Valójában olyan ritka, hogy csak 1868-ban, mindössze 155 éve fedezte fel két kutató egymástól függetlenül, és nem is a földi előfordulását. 1859-ben Gustav Kirchhoff rájött, hogy a Nap és más csillagok összetétele spektroszkópiai módszerekkel meghatározható. Kirchhoff ilyen módszerrel fedezte fel a céziumot és a rubídiumot. Ekkoriban a csillagászokat különösen érdekelték a napkitörések, amelyek megfigyelésére az egyik legjobb alkalom a teljes napfogyatkozás volt.
A Párizsban született Pierre Jules Janssen matematikát és fizikát tanult, majd 1865-ben a Párizsi Egyetemen az építészet professzora lett. Széleskörű érdeklődésének köszönhetően több csillagászati és geofizikai expedíción vett részt, többek között Peruban a mágneses egyenlítő tanulmányozására, Olaszországban és Svájcban a Nap színképének megismerésére. 1868-ban Gunturba (India) utazott, hogy egy teljes napfogyatkozás során a napkitöréseket tanulmányozza, amelyekről megállapította, hogy főként nagyon magas hőmérsékletű hidrogéngázból állnak. Augusztus 18-án felfedezett egy vonalat a Nap színképében, amelynek hullámhossza egyetlen addig ismert elemével sem egyezett. Arra is rájött, hogy a Nap megfigyelése megfelelő műszerrel napfogyatkozás nélkül is elvégezhető: így alkotta meg a spektrohelioszkópot.
1868. október 20-án egy angol csillagász, Joseph Norman Lockyer hasonló felfedezést tett napkitörések megfigyelése közben. Mindkét kutató ugyanazon a napon küldte be felfedezéséről a cikkét a Francia Tudományos Akadémiának, így mindkettőjük nevéhez fűződik a hélium felfedezése. A felfedezést a szakma először szkeptikusan fogadta: kételyek merültek fel, hogy valóban egy új elemet fedeztek fel. Mások azt gondolták, hogy az új elem csak a Napban létezik. 1882-ben Luigi Palmieri olasz fizikus a Vezúv lávájának tanulmányozása közben figyelt fel a hélium jelenlétére utaló színképvonalra. Ez volt a hélium földi létezésének első bizonyítéka.
Újabb 12 évre volt szükség ahhoz, hogy William Ramsay skót kémikus kísérleti úton is bizonyítsa az új elem létezését. Ramsay, egy építőmérnök fia és egy geológus unokaöccse, a Tübingeni Egyetemen (Németország) doktorált, majd a University College London oktatói testületéhez csatlakozott. 1894-ben sikeresen elkülönített egy addig ismeretlen gázt, amely kémiailag nem lépett kölcsönhatásba más gázokkal: az első nemesgázt, amelyet argonnak nevezett a görög „lusta” szó alapján. Később ezért és más nemesgázok – a neon, a kripton és a xenon – felfedezéséért kapott kémiai Nobel-díjat 1904-ben. 1895-ben uránércet tanulmányozott. Argont próbált izolálni a nitrogén és oxigén kénsavval történő különválasztásával. A kísérlet közben egy addig ismeretlen gázra lett figyelmes. A mintát elküldte Lockyernek, aki a spektrumát megvizsgálva megállapította, hogy ahhoz az elemhez tartozik, amit a Nap légkörében is azonosítottak. Miután Ramsay megbizonyosodott arról, hogy a vonal valóban egy új elemhez tartozik, az eredményeket a Proceedings of the Royal Society of London folyóiratban publikálta. Lockyer a görög helios (nap) szó után héliumnak nevezte el az új elemet.
Janssen is folytatta kutatásait, beutazta a világot, hogy további napfogyatkozásokat tanulmányozhasson 1870-ben, 1875-ben, 1883-ban és 1905-ben. Az 1870-es algériai napfogyatkozás megnézéséhez a francia–porosz háború közben Párizsból egy hőlégballon segítségével menekült el. A Vénusz Nap előtti átvonulását is megfigyelte Japánban 1874-ben és Algériában 1882-ben. A célja az volt, hogy lefotózza a tranzit kezdetét, ehhez olyan speciális műszert fejlesztett, amelyik 72 másodperc alatt 48 expozíciót készített. A módszert később mások is alkalmazták. 1893-ban létrehozott egy obszervatóriumot a Mount Blanc csúcsán, kihasználva a magas hegyek adta lehetőséget az észlelésekre. Janssen örökségéhez tartozik a Napról készült 6000 fotó, amelyeket az ’Atlas de Photographies Solaries’ könyvben publikált.
Szerző: Nagy Zsófia, Tudományos munkatárs
CSFK Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézet