amelyet minden évben az október 4–10. közötti héten szerveznek, és amely arra fekteti a hangsúlyt, hogy minél jobban megismerjük ezt a területet, lehetőséget biztosít az űrrel kapcsolatos ismeretek terjesztésére, tájékoztatja az érdeklődőket az űrhírekről, és ösztönzi ennek fokozottabb kihasználását a fenntartható gazdasági fejlődés érdekében. Továbbá törekszik felkelteni a fiatalok érdeklődését a tudomány, a technológia, a mérnöki tudományok, a fizika és a matematika iránt.
Az ENSZ Közgyűlése 1999-ben döntött úgy, hogy ezt az eseményt minden évben október 4–10. között megtartják, két jelentős űrkutatási momentumra emlékezve ezzel:
- 1957. október 4.: az első műhold, a Szputnyik–1 felbocsátása, amely megnyitotta az utat az űrkutatás előtt
- 1967. október 10.: ekkor írták alá a világűr, beleértve a Holdat és más égitesteket is, kutatásában és békés célú felhasználásában az államok tevékenységét szabályozó elvekről szóló egyezményt.
A World Space Week egyesülete minden évben kiválaszt egy témát, amely az emberiség és az űr közötti kapcsolat egy meghatározó pillanatát tükrözi – idén a „rakétaforradalom” tematikáját választották, amely az űrrepülések gyors átalakulására összpontosít. Az űrbe jutás, amely korábban néhány kormányzati programra korlátozódott, ma már a kereskedelmi indítószolgáltatók, az újrafelhasználható rakéták és az űrturizmus révén egyre szélesebb körben válik elérhetővé. Ez a változás átalakítja, hogy kik juthatnak el az űrbe, milyen gyakorisággal történnek az indítások, és mire használják az űrt.
Nálunk, Magyarországon is több programba be lehet csatlakozni, bár a Svábhegyi Csillagvizsgáló űrkutatással kapcsolatos előadással nem készül, de különféle bemutatókra és távcsöves megfigyelésekre szeretettel vár minden érdeklődőt. Továbbá a Millenárison látható HUNIVERZUM interaktív kiállításra érdemes ellátogatni, hiszen a magyar űrtevékenységet tudjuk ezáltal szemléletesebben megismerni.
Hogyan jut(ott)unk el az űrbe?
Kiszabadulni a Föld gravitációs vonzásából nem könnyű feladat. Ehhez a rakétáknak 11 kilométer/másodperces sebességre kell gyorsulnia. Ez a szökési sebesség, amely körülbelül 25-szöröse a hangsebességnek. Továbbá megfelelő mennyiségű üzemanyagra is szükség van.
Egyes rakéták szilárd, mások folyékony üzemanyagot használnak. A szilárd hajtóanyag meggyújtása után az azonnal és teljesen elég. A folyékonyt viszont jobban szabályozható módon lehet használni, mivel a szelepek segítségével növelhető vagy csökkenthető az áramlás, így szabályozva a tolóerőt. A belátható jövőben továbbra is kémiai rakétákat fogunk használni az űrhajók Földről való elindításához. Az űrbe jutás után többféle utazási mód létezik, és az Európai Űrügynökség (ESA) jelenleg számos alternatívát vizsgál.
Az űrbe való eljutás nyilván nem ilyen egyszerű, számos komplex szakaszból tevődik össze – amit ma látunk, a modern rakétafelbocsátóknak hosszú, viszontagságos, néha áldozatokat követelő múltja van. Gondoljunk csak vissza az első pillanatokra: az ember évszázadok óta arról álmodott, hogy eljut a csillagokig, de a Föld elhagyása először csak 1961-ben sikerült – Jurij Gagarinnak, aki űrhajójával elsőként állt Föld körüli pályára. Egy Vosztok–K nevű orosz rakéta röptette a magasba, amely egy interkontinentális ballisztikus rakéta továbbfejlesztett változata volt. Ez hatalmas technikai és politikai jelentőségű esemény volt. Bebizonyosodott, hogy az ember képes túlélni az űrrepülést, és egy rakéta segítségével el lehet hagyni bolygónkat, megnyitva ezzel egy teljesen új perspektívát.
Az Amerikai Egyesült Államok rövid időn belül szintén emberes űrrepüléseket hajtott végre, majd meghirdette az Apollo-programot. Az 1960-as évek egyik legnagyobb technológiai vállalkozása az Apollo-program volt, hogy ennek keretében embert juttassanak a Holdra. Ehhez a világ addigi egyik legerősebb hordozórakétáját, a Saturn V-öt fejlesztették ki. A Saturn V három fő fokozatból állt, és hatalmas mennyiségű üzemanyagot égetett el, hogy az Apollo űrhajót Föld körüli pályára, majd a Hold felé vezető pályára állítsa.
