Október számos csillagászati eseménnyel kedveskedett az észlelőknek, és ezalól a hullócsillagok sem kivételek. Elérkeztünk az ősz legtermékenyebb rajához, amit idén már csak a Geminidák fognak felülmúlni decemberben. Hullócsillagok hallatán az emberek a gyönyörű fényes csóvákra gondolnak, amelyek az év egyes szakaszaiban megfigyelhetőek. Mégis mi okozza ezt a káprázatos jelenséget?
A csillagászat tele van érdekes összefüggésekkel, és először meg kell vizsgálnunk az üstökösöket, amelyek megválaszolják a fentebbi kérdést. Már az ókorban is láttak üstökösöket, ahogyan hatalmas csóvákat húztak az éjszakai égbolton, és ekkor Arisztotelész légköri jelenségnek gondolta azokat. Évszázadokat kellett várni, amíg Tycho Brahe az 1577-es nagy üstökösnél felfedezte, hogy az messzebb van a Holdnál. Majd Newton a gravitációs ismereteit kihasználva az 1680-as nagy üstökös pályáját határozta meg. A következő nagy felfedezés Edmond Halley nevéhez fűződik, aki felismerte, hogy az egyik üstökös 75 évente visszatér, azaz periodikus, és tiszteletére elnevezték róla az égitestet.
Az egyre gyarapodó ismeretek ellenére nem tudták megválaszolni a kérdést, hogy honnan jönnek az üstökösök? Jan Oort az 1950-es években felvetett egy paradoxont, miszerint a Naprendszer élettartamának időskáláján az üstökösök pályája instabil, és a bolygókkal vagy a Nappal ütközniük kellene, sőt ki is lökődhetnek a Naprendszerből. Továbbá az üstökösök előbb-utóbb kifogynának az illékony anyagokból, amelyek párolognak, és a csupasz üstökösmag kisbolygóva válna. A fentebbiek ellenére a mai napig tudunk új üstökösöket találni és megfigyelni, mint az augusztusban felfedezett Nishimura-üstökös. Oort a saját paradoxonára egy igen egyszerű válasszal állt elő: kell lennie egy külső forrásnak, ahonnan érkeznek az üstökösök. A csillagászok a későbbiekben felfedezték ezt a régiót, amelynek belső határa 200-5000 CSE, a külső határa viszont 50000–200000 CSE között van, és több millió objektumot foglal magában. (A CSE csillagászati egység rövidítése, ami az átlagos Föld–Nap-távolság, 150 millió kilométer). Ezt a tartományt a holland csillagászról Oort-felhőnek nevezték el.
Tovább vizsgálva az üstökösöket, megtudták a csillagászok, hogy milyen is a szerkezetük. Az üstökös magját úgy érdemes elképzelnünk, mint egy sáros hógolyót, mivel a szilárd mag kőből, porból, vízjégből, szén-dioxidból, metánból és más fagyott anyagokból áll. Ahogyan közelednek a központi csillagunkhoz, az üstökös felszíne egyre melegebb lesz, és akár két csóvát is megfigyelhetünk. Az egyik, amely a párolgó illékony anyagok miatt alakul ki, és a napszél eltéríti a Nappal ellentétes irányba. A másik az égitestből leváló apró porszemcsék, amelyek követik az üstökös útját.
Amikor a bolygónk áthalad egy ilyen pormezőn, akkor láthatunk hullócsillagokat. Az egyes darabok több tíz kilométer/másodperces sebességgel száguldanak a világűrben, és a légkörünkbe érve felizzanak. A hatalmas hőhatás miatt az atomok elveszítik az elektronjaikat, és létrejön az ionizáció folyamata, amely a felfénylést okozza. Magát az porszemet nem látjuk, hanem csak az ioncsatornát, amelyben átszeli a Föld légkörét.
Az Orionidák meteorraj
A fentebbiek alapján az egyes meteorrajok egy üstökös porsávjához kapcsolódnak. Október legtöbb hullócsillagot produkáló raja pedig a híres Halley-üstököshöz kötődik. A radiánsa az Orion csillagképbe esik, és innen kapta a nevét, hasonlóan, mint a többi. Vasárnap este 22:00-kor kel a csillagkép, és ekkor érdemes tekintetünket a keleti égbolt felé fordítani. A maximuma idején 20-25 hullócsillagot is láthatunk, de ez általában kevesebb szokott lenni. Az észlelést nehezíti az 56%-os Hold, amelynek erős fénye miatt a halványabb meteorokat nagyon nehéz lesz meglátni, így csak a fényesebbeket pillanthatjuk meg. Gyorsnak kell lennünk, mivel átlagosan 66 km/s sebességgel lépnek be bolygónk légkörébe a Halley-üstökösből levált porzemek, és egy pár másodpercig lesz csak látható az ioncsatorna.
Szerző: Vizi Róbert Bemutató csillagász