Minden évben eljön a nyári hullócsillagláz, a Perseidákat övező tömeges érdeklődés pedig kiváló apropót teremt a csillagászat népszerűsítésére. Ebben a cikkben bemutatjuk a híres meteorrajt, megfigyelésének módját, illetve a fokozott érdeklődés igényeit kielégíteni igyekvő honi amatőrcsillagász-mozgalom Perseidákkal kapcsolatos ismeretterjesztő bemutatóit.
Honnan ered?
A Perseidák meteorraj, mint gyakorlatilag minden meteorraj, egy szülőüstökösből levált törmelék és pordarabok összessége. Hogyan kell ezt elképzelnünk? A Naprendszerben számtalan fagyott gázokból és porból álló porózus objektum, ún. üstökös kering. Ezek általában a Naptól igen messze, az űr miénknél sokkal hidegebb és sötétebb részeiben tartózkodnak, de elnyúlt ellipszis alakú pályáik miatt időnként megközelítik központi csillagunkat. Ilyenkor felmelegszenek, a fagyott gázok szublimálnak (szilárd halmazállapotúból légneművé válnak) és „ködbe borítják” a szülőégitestet, ezt a ködösséget nevezzük az üstökös kómájának. A felszökő gázok a folyamat során természetesen nem kevés port is magukkal visznek, amiből kialakul az üstökös látványos csóvája.
Ezek a porcsóvák lemaradnak az üstökösmag mögött, és „beszennyezik” annak pályáját. Tekintsünk erre úgy, mint egyfajta kozmikus ujjlenyomatra: itt jártam! – üzeni az üstökös. Mintha egy nyitott fedelű teli festékesvödörrel járnánk mindenhová, óhatatlanul is magunk mögött hagyva látogatásaink nyomát.
Olyan sok üstökös van (közel 5000), hogy néhányuk elkerülhetetlenül áthalad a Föld pályáján is, s mint említettük, az üstökösök vonulásuk közben „porolnak”. Ha bolygónk éppen belefut egy ilyen csóvamaradványba, akkor a hajszálnyi szemcséktől a homokszemnyiig terjedő skálán mozgó törmelék egy része bizony belép a légkörünkbe; ott felizzik és látványos fényjelenségek közepette megsemmisül: ezek a meteorok, más néven hullócsillagok.
A Perseidák szülőégitestje a Swift–Tuttle üstökös. 1862-ben fedezte egymástól függetlenül a ma már nevét adó két csillagász, majd a fordítási hibából Mars-csatornáiról elhíresült Schiaparelli számításai alapján hamar kiderült, hogy a Perseidák anyaga a Swift–Tuttle-ről származik. Legutóbb 1992-ben járt felénk, ekkor újabb adag porral gazdagítva a rajt. Legközelebb csak 2126-ban tér majd vissza, addig sajnos be kell érnünk a ’92-es látogatás muníciójával.
A Perseidák neve
De miért Perseidák a jelenség neve? Ennek oka a meteorrajok általános nevezéktanában keresendő. A meteor- vagy hullócsillagrajokat ugyanis az ún. radiánspontjuk alapján nevezik el. Ez a következőket jelenti: ha valaki egy hosszabb záridejű fényképet készítene az égboltról csillaghullás idején, azt látná, hogy a fényes csíkok (nem csóvák hanem ioncsatornák!) hozzávetőlegesen egy pontban metszik egymást. Ezt nevezik radiánspontnak, a meteorrajokat pedig annak függvényében nevezik el, hogy a radiánspont melyik csillagképbe esik. A Perseidák esetében például a Perseus csillagképbe, az Aquaridáknál az Aquariusba (ez a Vízöntő latin neve), a Leonidák a Leoból (Oroszlán) erednek és így tovább.
Az olvasóban persze felmerülhet a kérdés, hogy mi van, ha egy csillagképből több raj is indul (valóban vannak ilyenek). A helyzet nem bonyolult: ilyenkor azt nézzük meg, hogy melyik fényesebb csillag van a közelben (amiket hivatalosan görög betűkből és a csillagkép latin nevéből szoktak kombinálni), és arról nevezzük el a rajt. Ilyen például a Delta Aquaridák, melynek radiánspontja az Aquarius (Vízöntő) csillagkép delta csillagához esik közel.
Hogyan figyeljük meg?
A meteormegfigyeléshez semmilyen eszköz nem szükségeltetik, az emberi szem elég, sőt optimális. Célszerű azonban minél sötétebb helyszínt választanunk, ugyanis a fényszennyezés – a világosabb égi háttér – elnyomja a halványabb rajtagok fényét, csökkentve ezáltal a megfigyelhető tagok számát s ezzel az élvezeti faktort.
Akinek van binokulárja vagy távcsöve, az azért kis nagyításon, nagy látómezővel természetesen bekészítheti maga mellé. A szerző személyes élménye a Magyar Csillagászati Egyesület idei nyári táborából egy csodálatos, rendkívül fényes hullócsillag méregzöld ioncsatornájának megfigyelése, ez a hullás után még másfél percig látható volt az optikán keresztül, addig soha nem is gondolt részleteket megmutatva a csatorna szerkezetéről. A módszer egyszerű, ha elcsípünk egy tűzgömböt, amelynek ioncsatornája a hullás után is szabad szemmel dereng még, távcsövünket rögtön fordítsuk a csatorna felé, és gyönyörködjünk a látottakban. Ez azonban csak afféle széljegyzet.
A csillaghullások során a legfontosabb szám a ZHR. Ez az óránként elméletileg maximálisan megfigyelhető rajtagok számát adja meg (Zenithal Hourly Rate), ami a Perseidák esetében jelenleg 100 körül van. A valóban megfigyelt szám ennél kisebb, hiszen egyrészt az égbolt teljes területét nem láthatjuk egyszerre, másrészt a fényszennyezés változó mértékben, de mindenhol jelen van. Az optimális megfigyelési módszerhez szükségünk van réteges, meleg ruhára, pokrócra és egy jó kilátású rétre-tisztásra, de adott esetben egy kert is megfelel, ha nincs túl sok zavaró tényező. Lámpák, kerti fények stb. zavaró hatását érdemes csökkenteni a megfigyelési helyszín kiválasztásánál.
A pokrócot kiterítjük, ráfekszünk, fejünket pedig úgy fordítjuk, hogy az égbolt minél nagyobb hányadát egyszerre belássuk (ebbe a szemünk sarkából éppen csak észlelt égboltfoltok is beleszámolandók). Ha jön egy hullócsillag, azt – amennyiben halvány – így vesszük észre a legnagyobb eséllyel, s ha egy fényesebb példányról van szó, akkor szemünknek lesz ideje odafordulni, ahol a meteor éppen átsuhan: a szerző nem egy fényes tűzgömbről maradt már le pusztán azért, mert rossz irányba nézett, a vízszintes megfigyelőpozíció az ilyen kellemetlen élmények számát csökkenti.
A maximumra 13-án hajnalban számítsunk, ekkor ugyanis a Föld tengely körüli forgása éppen „ráfekszik” a Nap körüli keringés irányára, a sebességek összeadódása miatt a hullócsillagok hozzánk viszonyítva nagyobb lendülettel „csapódnak be” légkörünkbe, több és fényesebb jelenséget okozva.
Az ideális megfigyelési éjszaka tehát 12-e és 13-a fordulója, de 1-1 nappal korábban és később is érdemes kimenni az ég alá.
Milyen programokat szerveznek?
Negyedik alkalommal kerül megrendezésre az Egy hét a csillagok alatt nevű rendezvénysorozat, amelyben a magyar amatőrcsillagászok hada kerekedik fel, hogy az ország minél több pontján tartson bemutatókat. Fő szervezői hazánk legnagyobb amatőrszervezete, a Magyar Csillagászati Egyesület, illetve a Szegedi Csillagvizsgáló, a VegaCsillagászati Egyesület és természetesen a felsoroltakkal szorosan együttműködő Svábhegyi Csillagvizsgáló.
Nagyítható verzióban elérhető ezen a linken.
A rendezvénysorozat apropóját éppen a Perseidák adják, hiszen ilyenkor adva van a felfokozott érdeklődés és a nyár végi jó idő. Látogassunk el a hozzánk legközelebbi csillagászati bemutatóra, a lelkes amatőrcsillagászok által tartott lokális bemutatók mindig osztatlan sikert aratnak!
Mit kínál a Svábjegyi Csillagvizsgáló?
Az egyhetes programsorozat legnagyobb volumenű eseményét mi rendezzük, hiszen az ország legnagyobb bemutatócsillagvizsgálójaként a lehetőségeink szélesebbek. Augusztus 12-én, 17 órától különleges Csillagkapu eseményt rendezünk. A délután folyamán az ország legnagyobb napmegfigyelő távcsövét irányítjuk a Nap felé, amelynek felszíne ezekben a hónapokban telis-tele van napfoltokkal, naplángokkal, a teleszkóp minőségének hála, kezdők számára is könnyen észrevehető érdekes alakzatokkal. Észlelőteraszunkon megkeressük a Vénusz hajszálvékony sarlóját, nyolc tonnás távcsőszörnyetegünkkel pedig megkíséreljük elcsípni a Marsot és a Merkúrt is. Interaktív programjainkon lehetőség lesz megcsodálni (megfogdosni, megszagolni!) meteoritgyűjteményünket, a kisebbeknek pedig a gravitáció működését szemléltető előadással is készülünk, de van a tarsolyunkban a bolygók légkörének szagát élethűen szimuláló bolygószimatoló is, illetve optikai kísérletekkel is készülünk. Amennyiben az elővételes jegyek már elfogytak, akkor sem kell aggódni, a helyszínen korlátlan jegyvásárlási lehetőséget biztosítunk!
Szerző: Bacsó Zétény, Amatőrcsillagász, korábbi diákolimpikon
Svábhegyi Csillagvizsgáló