A Szovjetunió Vénusz-kutató űrszondaprogramjának 8. sikeres missziója, azaz a Venyera–8 ötven éve, 1972. július 22-én ért sikeresen a Vénusz felszínére. Nem ez volt a Venyera program legkiemelkedőbb küldetése, de nélkülözhetetlen láncszeme volt annak. Az évforduló kapcsán röviden visszaemlékezünk a Venyera–8 misszióra, ami ennyi év távlatából tiszteletet parancsol alkotóinak kitartása és technikai megvalósításai miatt.
Űrverseny a Vénuszon
A Szovjetunió és az USA között nem csak az első műhold (Szputnyik–1) Föld körüli pályára állításáért vagy az első ember Holdra szállásának kitüntető címéért folyt harc. A Vénuszra sohasem jutott el ember, de a közelébe és a felszínére is először a Szovjetunió küldött szondát. Az USA is jeleskedett az űrszondák küldésében (Mariner program) azonban a szovjetek az összes Vénusz-misszió több mint felével, azaz tizenhattal büszkélkedhetnek. Ezért tartják még a mai napig az Esthajnalcsillagot szovjet, illetve orosz bolygónak.
Az Apollo–11 misszió során végül amerikai emberek tűzték ki először az Egyesült Államok zászlaját a Hold felszínére. Bár fizikailag sosem szúrták le azokat, egyes szerzők szerint minden egyes Venyera-küldetés egy szovjet vörös zászló a Vénusz köves homokjában.
Venyera–7, az előzmény
A szovjet űrkutatás (is) a fokozatosság elvét követte, ez is magyarázza a Venyera (Venera angolul) küldetések nagy számát. Misszióról misszióra módosítottak (főleg) a leszállóegységeken. A Venyera–7 volt az ember alkotta első eszköz, ami valaha leért a Vénusz felszínére (az éjszakai oldalára), és onnan mérési adatokat küldött vissza a földi irányító központba. Pontosabban csak adatot, mert fedélzeti kommutátorának meghibásodása miatt csak a leereszkedés közbeni és a felszíni hőmérsékleti értékeket tudta visszaküldeni.
Venyera–8, a javított verzió
A Venyera–8 küldetést érdemes a Venyera–7 fényében szemlélni. A következő „nehezebb” és nagyobb űrszondanemzedék kifejlesztése késlekedett, így a Venyera–8 nevű űrszonda tömege, mérete és felszerelése hasonló volt, mint a Venyera–7 esetében. Persze helyet kaptak rajta fontos újítások is. Mint kiderült, a Venyera–7 leszállóegységét légköri nyomás szempontjából már túltervezték, hőmérséklettűrésből viszont továbbra is volt mit javítani. Így a Venyera–8 külső burkát elég volt vékonyabb titánrétegből formázni. A megtakarított súly lehetővé tette, hogy nagyobb teljesítményű hűtőberendezést, illetve az eddigieken felül új mérőműszereket is telepítsenek: ammóniamérőt, fotométert és gamma-spektrométert. Az egység tömege végül 495 kg lett.
Kidobott antenna
Tanulva a Venyera–7 elégtelen távközléséből (rádióantennája valószínűleg nem a Föld felé fordult), a Venyera–8 felszíni közvetítését már két antennával is biztosították. Az egyik a szokásos, a leszállóegység felső részén lévő, jellegzetes kúp alakú spirálantenna. A másikat a felszín elérése után egy több méter hosszú kábel végén dobták ki. A korong alakú fém adótest csak az egyik felére eshetett és nagy valószínűséggel közel vízszintes terepre. Azt, hogy a kidobás után az antenna melyik irányba kezdjen sugározni, egy gravitációs kapcsoló hivatott eldönteni.
Csak odaútra
Már a korábbi missziók során bebizonyosodott, hogy sajnos egyetlen emberi lény sem fog nagy valószínűséggel sohasem a Vénuszon sétálni. A felszínen uralkodó több mint 460 Celsius-fokos hőmérséklet, a nagyrészt szén-dioxidból álló légkör és a földinél 90-szer nagyobb légköri nyomás a felszínen még a leszállóegységek életét is jócskán behatárolta.
De ne szaladjunk ennyire előre! El is kellett jutni a Vénuszig. Az NPO Lavocskin iroda által tervezett űrszondát Bajkonurból indították 1972. március 27-én. Egy április 6-i pályakorrekciót és 117 nap űrrepülést követően 1972. július 22-én érkezett meg az űrszonda a Vénuszhoz. A leszállóegység levált az űrszondáról, és a közel egyórás, ejtőernyőt is bevető ereszkedést követően sikeresen landolt a Vénusz felszínén. A felszínen még rekord hosszúságú 50 percet töltött el mérésekkel és adatküldéssel, majd a pokoli körülményeknek megadva magát befejezte működését.
Eredmények
A szonda megerősítette a Venyera–7 által szolgáltatott magas felszíni hőmérsékletre és nyomásra vonatkozó korábbi adatokat (470 Celsius-fok és 90 atmoszféra). Adatai alapján el lehetett készíteni a felhőrétegek profilját, beleértve a kénsav kimutatását is. A gamma-spektrométeres mérések 4% kálium-, 0,0002% urán- és 0,00065% tóriumtartalmú, a földi gránit összetételéhez hasonlító talajra utaltak.
Bolygóközi fénymérő
Azonban az egész Venyera program szempontjából legfontosabb adatot a fotométer szolgáltatta. A szondát direkt a Vénusz nappali oldalára küldték. Ez okozta az egyik technikai kihívást is, mert a Vénusz közelsége miatt a Földről csak egy vékony Vénusz-sarló látszott, így a napos oldalra is meredek szögben láthattunk rá.
Végül a szonda a felszínen mért fényszintet alkalmasnak ítélte meg a felszíni fotózásra. Azt találta, hogy ez hasonló ahhoz a fénymennyiséghez, amit a Földön egy teljesen borús napon érzékelünk, nagyjából 1 km-es látótávolság mellett. Fénymérése megnyitotta az utat a Vénusz felszíni fotózása előtt. A kapott adatok alapján a következő, Venyera–9 és Venyera–10 ikermisszió szondáinak fekete-fehér kameráit már elő tudták készíteni a Vénusz felszíni fényviszonyainak megfelelően.
A Venyera–8 küldetést még számos jelentősebb amerikai és szovjet küldetés követte a Vénuszhoz. Reméljük, sikerült érzékeltetni azt, hogy a kisebb, névtelenebb, annyira nem fénylő Vénusz-missziók is szükségesek voltak a nagyobb tudományos eredmények, a látványos panorámafotók és akár hangfelvételek megalapozásához és létrejöttéhez!
Szerző: Nagy Péter, Bemutató csillagász
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi Csillagvizsgáló
