A Szovjetnió Venyera nevű programja hosszú évekig volt a figyelem középpontjában. A vasfüggöny mögött dolgozó tudósok és mérnökök céljául tűzték ki, hogy űrszondát juttassanak a Földhöz legközelebbi bolygóra, a Vénuszra. A mai tudásunk és technológiánk birtokában persze nem tűnik elképzelhetetlen kihívásnak, hiszen a New Horizons szonda a Plútót is meglátogatta. Ugyanakkor az 1960-as években egészen másként festett a világ.
Az ember számára örök kihívást jelent a végtelen. A felmérhetetlen távolságok ellenállhatatlan csábítást jelentenek az új felfedezésekre éhes, tudásra szomjazó elmék számára. A fantázia ezer és ezer csodával tölti meg az ismeretlen messzeséget, legyen az távoli kontinens vagy éppen az űr áthatolhatatlan sötétségében rejtőző titokzatos égitest.
A Szovjetunió 1961-re már túl volt az első holdszonda sikeres landolásán (Luna–1, 1959), ideje volt új kihívások után nézni. Mégis, miért a Vénusz? Viszonylagos közelsége és titokzatossága vonzó célponttá tette. Ugyanakkor a Földről eszközt juttatni egy másik bolygóra, amelynek felhínéről szinte semmit sem tudunk – légköréről is alig akad fogalmunk –, nem tűnt könnyű vállalkozásnak, némely pillanatban valószínűleg megvalósíthatónak sem.
A Vénusz, más néven Esthajnalcsillag ragyogásával gyakori vendége a kora esti és hajnali égboltnak. Nap körüli keringésének és közelségének köszönhetően fázisváltozásai jól megfigyelhetőek, ilyenkor a Hold sarlójához hasonló alakot vesz fel. Aki megfigyelte már távcsövön keresztül, az tapasztalhatta, hogy a Marssal ellentétben nem látható a felszíne. Az egész bolygót sűrű, áthatolhatatlan légkör borítja, amelynek összetétele hosszú ideig rejtély maradt. Sokáig úgy képzelték, hogy a Naphoz való közelsége miatt felszíne melegebb a földinél, sűrű felhőtakarójából a trópusokhoz hasonlóan folyamatosan eső hullik. A remények, az emberi fantázia esőerdőkkel dúsan benépesített bolygót vízionált, a bolygó átlátszatlan atmoszférája azonban féltve őrizte titkait.
A Venyera program célja az volt, hogy szondát küldjön a titokzatos bolygóra, megvizsgálva annak légkörét és felszínét. A első űreszköz, a Venyera–1 indítására 1961-ben került sor.A szonda ezt követően 1 év 7 hónap utazás után érkezett meg a Vénuszhoz. Ezt további 12 űrszonda követte egészen 1972-ig. A lehető legkisebb energiabefektetés érdekében a kutatók olyan ellipszis alakú pályát kerestek az űrszondák célba juttatására, amely érinti mind a Föld, mind pedig a Vénusz pályáját. A számításoknak megfelelően az ideális út éppen 140 napig tart, vagyis ennyivel hamarabb kell az űrszondát felbocsátani, ha azt szeretnénk, hogy találkozzon a bolygóval.
A Venyera űrszondái meglehetősen nagy méretűek, tömegük egyenként mintegy 1150 kilogramm, ezek utaznak a már említett 1 év 7 hónapon keresztül a bolygó felé. A kb. 400 kilogramm tömegű leszállóegység a bolygóhoz közelítve leválik, majd megkezdi ereszkedését a légkörben. Egészen elképesztő belegondolni, hogy a fékezéshez nem álltak rendelkezésre rakéták az űrszondán, hiszen rendkívüli módon megnövelték volna a tömeget. Így a Vénusz légkörének segítségével kellett lefékezni az űrszondát. Ennek során az egység sebessége 11,2 km/h-ról nullára csökken, míg a külső hőmérséklete 1000 °C-ra növekszik. Ez a feladat ma sem volna triviális, 55 évvel ezelőtt pedig szinte lehetetlennek tűnt. Mégis sikerült! A Venyera–4 volt az első olyan űreszköz a történelem folyamán, amely sikeresen lépett be egy másik bolygó légkörébe, és onnan adatokat sugárzott a Földre. Méghozzá olyan adatokat, amilyenekre valószínűleg kevesen számítottak.
A Vénusz atmoszférájának elemzése nem várt kihívások elé állítota a tudósokat. Nehéz lett volna felkészülniük ilyen elképesztően szélsőséges környezetre. A Venyera–3-nak nem is sikerült adatokat visszaküldenie a Földre, egy kommunikációs hiba folytán idő előtt elnémult. A Venyera–4 indítására 1967. június 12-én került sor. A hosszú utat követően az űreszköz ugyanezen év október 18-án sikeresen elérte a Vénuszt, majd megkezdte az ereszkedést a légkörben. Az eredeti tervek szerint az űrszondának az ereszkedést követően el kellett volna érnie a felszínt, ugyanakkor a légkörbe lépést követően mintegy 20 kilométeres magasságban a Venyera–4 elhallgatott. Sokáig latolgatták, vajon egy magas hegytetőre szállhatott-e le, hiszen korábbi radarmérések adatai alapján tisztában voltak a bolygó domborzatával. Az extrém magas hőmérséklet és az őrületes nyomás mégis mindenkit meglepett. Hosszas elemzést követően úgy tűnik, hogy a szonda a korábban említett 20 kilométeres magasságban már nem tudott megbirkózni az ellenséges környezettel, működésképtelenné vált.
Egy forró, hihetetlenül sűrű légkör tárult a szemünk elé. A nyomás olyan hatalmas, mint az óceánok 1 kilométeres mélységeiben, az ólom pedig olvadtan folyna szét a köves felszínen. A bolygó atmoszféráját legnagyobb mértékben szén-dioxid alkotja, és e gáz által kiváltott üvegházhatás elképesztő mértékben fűti az égitestet. Az atmoszférában jelen van még némi nitrogén, oxigén és víz. A légkör magasabb rétegeiben kénsavból álló felhők úsznak. A Venyera–4 hallatlanul értékes adatokat szolgáltatott. Ezek birtokában már másként tekint a világ a Vénuszra, mint azelőtt.
Szerző: Talabér Gergely, Tudományos újságíró / Amatőrcsillagász
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi Csillagvizsgáló