Az ember Holdra lépését követően az űrkutatás új szakaszba lépett. A cél egyre inkább az lett, hogy az űreszközök többször is használhatók legyenek, és csökkentsék az űrrepülések költségeit. Az USA 1981-ben indította útjára az első Space Shuttle űrrepülőgépet. Különlegessége az volt, hogy az orbiter visszatért a Földre, és repülőgépszerűen szállt le. A rendszer azonban nem volt teljesen újrahasznosítható. A nagy külső üzemanyagtartályt és a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétákat minden repülés során újra kellett cserélni. A program 2011-ben fejeződött be.
A 21. században új korszak kezdődött a rakétatechnikában. Egyre több magánvállalat kezdett el rakétákat fejleszteni, és az űrrepülés részben a kereskedelmi szektorba is áttevődött, ezzel kiszélesedett a paletta, hogy ki számára lehet elérhető az űr. Az egyik legismertebb vállalat az Elon Muskhoz kapcsolódó SpaceX, amely újrahasználható rakéták fejlesztésével változtatta meg a hordozórakéták gazdaságosságáról folytatott elmélkedéseket. Jó példa erre a Falcon 9, amelynek első fokozata képes visszatérni a Földre, majd megfelelő javítások után újra repülhet. Az újrahasználhatóság egyik legfontosabb előnye, hogy ugyanaz a rakétaalkatrész több küldetésben is felhasználható. Ez potenciálisan csökkenti az indítások költségét, és lehetővé teszi a gyakoribb rakétaindításokat.
Elon Musk másik gigantikus ötlete a Marsra jutás, és az ehhez létrehozott és napjainkban is folyamatosan fejlesztett Starship, amely egy kétfokozatú, teljes mértékben újrafelhasználható, igen nagy tömeg felbocsátására is alkalmas hordozórakéta. Jelenleg a texasi Starbase-en építik és indítják. A Starship jelenlegi kialakítását és nevét 2018-ban mutatták be. Napjainkig ez a legnagyobb hasznos teherbírású rakéta. Ahogy említettem, a jármű két fokozatból áll: a Super Heavy hordozórakétából és a Starship űrhajóból, amelyeket egyaránt cseppfolyós metánt (a földgáz fő összetevőjét) és cseppfolyós oxigént elégető Raptor-hajtóművek hajtanak. Mindkét fokozat visszatér az indítási helyre, és az indítótoronyhoz függőlegesen landol az esetleges újrafelhasználás érdekében. Az űrbe jutás után a Starship felső fokozatának célja, hogy önálló űrhajóként működjön, amely képes legénységet és rakományt szállítani.
Kezdetben a Starship célja az volt, hogy embert juttasson a Marsra, de a tervet módosították, és elsőbbséget adtak a Holdra való visszatérésének. Az emberes változat, a Starship Human Landing System fejlesztése a NASA-val kötött szerződés keretében, az Artemis-program részeként zajlik, az Artemis III keretében dokkolási tesztet terveznek, amelyre jelenleg egyelőre 2027 a céldátum, az emberes holdraszállás pedig 2028-ra. Emellett pedig számos más kültetést is javasoltak a Starshipnak: nagy műholdak, űrállomásmodulok, űrtávcsövek pályára állítását.
Az első teljes Starship-rakétát 2023. április 20-án indították, de az a felszállás után négy perccel felrobbant. A mai napig összesen 14 alkalommal indult, számos sikeres (9 repülés) és kevésbé sikeres (5) tesztrepülés közül a legutóbbi (a 14.) 2026. szeptember 28-án történt, és a hajtómű meghibásodása ellenére jelentős mérföldkőnek számító eredményt ért el, ugyanis sikerült Föld körüli pályára állnia, és végrehajtotta az első működőképes Starlink-telepítést.
Ami a jövőt illeti, az egyik legfontosabb cél a Hold rendszeresebb kutatása és az ottani hosszabb távú jelenlét megteremtése, de szerepel a Marsra való emberes utazás terve is. A rakéták fejlődése nem ért véget, egyre erősebbek, pontosabbak és újrahasználhatók lesznek, ami lehetővé teszi majd, hogy az űr ne csak néhány különleges küldetés célpontja legyen, hanem az emberi tevékenység egyre fontosabb területévé váljon.
Szerző: Diószegi Orsolya Enikő, Tudományos újságíró