Az esemény egyben a Merkúr aktuális esti láthatóságának végét is jelzi, amikor a bolygó már csak vékony sarlóként jelenik meg. A Merkúr 15%-os megvilágítottságú sarlójának látszó átmérője ekkor 9,2 ívmásodperc, fényessége 1,4 magnitúdó, a polgári szürkület végén pedig kb. 7° magasan látható a horizont felett. Ez azt jelenti, hogy a bolygó nagyon alacsonyan tartózkodik az égen, ezért a megfigyeléshez teljesen tiszta, akadálymentes nyugati látóhatár szükséges.
A megfigyelést jelentősen megkönnyíti a rendkívül fényes Vénusz, amely a nyugati látóhatárhoz közeli kora esti égbolt feltűnő objektuma. A Merkúrtól 4,5°-ra balra lefelé helyezkedik majd el kb. 4,5°-kal a horizont felett. És mivel fényessége jóval nagyobb (a legfényesebb bolygó), ezért könnyen megtalálható. A gyakorlatban érdemes először a Vénuszt megkeresni szabad szemmel, majd attól jobbra felfelé haladva binokulárral a Merkúrt. Kis nagyítású kézi látcsőben akár mindkét bolygó egyszerre is látható lehet a látómezőben, ami különösen emlékezetes élményt nyújt.
A Merkúr, a Naprendszer legbelső és legkisebb bolygója már az ókor óta foglalkoztatja az emberiséget. Megfigyelése nehéz, mivel a Nap közelsége miatt csak rövid ideig látható napkelte vagy napnyugta környékén. Az ókori görögök kezdetben két külön égitestnek hitték: a hajnali jelenséget Apollónhoz, az estit Hermészhez kötötték, és csak Kr. e. a 4. században ismerték fel, hogy ugyanarról a bolygóról van szó. A rómaiak gyors mozgása miatt Mercurius hírnökistenről nevezték el.
A bolygó tudományos vizsgálata a távcső feltalálásával kezdődött: Galileo Galilei figyelte meg először műszerrel, majd Giovanni Zupi kimutatta változó fázisait. A 19. században Johann Hieronymus Schröter és Giovanni Schiaparelli már felszíni alakzatokat is észleltek rajta, végül Eugenios Antoniadi készített távcsővel pontosabb térképet róla.
Az igazi áttörést az űrkorszak hozta: a Mariner–10 az 1970-es években a felszínének közel felét feltérképezte, a MESSENGER szonda pedig vízjeget és szerves anyagokat mutatott ki az örök árnyékban lévő pólus vidéki kráterekben, annak ellenére, hogy a nappali hőmérséklet akár 430 °C is lehet. A Merkúr kutatása ma is folytatódik: a BepiColombo űrszonda 2026-ban áll pályára a bolygó körül, hogy részletesen vizsgálja a bolygó felszínét és belső szerkezetét.
A Vénusz, a Naprendszer második bolygója, már az ókorban is különleges helyet foglalt el az emberi képzeletben. Nevét a rómaiak mitológiájában szereplő Aphrodité görög megfelelőjéről, a szépség és szerelem istennőjéről kapta, hiszen ragyogó fénye az égbolt egyik legfeltűnőbb jelensége. A Nap és a Hold után a Vénusz a harmadik legfényesebb égitest, és kedvező körülmények között akár nappal is látható.
Különleges láthatósága miatt sokáig két külön égitestnek hitték: hol hajnalban, hol alkonyatkor jelenik meg az égen. Az óangol nyelv „reggelcsillag” (morgensteorra) és „estcsillag” (æfensteorra) néven különböztette meg, a rómaiak pedig Lucifernek és Vespernek nevezték. Az „Esthajnalcsillag” elnevezés ma is használatos, mivel a bolygó a Föld pályáján belül kering, ezért mindig a Nap közelében látható.
A Vénuszt gyakran a Föld „ikertestvérének” nevezik, mert átmérője (kb. 12 104 km), tömege és szerkezete hasonló bolygónkéhoz. A hasonlóság azonban itt véget ér: a Vénusz a Naprendszer egyik legszélsőségesebb világának számít. Sűrű, főként szén-dioxidból álló légköre és kénsavfelhői rendkívül erős üvegházhatást okoznak, így az átlagos felszíni hőmérséklete 460–470 °C, a felszíni légnyomás pedig a földinek mintegy 92-szerese. A vastag felhőréteg sokáig elrejtette a felszínt, de radarvizsgálatok kimutatták, hogy hatalmas lávasíkságok és több ezer vulkán borítja, és egyes kutatások szerint ma is lehet rajta vulkáni aktivitás.
A február 23-i kora esti jelenség jó lehetőség a Merkúr észlelésére, mivel a bolygó általában nehezen észlelhető a Naphoz közeli helyzete miatt, ezért csak rövid ideig figyelhető meg alkonyatkor vagy hajnalban. Az ilyen kedvező esti láthatóság, különösen a fényes Vénusz közelségével, ritka és jó lehetőséget kínál a megfigyelésére. Távcsővel jól látható, hogy a Merkúr sarló alakot mutat, ami közvetlen bizonyítéka annak, hogy a bolygó a Nap körül kering, és a Holdhoz hasonlóan különböző megvilágítási fázisokon megy keresztül. Ez az esemény egyben a Merkúr aktuális esti láthatóságának végét is jelenti: a bolygó ezután egyre közelebb kerül a Nap irányához, és hetekre eltűnik az esti égboltról.
Szerző: Varga Nóra, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló