Szabad szemmel is feltűnő még mérsékelten fényszennyezett égen is. Egyszerre játszik kiemelkedő szerepet a csillagászatban, a kultúrtörténetben, és korunkban is hatalmas népszerűségnek örvend. Annyi mítosz, tudományos ismeret és egyéb érdekesség van ezzel az objektummal kapcsolatban, hogy nemhogy ismeretterjesztő cikket, hanem egyenesen egy egész könyvet lehetne írni róla.
A legtöbb történelmi kultúrának volt megfelelő szava a Fiastyúkra, és a csillagmitológiájukban is szerepelt. Valahol egyszerűen csak „csoport”-ként hivatkoztak rá, de máshol részletes mítoszok is születtek róla. Sok esetben hét nővérként, szűzként, anyaként vagy éppen valamilyen állatcsoportként, például kutyafalkaként hivatkoztak rájuk.
Maga a Pleidádok elnevezés görög eredetű, de a név értelmezése többféle is lehet. Egyrészt, az ógörög Πλειάδες (vitorlázni) igére is nagyon hasonlít, de a mitológia szerint Pleioné hét lányát jelenti. Tekintve, hogy az objektum éjszakai égbolton való láthatósága jelezte a hajózási szezon kezdetét és végét a Földközi-tengeren az ókorban, talán mindkét eredet egyaránt helyes lehet.
A Kr. e. VII. században született babiloni MUL.APIN csillagászati feljegyzésekben a naptár egyik alapobjektumául szolgált. Az ókori indiában (Kr. e. 1200-1000 körül) pedig egyenesen az év kezdetét jelezte. Szerepel Homérosz Odüsszeiájában és a Biblia Ószövetségében is. A magyar népi elnevezése, a Fiastyúk mind a mai napig használatos, és ritkábban, de szokás Hét Nővérként is emlegetni.
A modern korban az egyik legnagyobb tisztelet akkor érte a Plejádokat, amikor 5 japán autóipari cég fúziójával megszületett autógyártó választotta az új autómárka elnevezéséül, és a brand logója is a halmazt mintázza: így született meg a Subaru – ami japánul egyrészt „az összegyűlni, csoportosulni” igét, másrészt a Plejádokat jelenti.
A Plejádok megjelenik a Kr. e. 1600 körül készült Nebra-égkorongon, az egyik legrégebbi ismert csillagászati ábrázoláson.
A Fiastyúk jelentősége ennél korábbra nyúlik vissza: Kr. e. 2330 körül nem egészen 4 fokra volt tőle a Tavaszpont, vagyis az égi egyenlítő és az ekliptika egyik metszéspontja. Galilei Galilei volt az első, aki távcsővel vizsgálta a Fiastyúkot. Helyesen felismerte, hogy a szabad szemmel látható néhány csillagon túl számos, szabad szemnek túl halvány csillagot is tartamaz: ő maga 36 csillagot számolt meg.
John Michell 1767-ben statisztikai módszerekkel kiszámolta annak valószínűségét, hogy a Plejádok csillagai pusztán véletlenül látszanának ilyen sűrű csoportosulásban: az esély mindössze 1:500 000-hez. Ez volt az egyik első erős tudományos bizonyíték arra, hogy a csillaghalmazok valódi fizikai rendszerek – habár ekkor még szinte semmit sem tudtak a csillaghalmazokról. Edmé-Sébastien Jeaurat 1782-ben készítette el a Plejádok 64 csillagot ábrázoló részletes térképét, amelyet 1786-ban publikált.
Jogosan merül fel a kérdés: miért vette fel Messier a Plejádokat a katalógusába, amikor az ő célja az üstökösökkel összetéveszthető objektumok összegyűjtése volt. Lehet, hogy a teljességre való törekvés volt a célja, vagy egyes vélekedések szerint az egyik vetélytársánál, Nicolas-Louis de Lacaille-néa akart több objektumot felvenni a saját listájára.
A Plejádok távolsága 443 fényév, és ezzel a hozzánk legközelebbi nyílthalmaz a Messier-katalógusban, és a legközelebbi Messier-objektum is egyben. A halmaz központi részének átmérője 16 fényév, a kora pedig 100-115 millió év. Ez csillagászati léptékben fiatalnak számít, de a Fiastyúkhoz hasonló objektumok, a nyílthalmazok csillagászati értelemben jellemzően fiatalok. Az általunk szabad szemmel is megfigyelhető csillagok jellemzően forró, nagy tömegű kék óriások, de tartalmaz számos barna törpét is. A barna törpék olyan égitestek, amelyek a csillagközi gáz összetömörülése során nem érik el azt a tömeget, hogy az égitest belsejében a hidrogénfúzió beinduljon. Sosem válnak tehát igazi csillagokká.
A Fiastyúknak a Gaia űrszonda mérései alapján 2023-ban 1721 igazolt tagját ismerték. 2025 év végén megjelent egy friss kutatás, amelyhez a közel teljes égboltot feltérképező TESS műhold méréseit is felhasználták, és eszerint már 3091 halmaztagot azonosítottak, amelyek közül sok nem a halmaz sűrű részében van, hanem sokkal távolabb az égen. Jól láthatóan a halmaz számos tagja már messze elsodródott a központi résztől, jelentősen módosítva azt, amit eddig a nyílthalmazokról tudtunk.
A Plejádokhoz tartozik az NGC 1432, más néven Merope-köd, amely reflexiós köd. Sokáig úgy gondolták, hogy ez a csillagkeletkezés maradvány anyaga, ám a modern mérések szerint a halmaz egy sűrűbb csillagközi anyaggal teli régión halad át, és a csillagok fénye világítja meg az anyagot. Fontos megjegyezni: még ez a „sűrűbb” csillagközi anyag is sokkal jobb vákuum, mint amit a Földön bármilyen laboratóriumban elő lehet állítani.
A Plejádok csillagai együtt mozognak, lassan az Orion csillagkép irányába haladva. Mint minden nyílthalmaz, idővel gravitációsan felbomlik: becslések szerint még kb. 250 millió évig marad fenn a központi része felismerhető halmazként.
A Spitzer űrtávcső megfigyelései során az egyik csillag körül por- és gázkorongot sikerült kimutatni, ami arra utal, hogy a Plejádokban bolygókeletkezés is zajlik.
A Plejádok az egész északi féltekéről és a déli félteke egy részéről is látszik szabad szemmel, még közepesen fényszennyezett településekről is. Téli hónapokban érdemes megfigyelni, amikor esténként magasan jár az égen. Megfigyeléséhez alapvetően kisebb távcsövet válasszunk kis nagyítással, még egy általános célú kézi látcső is megteszi. Természetesen nagyobb, csillagászati célú távcsövet és binokulárt is használhatunk, különösen nagy nagyításra azonban nincs szükség. Sokszor a keresőtávcsőben – ami eredetileg az égbolton való tájékozódást könnyíti meg – sokkal szebb látvány, mint magában a nagyobb átmérőjű távcsőben!
A reflexiós ködök vizuálisan rendkívül nehezen láthatók, asztrofotókon viszont lenyűgöző részletességgel jelennek meg.
Szerző: Király Amanda, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló