Az Amerikai-Szamoától körülbelül 1400 kilométerre délre levő leszállási helyszínen a USS New Orleans hordozó várta és emelte ki a vízből az űrhajót és az önmaga teljesítményével elégedett legénységet. Azonban nem mindenki volt felhőtlenül boldog, a tudományos közösség és maga a NASA is az „elvesztegetett misszió”-ként emlegette később a küldetést.
Az Apollo–14 eredetileg a Hold Littrow-térségét kutatta volna, ami egy ősi kráterbecsapódás által kialakított hasadékvölgy-rendszer. A küldetést megelőző Apollo–13-as azonban, ahogyan az közismert, műszaki problémával szembesült az odaúton, így a holdraszállás és a kutatómunka elvégzése helyett az asztronauták mentése volt a fő feladat. Ennek következményeként az Apollo–14 leszállóhelyeként a 13-as küldetés célterületét, a tudományos szempontból sokkal izgalmasabb Fra Mauro-térséget jelölték ki.
A Fra Mauro-fennsík a Hold legnagyobb becsapódási medencéjének, a Mare Imbriumnak a létrejöttekor keletkezett, körülbelül 3,9 milliárd évvel ezelőtt, a késői heves bombázás (LHB, Late Heavy Bombardment) során. Ekkor nem pontosan tisztázott okokból a Naprendszer belső régióit igen erős meteorbombázás érte, amelynek során aszteroidák, de akár planetezimálok is elérhették a belső bolygók és a Hold felszínét. A Mare Imbrium születését is egy protoplanéta becsapódása okozta, ami hatalmas, egyes vélemények szerint akár 100 km mély krátert is vághatott kísérőnk kérgébe.
A becsapódást követően a felszínre került friss láva alakította ki a Mare Imbrium síkságát. Az azóta eltelt évmilliárdok alatt a megszámlálhatatlan újabb becsapódás és az azokat követő holdrengések további kőzetrétegeket húztak az eredeti lávára. Azonban egy viszonylag fiatal, huszonöt millió éve történt esemény egy mélyebb krátert vágott a Mare Imbrium felszínébe. Ez a becsapódás a feltételezések szerint elég erős volt ahhoz, hogy az eredeti lávát a felszínre fröccsentse. Az ekkor kialakult Cone-kráter szolgálhat forrásként a Naprendszer korai időszakának megismeréséhez azáltal, hogy közvetlen hozzáférést biztosít az LHB idején megszilárdult lávához, a Mare Imbrium eredeti, közel négymilliárd éves kőzetanyagához. Az Apollo–13 sikertelensége után a 14-es legénységének lett a feladata, hogy a Cone-kráterben ilyen ősi mintákat gyűjtsön, és azt hazahozza a Földre.
Apropó, legénység. A NASA emberes küldetéseihez az a Deke Slayton válogatta az asztronautákat, aki korábban maga is űrhajósképzést kapott, ám egy egészségügyi probléma miatt eltiltották a repüléstől (később, a Szojuz–Apollo-programban végül mégis repülhetett). Ő egy jól bevált szisztéma szerint, rotációs rendszerben jelölte ki a soron következő csapat tagjait, ám a 14-es esetében problémák jelentkeztek. A parancsnok eredetileg Gordon Cooper, korábbi Mercury- és Gemini-űrhajós lett volna, ám vele magatartásbeli gondok adódtak. Kapóra jött, hogy Slayton régi harcostársa, a korábban szintén egészségügyi problémákkal küzdő Alan Shepard újra repülésre jelentkezett. Shepard volt az első amerikai az űrben, ünnepelt asztronauta, de túlzottan katonás stílusa, öntörvényű gondolkodásmódja nem volt igazán népszerű a NASA-adminisztráció körében. Egy kis kitérő: róla formázták a nagysikerű For All Mankind című tévésorozat Baldwin parancsnokát, aki állandó konfliktusban van a feletteseivel, de minden feladatot hősiesen és műveleti pontossággal teljesít. A parancsnoki egység pilótája Stuart Roosa, a holdkomppilóta Ed Mitchell lett, Gordon „Gordo” Cooper, az eredetileg jelölt parancsnok pedig sértődöttségében hatalmas médiavihart kavarva leszerelt a NASA-tól.
Az expedíció végül 1971. január 31-én rendben elindult, a hatalmas Saturn V rakéta elstartolt Cape Kennedyről (korábban és az Apollo-program leállítását követően Cape Canaveral).
Az űrszerelvény rendben Föld körüli pályára állt, azonban a holdirány felvételekor probléma adódott, nem sikerült a holdkomp leválasztása a Saturn IVB rakétafokozatról. A feladat az lett volna, hogy a parancsnoki és műszaki egységet a legénység leválasztja, majd dokkol a még a fokozatban várakozó holdkomphoz. Ezután következett volna az együttes leválás és a Hold felé vezető pályára állás, azonban a dokkoló rendszer nem működött. Stuart Roosa összesen ötször próbálkozott sikertelenül. A földi személyzet tanácsára hatodik alkalommal a manőverező hajtóműből nyert plusz energiával, lényegében „erőből” bedokkolt, ezt hívják azóta a NASA szakirodalmában „hard docking”-nak.
Három napnyi eseménytelen utazás után aztán elérték a Hold körüli pályát, következhetett a leszállási manőver. Ezt tizenegy keringés után hajtották végre, ekkor szétvált a Kitty Hawk parancsnoki modul és az Antares holdkomp, fedélzetén Sheparddel és Mitchell-lel. A leszállás közben újabb nem várt izgalom borzolta a kedélyeket. Az Apollo–11-hez hasonlóan itt is számítógépes hibára derült fény. Ezúttal az input billentyűzeten nem működött egy gomb. Szerencsétlenségre a leszálló kód, amit Mitchellnek ezen kellett volna begépelnie a felszín felé manőverezéshez, tartalmazta a hibás karaktert. Gyors vésztanácskozás jött a földi csapatnál, majd érkezett egy szoftverfrissítés, ami áthidalta a hibás billentyű használatát. Shepard rá jellemző módon a feszült pillanatokat azzal töltötte, hogy a holdkomp kémlelőablakából elmélyülten tanulmányozta a Cone-krátert.
A hiba elhárítása után jött az újabb izgalom, a radar nem kapcsolt be, márpedig enélkül a szoftver nem tudta volna végrehajtani a leszálló manővert. Az irányítás javaslatára kicsavarták a radar biztosítékát, majd visszacsavarták. Klasszikus megoldás – ami működött. Minden felmerülő probléma ellenére Shepardék mintaszerű leszállást produkáltak: 57 méterre közelítették meg a tervezett leszállóhelyet, ezzel rekordot állítva be a holdraszállások történetében.
A sikeres landolást követően kezdődhetett az érdemi munka.
Míg az Apollo–11 és kisebb részben az Apollo–12 főként a műszaki megoldásokra és tapasztalatszerzésre fókuszált, a 14-est már elsősorban tudományos küldetésnek szánták. Épp ezért volt furcsa, hogy éppen Shepard, a tudománnyal nem túl közeli viszonyt ápoló katona lett az expedíció parancsnoka. Jellemző, hogy miután a felszínre lépett a holdkomp létrájáról, a következő szavakat mondta a világ közvéleményének: „Oké, Al a felszínen van. Hosszú volt az út, de itt vagyunk.” Shepard és Mitchell az első holdsétájuk alkalmával telepített egy hét eszközből álló tudományos műszercsomagot, az ALSEP-et. A pakkot egy MET-nek nevezett kis kézikocsira pakolták, amit az űrhajósok csak „riksá”-nak neveztek. Ezt Mitchell húzta, míg Shepard a látványt ecsetelte a földi irányításnak.
A második holdsétán következett a Cone-kráterhez vezető felfedezőút. Ez a tervek szerint egy háromezer méteres körtúra lett volna a „riksával”, amire az űrhajósok felpakolták volna a kráterből gyűjtött mintákat. Itt bukott ki igazán Shepard mentalitása. A tudományos célok helyett őt a teljesítmény, a „mutassuk meg a világnak” szemlélet vezette. Így a páros sportosan, nagy sebességgel indult a kráter felé. Amint a síkság emelkedőbe váltott, az asztronauták pulzusa az egekbe szökött, Mitchellnek pedig gondja adódott a navigációval. A „riksa” húzása is megerőltetőbbnek bizonyult a vártnál. Az űrhajósok nem tudtak tájékozódni. A Nap vakítóan ragyogott az egyforma dombok között, a Mitchell kezében levő térkép pedig felülről ábrázolta az alakzatokat, amiket képtelenek voltak a felszínen felismerni.
Shepard időnként találomra egy-egy adag gyakorlatilag használhatatlan kőzetet pakolt a „riksára”. A páros vakon bolyongott a Cone-kráter közelében, hogy végül csalódottan feladják és visszavánszorogjanak a holdkomphoz. Utólagos értékelések szerint mindössze húsz méterre voltak a kráter peremétől, ahol már az ősi lávát gyűjthették volna, de a küldetésük így eredmény nélkül zárult. Shepard a holdkomp felszállása előtt még golfbemutatót tartott a Hold felszínén, ami nagy popkulturális dobás volt, a NASA tudósait viszont nem vigasztalta.
Az utólagos elemzések szerint a Földre szállított, körülbelül 45 kg kőzetminta, bár mennyiségét tekintve rekordnak számított, minőségében meg sem közelítette az elvártat. Az Apollo–14 legénysége boldogan, de a kitűzött cél elérése nélkül landolt ötvenöt évvel ezelőtt a Csendes-óceánon. A NASA pedig tanult az esetből, a további három Apollo-küldetésre már geológusokat is delegáltak a legénységbe.
Források:
https://www.nasa.gov/mission/apollo-14/
https://www.planetary.org/space-missions/apollo-14
Borítóképek forrás:
copyright Kiyomi Yoshimatsu, Telihold, https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/2.0/
Wikimedia Commons, közkincs, Az Antares holdkomp a Hold felszínén
Szerző: Kovács Péter, Amatőrcsillagász, tudományos újságíró