Ez volt a NASA Apollo-programjának utolsó emberes holdexpedíciója, egy olyan különleges fejezete az űrkutatás történetének, amely egyszerre jelentette a technológiai csúcspontot és egy ambiciózus korszak lezárását. A küldetés különleges helyet foglal el a világűr kutatásának történetében: egyszerre volt a NASA Apollo-programjának csúcspontja és lezárása, egy olyan korszak vége, amely mindössze néhány év alatt radikálisan kibővítette ismereteinket égi kísérőnkről. Bár az Apollo-program az 1960-as évek végén még példátlan politikai és társadalmi támogatást élvezett, a hetvenes évek elejére a közérdeklődés csökkent, a költségvetés pedig visszaesett. A politikai és gazdasági körülmények, valamint a holdraszállás újdonságának elvesztése miatt az amerikai kongresszus elhatározta, hogy a programot befejezi, így az Apollo–17 az utolsó lehetőséget jelentette arra, hogy a NASA még egyszer maximálisan kihasználhassa a rendelkezésre álló technológiát és az addig megszerzett tapasztalatokat.
A küldetés személyzete három rendkívül felkészült űrhajósból állt. A parancsnok, Eugene Cernan tapasztalt veterán volt, aki már repült korábbi Apollo-missziókon. A parancsnoki modul pilótája, Ronald Evans, a Hold körül keringő űrhajó fedélzetén maradt, és onnan irányította a tudományos műszerek jelentős részét. A holdkomp pilótája pedig Harrison Schmitt volt, aki az első és máig egyetlen hivatásos geológusként lépett a Hold felszínére. Schmitt részvétele kiemelkedő fontosságú volt, hiszen olyan szakemberként vizsgálta a felszínt, aki született érzékkel és szakmai tudással tudta felismerni a különféle kőzettípusok jelentőségét és tudományos értékét.
A küldetés célja messze túlmutatott a puszta jelenlét demonstrációján. A NASA ekkorra már komolyan érdeklődött a Hold geológiai fejlődése iránt, ezért az Apollo–17-et kifejezetten úgy tervezték meg, hogy minél részletesebb és alaposabb tudományos munkát végezhessen. A leszállóhely megválasztása is ezt a célt szolgálta: a Taurus–Littrow-völgy olyan terület volt, amely geológiai sokféleségével, hegyekkel, törmeléklejtőkkel, ősi lávafolyásokkal és frissebb becsapódási képződményekkel szolgált, vagyis ideális terep volt a Hold múltjának rétegeit feltárni kívánó kutatók számára. A NASA reményei szerint itt egyszerre lehetett találkozni nagyon öreg, több milliárd éves kőzetekkel és viszonylag fiatal vulkanikus anyagokkal, amelyek választ adhatnak a Hold belső működésének hosszú távú folyamataira.
A felszíni kutatás hatékonyságát jelentősen növelte az elektromos meghajtású Lunar Roving Vehicle, a híres holdjáró. Az Apollo–17 küldetés idején már harmadik alkalommal használták, és addigra a rendszer megbízhatónak bizonyult. A jármű lehetővé tette, hogy az űrhajósok sokkal távolabb merészkedjenek a leszállóhelytől, mint a gyalogosan dolgozó korábbi legénységek. Cernan és Schmitt összesen több mint 35 kilométernyi utat tettek meg a holdjáróval, ami a teljes Apollo-program rekordja volt. A jármű nemcsak közlekedési eszközként szolgált, hanem fontos szerszámok, műszerek és mintagyűjtő felszerelések szállítására is. Így a kutatás nem merült ki a felszíni barangolásban: fúrók, spektrométerek, gravitációmérők és számos más berendezés segítségével több rétegen át lefúrva, a mélységben is vizsgálták a Hold kőzeteit.
Az Apollo–17 tudományos programjába több olyan kísérlet is bekerült, amelyek a Hold hosszú távú megfigyelését szolgálták. A felszínen telepítették az ALSEP kísérletcsomagot, amely szeizmométerrel, hőmérséklet-érzékelőkkel és részecskedetektorokkal figyelte a Hold környezetét még évekkel az űrhajósok távozása után is. Emellett a parancsnoki modulból működtetett radarrendszer a felszín alatti rétegeket vizsgálta, ami a Hold belső szerkezetének megértésében játszott fontos szerepet. A küldetés végül 110 kilogrammnyi kőzetmintát gyűjtött, ami bármely korábbi vagy későbbi küldetés visszahozott mintáját is meghaladta. Ezek a holdkőzetek máig a holdkutatás alapvető tudományos forrásai közé tartoznak.
A küldetés során számos emlékezetes pillanat is született. Az egyik legismertebb felfedezés a narancsszínű holdpor megtalálása volt, amelyet Schmitt vett észre az egyik mintavételi helyszínen. A jelenség később mikroszkopikus vulkanikus üvegszemcséknek bizonyult, amelyek arra utaltak, hogy a Hold múltjában hatalmas, tűzijátékszerű vulkáni kitörések is előfordultak. Ezenfelül az Apollo–17 készítette el a „Blue Marble” néven ismert ikonikus Föld-fotót is, amely csaknem teljes egészében mutatja bolygónkat, és azóta is az emberiség önmagáról alkotott egyik legismertebb képi szimbóluma.
A küldetés lezárásakor Eugene Cernan volt az utolsó, aki elhagyta a holdfelszínt. Távozásakor elhangzott szavai – amelyekben reményét fejezte ki, hogy az ember egyszer majd visszatér – az űrkutatás történetének megható pillanatai közé tartoznak. Az Apollo–17 visszatérése egy korszak végét jelentette, de öröksége nem tűnt el: a küldetés tudományos eredményei, geológiai mintái és technikai tapasztalatai a mai napig alapot adnak a holdkutatásnak, sőt a 21. század új holdprogramjai, mint a NASA Artemis-programja, részben erre a tudásra épülnek.
Az Apollo–17 tehát nem csupán egy végső fejezete volt a holdraszállásoknak, hanem egyben az egyik legnagyobb szabású és leggyümölcsözőbb expedíció, amelyet ember valaha is végrehajtott az égi kísérőn. A küldetés egy olyan örökséget hagyott maga után, amely a mai napig inspirál kutatókat, mérnököket és mindenkit, aki a csillagok felé tekint.
Szerző: Varga Nóra, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló