Angyalok és Démonok
Minden jó történet egy izgalmas rejtéllyel kezdődik – a jó zsurnaliszta pedig lecsap ezekre. Kezdjük hát történetünket 1962 decemberében, Arizonában, fél évvel a Telstar–1 műhold felbocsátása után.
William M. Branham, az Amerikában igen kiterjedt pünkösdi kereszténység oszlopos híve és igehirdetője egy teljesen átlagos, átdogozott nap után éppen arra készülődött, hogy végre álomra hajtsa fejét. Terveit azonban egy sokkal hatalmasabb entitás tervei írták felül. Elmondása szerint álmot látott, ahol valami közölte vele, hogy hamarosan egy különös égi jelet fog látni, ami a Teremtő terveit tudatja majd vele, s addig is legyen türelemmel.
Branham pedig várt – és a várakozása nem múlt el eredménytelenül. 1963. február 28-án aztán hét angyal jelent meg neki, akik immár azt is elárulták, hogy felfedik neki a Jelenések könyvében szereplő hétpecsétes könyv (néhány) titkát.
Amikor ez a nagy pillanat eljött, két kísérő is éppen vele volt: Mr. Gene Norman, valamint egy bizonyos Mr. Fred Sothmann, aki így emlékezett vissza a történtekre:
1963-ban abban a kiváltságban volt részem, hogy a Sunset Mountain-en lehettem, amikor az történt, amit Branham testvér a magnószalagon is elmesél. Elmondott mindent, mielőtt megtörtént volna, Jeffersonville-ben és azt hiszem Phoenixben, és mi kint voltunk disznókra vadászni, Gene Norman testvér, én és Branham testvér. Hallottuk ezt a robbanást... olyan volt, mintha hét repülőgép egyszerre lépte volna át a hangsebességet, akkora robbanás volt. Azt gondoltam: "Kegyelem, ezt az egész országban hallani fogják", és amikor visszajöttünk, láttam, hogy abban a pillanatban, amikor a robbanás történt, a Tűzoszlop ott volt Branham testvér felett... és láttam, hogy Branham testvér másképp nézett ki, és valóban más volt, és mondott valamit Gene testvérnek és nekem, amit mi nem mondhatunk el, de nekem véletlenül az a kiváltság jutott, hogy tanúja lehettem ennek.
Vajon mi történhetett? Tényleg isteni jelenés tanúja lett Branham? Mégis, mi okozhatta a hatalmas robbanást és a különös felhőalakzatot?
Hideg számítás
1963. február 28-án pokolian feszült légkör uralkodott a Vandenberg Légitámaszpont irányítóközpontjában. A kaliforniai helyi idő szerint 14:48 perckor elstartolt Thor-Delta rakéta nem sokkal az indítás után befuccsolt, rossz irányba haladt. Ez kétszeresen is probléma volt.
Egyrészt, senki sem örülne neki, ha a házára hullana egy rakéta. Másrészt, egyetlen ország sem örülne neki, ha egy kémműholdja illetéktelen kezekbe kerülne – márpedig ezen a februári délutánon éppen az Egyesült Államok egyik új kémműholdját bocsátották fel. Az imént vázolt eseteket megelőzendő, a rakétát 44 kilométer magasan felrobbantották.
Ez egy különös, kör alakú felhőt produkált:
A felhő olyan magasan volt és olyan furcsának tűnt, hogy az ekkoriban reneszánszát élő UFO-bejelentések száma rendkívül megugrott. És nemcsak a lelkes UFO-hívők látták bele az idegenek érkeztét és más természetfeletti jelenségeket a felrobbanó rakéta után maradt légköri alakzatba, hanem a már említett Branham is.
Braham, a „próféta” azt hitte, hogy maga a Teremtő üzen neki. A valóság, mint láthattuk, szerencsére (vagy sajnos – ezt mindenki döntse el maga) sokkal prózaibb.
De mégis hogyan kapcsolódik mindez cikkünk fő tárgyához?
Ehhez 8 hónapot kell visszaugranunk az időben.
1962. július 10.
Aznap reggel a még kiépülőben lévő, korai Kádár-korszak Magyar Népköztársaságában vidáman csicseregtek a madarak a hűvös, hajnali levegőben – embertársaikhoz hasonlóan bizonyára örültek, hiszen a korabeli feljegyzések szerint az előző napon, 9-én érkező frissítő zivatarok egy akkor már hetek óta tartó kánikulának vetettek véget.
Aznap, magyar idő szerinti reggel 6 óra 35 perckor azonban történelmi esemény zajlott a bolygó átellenes felén. Cape Canaveralben ugyanis éppen felbocsátották az emberi törtélem első, civil felhasználású, magánvállalat által készített műholdját, a Telstar–1-et.
A Telstar több szempontból is úttörő volt. Egyrészt: magánvállalat gyártotta, finanszírozta és menedzselte a projektet, s ez abban az időben, amikor az űrkorszak még csak bontogatta szárnyait, nem kis szó volt. Másrészt ez volt az első televíziós közvetítést lehetővé tevő műhold Amerika és Európa között – bizony, a modern életünkben már természetesnek tekintett azonnali kommunikáció korszaka részben itt kezdődött. Az első telekommunikációs műhold az 1958-ban felbocsátott SCORE volt, ami az akkori amerikai elnök, Eisenhower karácsonyi üdvözlőszövegét közvetítette a világ lakosságának.
A Telstar azonban sokkal többet tudott. Átmérője akkoriban normálisnak számított, s ahhoz képest, hogy mire volt képes, voltaképpen kicsinek tekinthető: tömege 77 kilogramm, átmérője 88 centiméter.
A Telstar–1 célja tehát az volt, hogy képes legyen az akkoriban Nyugaton egyre jobban elterjedő tévéadásokat továbbítani az Atlanti-óceán egyik partjáról a másikra. Ehhez hatalmas, 53 méter átmérőjű antennákat állítottak fel az óceán két partján. A Telstar projektben részt vett a Nyugat legjava: voltak adóvevők az USA-ban, Kanadában, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Nyugat-Németországban és Olaszországban. A műhold teljesítménye egyébként megdöbbentően kicsi volt, napelemei mindössze 14 wattot tudtak leadni. Ezért volt szükség hatalmas földi antennákra.
Láthatjuk most már, miért is olyan fontos a Telstar: mérnöki bravúrok egész sora kellett a megvalósulásához. Bár kissé propagandisztikus, ez a korabeli filmhíradó a Telstarról hűen szemlélteti a kor techno-optimizmusát.
Hiába volt azonban a mérnöki zsenialitások valóságos tárháza a Telstar program, a hidegháború legfélelmetesebb technikai eszközei, a nukleáris fegyverek ellen nem volt mit tenni, s ez okozta a Telstar–1 vesztét. Szerencsétlen módon ugyanis éppen 27-én, egy nappal az indítás előtt robbantották fel a Starfish Prime magaslégköri nukleáris bombát, aminek a sugárzása szétterült, s a sugázó ionok pályája keresztezte a Telstarét. S bár a szerkezet ezzel még csak-csak elboldogult, de egy októberi szovjet bombarobbantás sugárzása végleg tönkretette a sérülékeny tranzisztorokat, s a Telstar–1 nagyrészt üzemképtelenné vált, majd ’63 február 21-én végleg tropára ment.
Egyébként a fizikai méret sem véletlen: ez a 88 centiméteres átmérő úgy lett tervezve, hogy még éppen beférjen a Delta hordozórakétába.
Apropó, Delta hordozórakéta. Ha ismerősen cseng a név – nos, nem tévedsz.
Delta
A Delta rakéták máig használatban vannak, illetve pontosabban: máig létezik a Delta-rakétacsalád, amelynek legújabb tagjairól már persze rá sem ismernénk a korai hatvanas évekbeli ősökre.
A Telstar–1 azonban nem kizárólag Delta, hanem úgynevezett Thor-Delta rakétáról indult felbocsátásra. Ahogyan az előző alfejezet legelején írtuk, a Telstar–1 úgynevezett Thor-Delta hordozórakétával állt Föld körüli pályára. A Delta tehát már ismert, de hogy jön ide a Thor?
Fontos tudni, hogy egy bizonyos méret fölött ún. többfokozatú rakétákra van szükség. A Thor-Delta éppen erre utal: a rakéta első fokozata a Thor ballisztikus rakéta módosított verziója, míg a második fokozatot nevezik Deltának.
Emlékszik még a kedves olvasó a pünkösdista Branham testvérre? Nos, a február 28-i incidenst bizony éppen egy – tudatosan, a nagyobb kárt elkerülendő – felrobbantott Thor fokozat okozta.
Akkor hát nincsenek csodák? Ha szegény Branham testvérünknek nem is volt része benne, a rövid életű Telstarnak mindenképpen. Hogy miért?
Hiszen a Telstar–1 máig ott kering az űr csendjében és sötétjében, sok száz kilométerrel a felszín felett. Ott kering háborítatlanul immár hat évtizede, é s mindenkinek, aki 1962. július 10-e után született, annak egész eddigi életében „jelen volt”. Emlékét őrzi (s egyben jelentőségét is mutatja) a The Tornados együttes Telstar című dala, ezt itt meg lehet hallgatni. Ki tudja, talán a kedves olvasó már látta is a Telstar–1-et valamelyik csöndes, sötét éjszakán, hullócsillaglesen, amint apró fénypöttyként végigvonul az égen.
Szerző: Bacsó Zétény, Amatőrcsillagász
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi Csillagvizsgáló