Szabad szemmel fényes csillagként, távcsőben nagyméretű sarlóként láthatjuk újra. A következő hónapokban a bolygó látványa folyamatosan változik, más-más arcát mutatva az észlelőknek attól függően, hogy közelebb vagy távolabb helyezkedik el a Földtől, fázisának és látszó átmérőjének változásával.
Október 31-én jelenik meg először a szerelem istennőjének bolygója a hajnali égen, napnyugta utáni hosszú megfigyelhetőséget követően. Itt még azonban türelmesnek kell lennünk, mert ez nem jelenti egyben legjobb láthatóságát. November 25-én lesz a legfényesebb, és december 9-én láthatjuk legmagasabban a hajnali égen. Január 3-án pedig egy különleges fél-Vénusz is vár ránk a bolygó legnagyobb nyugati kitérésekor.
Október 31-én 5 óra 54 perckor figyelhetjük meg először a Vénuszt 1,5 fokkal a horizont fölött, keleten. Ekkor az éles szeműek nagyon tiszta és derült égen már szabad szemmel megláthatják a -4,1 magnitúdó fényes és 60 ívmásodperces látszó átmérőjű bolygót, de binokulárra vagy távcsőre lesz szükségünk az 1,7%-os Vénusz-sarló biztos megtalálásához. Egy igazán különleges jelenséget is megpillanthatunk, a bolygó „szarvának” túlnyúlásait. A vékony sarlónak csak a bolygó korongjának feléig kellene érnie, azonban a légkörén átszűrődő fény szóródik, így egy elméleti 180 foknál nagyobb túlnyúlást hoz létre körülötte, különleges látványt nyújtva a szemlélődőnek.
Láthatósága napról napra javul, november 25-én lesz a legfényesebb, csillagszerű látványát már nappal szabad szemmel is élvezhetjük. Hajnali 6 óra 28-kor, 24 fok magasan a látóhatár felett keressük délkeleti irányban, fényessége addigra -4,9 magnitúdóra növekszik. Távcsőben megfigyelhetjük immár 23%-os fázisát, látszó átmérője viszont csökken 42,9 ívmásodpercre. December 9-én láthatjuk majd a legmagasabban a bolygót a polgári szürkület kezdetén.
Január 3-án hajnalban lesz a Vénusz dichotómiája, vagyis pontosan egy fél Vénusz-korongot láthatunk majd távcsővel az égen. Ekkor látszó átmérője már csak 24,9 ívperces lesz, fényessége -4,5 magnitúdóra csökken. Szabad szemmel is izgalmas lesz a látvány, hajnali 6 órakor a 18%-os fogyó Hold is a közelében látszik majd.
Az Esthajnalcsillag története
A Vénusz a legfényesebb bolygó az égen, így már az ókorban is nagy jelentőséget tulajdonítottak neki. Hol napkelte előtt, hol napnyugta után tűnik fel, a kettő között pedig nem lehetett követni az útját, így azt gondolták, hogy két külön égitestről van szó. Az ókori görögök emiatt két névvel is illették, a hajnali a Phószphorosz, vagyis fényhozó nevet kapta, míg a napnyugat utáni a Heszperoszt. Idősebb Plinius szerint kedvenc matematikai tételünk kidolgozója Püthagorasz is szerepet játszott annak felismerésében, hogy egyetlen bolygóról van szó, azonban ezt más forrás nem erősíti meg. Miután a bolygó fényessége vetekedett Aphrodité szépségével, a szerelem istennője után nevezték el Vénusznak.
A Vénusz megfigyelésében is a távcső jelentett nagy előrelépést. 1610-ben Galileo Galilei kezdte megfigyelni a bolygót és fázisait. A Holdhoz hasonlóan, hol vékony sarlóként jelent meg, hol majdnem telivénuszként, ami nehezen volt összeegyeztethető az akkori világnézettel, amely szerint minden égitest a Föld körül kering. Ez a felfedezés is fontos bizonyíték volt a heliocentrikus világkép mellett.
A bolygó látszó átmérőjének változása is összefügg fázisaival, nagyobbnak látszik vékony fázissal, amikor közelebb van hozzánk és kisebbnek és kövérebbnek, amikor távolabb van tőlünk a Nap körüli pályáján.
Űrszondák a Vénusznál
A 19. és 20. században a Vénusz a már egyre pontosabb távcsöves megfigyelések célpontjává vált, ám a bolygó valódi természetét sokáig homály fedte. Sűrű felhőtakarója miatt felszíne nem látható közvetlenül földi optikai távcsövekkel, ezért sokáig különféle elképzelések születtek a bolygó légköre alatti körülményekről. Radarmérések már a forgására vonatkozóan tudtak információt adni. Ezért indítottak űrszondákat a Vénusz felé.
A szovjet Venyera-program szondái kezdetben sikertelenek voltak, a Venyera–3 volt az első, ami elérte a bolygót, és le is szállt arra, de adatok már nem érkeztek. A későbbi szondák közvetlen méréseket végeztek a bolygó légkörében, majd leszállóegységekkel a felszínen is. A NASA Mariner–2 űrszondája 1962-ben elsőként repült el sikeresen a Vénusz mellett. Később a Magellan űrszonda radarral feltérképezte, az európai Venus Express és a japán Akatsuki vizsgálatai pedig egyre részletesebb képet adtak a Vénusz felszínéről és légköréről.
Ma már tudjuk, hogy a Vénusz méretében és tömegében hasonlít a Földhöz, a rajta uralkodó körülmények azonban egészen mások: sűrű, főként szén-dioxidból álló légkör borítja, felszíni hőmérséklete körülbelül 465 Celsius-fok, a felszínén a légnyomás pedig a földi érték mintegy 92-szerese. A valaha titokzatos Vénusz a bolygók fejlődésének egyik legfontosabb kutatási célpontjává vált.
Az őszi hónapok egyre hosszabb éjszakái már lehetővé teszik, hogy ne kelljen nagyon korán kelnünk, hogy elcsípjük a Vénuszt, viszont az égitest gyönyörű fénye megérdemli, hogy egy-egy alkalommal még a hajnali fények megjelenése előtt is szemléljük.
Felhasznált források:
https://www.twinkl.it/blog/venusian-gods-the-planet-venus-in-myth-twinkl
https://www.universetoday.com/articles/history-of-planet-venus
https://science.nasa.gov/venus/
https://catalogue.museogalileo.it/indepth/PhasesVenus.html
https://www.nasa.gov/history/55-years-ago-mariner-2-first-to-venus/
https://science.nasa.gov/venus/venus-facts/
Szerző: Kovács Vera, Tudományos újságíró, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló