50 évvel ezelőtt, 1972. december 7-én, éjjel indult útjára az Apollo–17, az Apollo-program legutolsó küldetése, amely számos tekintetben mondható a legproduktívabbnak az egész Hold-programban. Az űrkutatás történetének jelentős korszaka zárult le ezzel, ugyanis azóta sem került sor újabb holdutazásra.
Az Apollo-program
A 60-as évek hidegháborús hangulata és az oroszokkal való versengés berobbantotta az űrversenyt, amely indirekt módon jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy megszülessen az Apollo-program, amelynek aztán elsődleges célja lett a holdraszállás. A 60-as években a világűrben tett első lépésekért folyt a harc. A szovjetek ugyan learatták az elsőbbség babérját az ember űrbe juttatásával (Jurij Gagarin, 1961) és az űrsétával (Alekszej Leonov, 1965), ezért „kellett” az Egyesült Államoknak emelnie a tétet az ember Holdra juttatásával. Egyrészt tehát politikai, másrészt tudományos rendeltetése volt.
1961-ben John F. Kennedy, az USA elnöke hirdette meg a programot, amelyet aztán lázas előkészületek követtek. Az első embert szállító űrhajó 1968 októberében tudott elstartolni a Hold felé, majd hónapokon belül megtették az első űrsétát a Hold körül keringve, megtörtént a holdkomp űrbéli tesztelése, és 1969 júliusában az Apollo–11 útja során sikeresen landoltak a Holdon. Tudjuk, hogy ez az esemény egy „hatalmas ugrás” volt az emberiség számára. Az összesen hat holdraszállás során sikerült egyre jobban feltérképezni a Holdat. A hatodik és egyben utolsó ilyen próbálkozás 1972-ben történt, amellyel ugyanakkor le is zárult az Apollo-korszak.
Apollo–17, az utolsó út a Holdra
Annak ellenére, hogy ez volt az utolsó holdraszállás, egyben a legjelentősebbnek is tekinthető: számos leg-et ért el az előzőekhez viszonyítva. Az Apollo–17-hez kapcsolódik a legelső éjszakai start, amely látványos fényjátékká alakította az éjszakai égboltot. 1972. december 7-én tehát helyi idő szerint 00:30-kor a Saturn V típusú hordozórakéta a Kennedy Űrközpont indítóállásáról megkezdte a felszállást.
E misszió során valósult meg, hogy ne csak asztronauta, hanem tudós is csatlakozzon a csapathoz. Eugene (Gene) Cernan parancsnok, illetve Ron Evans, a parancsnoki modul pilótája mellett még Harrison (Jack) Schmitt geológussal, a holdkomp pilótájával egészült ki a hármas csapat.
A Hold felé utazás során készült az űrprogram egyik ikonikus fényképe, amelyen először látható a teljesen megvilágított Föld. A telihold után teleföldnek mondhatnánk, de Blue Marble (Kék márvány) néven került be a köztudatba. Látva e képet, ahogyan ez a törékeny élet-bolygó létezik az űrben, elgondolkodtat, megváltoztathatja világlátásunkat, gondolkodásmódunkat önmagunkról, az emberiségről. Egy kicsit az 1990-ben, a Voyager–1 által készített Pale Blue Dot (Halványkék pötty) nevű fotót idézi fel bennünk, amely Carl Sagan elmélkedésével lesz igazán sokatmondó.
A négynapos út végén, elérve a Holdhoz, az America nevű anyaűrhajó a Hold orbitális pályáján maradt, Evans pilótával a fedélzetén, míg Schmitt és Cernan a Challenger névre keresztelt holdkomppal leszálltak a Holdra.
Szürke hétköznapok a Taurus–Littrow-völgyben
1972. december 11-én landolt a Challenger a Hold felszínén a Taurus-hegység által körbeölelt Taurus–Littrow-völgyben, a Mare Serenitatis-on (Derültség Tengere). Annak reményében választotta a NASA ezt a helyszínt, hogy itt majd vulkanikus kőzetmintákat találnak, mivel az Apollo–15 Hold körüli keringése során itt sötét felszínt figyeltek meg. Továbbá az is szempont volt, hogy egy olyan helyszínen landoljanak és végezzenek kutatásokat, ahol ősi és újabb kőzetek egyaránt megtalálhatók.
A körülbelül 3 napos ottlétük alatt három holdséta során gyűjtötték be a több mint 110 kilogrammnyi holdkőzet-mintát, és ezzel szintén rekordot döntöttek a korábbi holdra szállásokhoz viszonyítva. Az első holdséta alkalmával, a zászló és az ALSEP (Apollo Lunar Surface Experiment Package = Apollo holdfelszíni műszercsomag) felállítása után rövid idő jutott a konkrét kutatásra, de sikerült eljutni az első tervezett helyszínre, a Steno-kráterhez. A második út során több krátert is érintettek, a Nansen-kráternél begyűjtött törmelékkövek az Apollo-program során talált egyik legrégibb – több mint 4 milliárd éves – minták egyike. Ugyanezen út során találtak egy kisebb kráterben (Shorty-kráter) narancssárga színű felszínt, amelyről azt feltételezték, hogy vulkanikus eredetű. Sajnos tévesen, az csupán titánnal szennyezett réteg volt. A harmadik, utolsó holdséta alkalmával négy állomáson gyűjtötték be a mintákat, fényképeket és mérési adatokat.
A narancsszínű réteg (Wikipedia)
A második holdséta (NASA)
Harrison Schmitt mintákat gyűjt (NASA)
Egy érdekesség, ami a Holdon töltött utolsó percekhez kapcsolódik: Cernan parancsnok eldobta a kőzetmintákhoz használt kalapácsot, ami a holdi gyenge gravitáció miatt úgy tűnt, hogy elszáll a végtelenségbe.
A kompba való beszállás előtt hangzott el Gene Cernan részéről az utolsó mondat a Holdon:
„Miközben megteszem az utolsó lépést, amivel az ember elhagyja a Hold felszínét, hogy hazatérjünk egy kicsit – hitünk szerint nem túl hosszú időre –, szeretnék valamit mondani, amit remélem a történelem megőriz. Amerika kihívása az emberi sors holnapjában edződött. És ahogy itt hagyjuk a Holdat, a Taurus–Littrow-völgyet, távozunk, ahogy jöttünk, Isten segedelmével, miképp vissza is kell térnünk, békével és az egész emberiség reményével. Jó utat, Apollo–17!”
A Hold felszínén hagyott holdjáró kameráját úgy állították be, hogy az felvételt készíthessen a Holdról felszálló Challengerről, amint az elhagyja a Holdat. A korábbi holdraszállások során is próbálták ezt a mozzanatot megörökíteni, de azok a felvételek nem sikerültek, így ez az emblematikus kép is az Apollo–17-hez köthető, ahogyan felemelkedik a holdkomp.
Cernan és Schmitt visszamegy a Challengerre (NASA)
A Challenger felszállása a Holdról (NASA)
Az Apollo–17 jelentősége
Az Apollo–17 több szempontból is nagy jelentőségű: annak ellenére, hogy a közmédiában nem övezte nagy érdeklődés, és talán nem is ismerik annyian Cernan, illetve Schmitt nevét, mint Armstrongét, tudományos szempontból meglehetősen fontos eredményeket hozott. Azon túl, hogy rekord mennyiségű időt töltöttek a Holdon, és a holdkompon kívül is (kb. 22 óra a három holdséta során), 35 km-t utaztak a holdjáróval, és több mint 110 kg mintát gyűjtöttek össze, amelyek egy része mindmáig feldolgozásra vár – jelentősége nem merül ki ennyiben. Az Apollo–17 lezárt egy korszakot, az első emberi holdlátogatások korát.
És hogy hogyan tovább?... Nos, a kérdés nem teljesen költői, ugyanis nemrégiben indult el az Apollo-program testvére, az Artemis. Mintegy 50 évnek kellett eltelnie, hogy az emberes holdutazás terve újra napirendre kerüljön. Az első két misszió során viszont még nem fognak embert küldeni a Holdra, azt majd valószínűleg az Artemis–III fogja megtenni, 2025 körül.
Eugene Cernan 2007-es interjújában 1972-re emlékezve azt mondta: „Elegem van abból, hogy a végét emlegetik. Az Apollo–17 nem a vég. Ez csak egy teljesen új korszak kezdete az emberiség történetében. Természetesen akkoriban azt mondtam: nemcsak a Holdra megyünk vissza, hanem az évszázad fordulójára már a Marsra is eljutunk.” Nos, még nem jutottunk el a Marsra, de egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy nagyobb távlatokat is bejárjunk.
Diószegi Orsolya, Tudományos újságíró
Svábhegyi Csillagvizsgáló