Szeptember 7-én opponál a (3) Juno
A Juno közismert kisbolygó, mi is sokszor írtunk már róla, például itt és itt . Sajnos hiába ismerjük már több mint két évszázada, és hiába az egyik legnagyobb aszteroida (a teljes Mars és Jupiter közötti aszteroidaöv tömegének 1%-át adja), még mindig nem látogatta meg űrszonda, ezért részletes képeink nincsenek róla. Az Európai Déli Obszervatórium készített róla egy radarképes animációt, ezen az égitest forgása látható (forgási periódusa egyébként 7 óra 12 perc).
Keresőtérképet itt találunk hozzá.
A Vízöntő csillagképben jár (mostanában az ember úgy érzi, hogy minden a Vízöntőben van), 38 fok magasan delel 0:45-kor, de ez az időpont nagyon gyorsan változik, 15-én már éjfélkor delel. Jobb binokulárral tiszta és fényszennyezés nélküli égen még éppen elcsíphető, de célszerűbb inkább távcsőhöz folyamodni, egy 7-8 centiméteres műszerben már látszik.
A szebbnél szebb észleléseket (azok helyes módjáról például erre a linkre kattintva lehet olvasgatni) töltsük fel az MCSE észlelésfeltöltőjére!
8-án követi őt az (5) Astraea
Az (5) Astraea már jóval halványabb, csak 11 magnitúdós, így legalább 10 cm-es vagy nagyobb távcsővel érdemes nekivágni a felkeresésének, jó égen. Az Astraea felfedezése 4 évtizeddel a korábbi kisbolygók (akkoriban még bolygónak tartott) felfedezése után történt, és elősegítette ezeknek az égitesteknek a jobb megértését. Az Astraea után ugyanis rengeteg hasonló objektumot fedeztek fel, ami egyrészt elvezetett a hagyományos szimbólumok kivezetéséig (például az Astraea szimbóluma egy fordított horgony volt, de egyesek szerint lehet, hogy stilizált mérleg, mert annak több köze van Astraea mitológiai karakteréhez: 
). A szimbólumok után kezdődött a máig használt számalapú rendszer, ahol az égitest „szimbóluma” egy körbe írt szám, ami a felfedezési sorrendjére utal – az (5) Astraea tehát az ötödikként felfedezett kisbolygó.
Űrszonda még nem vizsgálta, és különösebben jó radarképek sem készültek róla, felszíni összetétele a spektroszkópiai mérések alapján S-típusú, semmilyen különleges/figyelemre méltó jegyet nem fedeztek még fel rajta a csillagászok.
Keresőtérképe itt érhető el . 0:48-kor delel, de ez is gyorsan tolódik el, 17-én már éjfélkor ér maximális magasságba.
Szeptember 16-án Neptunusz-oppozíció
A Neptunusz a Naptól számított nyolcadik, utolsó bolygó. Sugara nagyjából 4-szer nagyobb, mint a Földé, vagyis felszíne 16-szor, térfogata 64-szeresen haladja meg bolygónkét. Jelképe (hiszen nevét a tengerek istenéről kapta) egy szigony, 
.
Érdemes egy történelmi kitérőt tenni, mert a Neptunusz felfedezése fontos mérföldkő volt tudomány történetében. A Neptunuszt ugyanis nem a szokott módon, kvázi véletlenül fedezték fel, hanem a klasszikus mechanika segítségével, számítások útján jelezték előre, hogy hol kell lennie – és amikor a csillagászok az előre kiszámolt égterületre irányították távcsöveiket, a Neptunusz tényleg ott volt.
A történet két emberhez kapcsolódik, a francia Urbain Le Verrierhez és a brit John C. Adamshez.
A 200 évvel ezelőtt elhunyt William Herschel 1781-ben, kertjéből fedezte fel az Uránuszt, 7-re növelve ezzel az ismert bolygók számát. Onnantól kezdve a csillagászok folyamatosan figyelték a bolygót, majd az ismert adatpontokból, az addigra már elterjedt és igen kifinomulttá vált klasszikus (Newtontól eredeztethető) mechanika segítségével kiszámolták annak pályáját. Azonban ahogy teltek az évek, az Uránusz pályája egyre inkább eltért a számítottól. Bár ez nem volt nagy eltérés, de ahhoz, hogy mérési hiba legyen, egyszerűen túl jelentős volt.
A problémára két megoldás adódott:
- a klasszikus mechanika bár nagyon jó, de hosszú távon mégsem elég precíz elmélet, ezért hibás előrejelzéseket ad
- létezik valamilyen további zavaró tényező, amit egyszerűen kihagytak a számításokból.
Mivel semmilyen más jelenség vagy kísérlet nem igazolta a mechanika téves mivoltát, és korábban számtalanszor vezetett megdöbbentően pontos eredményekhez (üstökösök, kisbolygók, bolygók pályái stb.), ezért a szakemberek elsöprő többsége a második megoldás mellett tette le a voksát. A tudomány működése szempontjából ez egy nagyon fontos példázat. Képzeljük el, hogy az eset ma, a modern sajtóviszonyok mellett történik.
Szinte biztos vagyok benne, hogy különböző újságok és portálok kiforgatnák a történteket. A laikus közönség nem sokat ért vagy tud a természettudomány valódi működéséről, a felszínes és bugyuta „ismeretterjesztő” filmek, amiket manapság a tévék sugároznak, pedig kifejezetten fals képet festenek a tudományról. Annak, hogy a fizika működik, nincs nagy hírértéke, hiszen mégis mi a meglepő abban, hogy ma is felkelt a Nap, vagy hogy a kutya ma is megugatta a postást? A tudomány reputációjával nem törődő, alacsony minőségű és silány, többnyire kifejezetten hazug áltudományos portálok, folyóiratok vagy műsorok azonban kapva kapnának az alkalmon. Valószínűleg olyan szalagcímekkel állnának elő, hogy „íme, megdőlt a newtoni fizika, az Uránusz bolygó egyáltalán nem ott van, ahol a számítások jelzik”, és partvonalra szorult, tudományos sikerek vagy eredmények híján nagyotmondásból megélő egyszeri „fizikusokat” idéznének és interjúvolnának meg, akik szentül állítanák az alternatív elméleteiket; mondjuk azt, hogy az Uránusz valójában egy üreges űrhajó, amit földönkívüliek működtetnek. Ezeket a példákat azért írom, mert nemhogy az 1840-es években, de ma, 2022-ben is tömegek vannak, akiket az ember bizalmatlanságra és szenzációhajhászásra való hajlamának kihasználásával hasonló sötétségben tartanak.
Természetesen azoknak lett igazuk, akik nem kiáltottak farkast, a klasszikus mechanika pedig nemhogy megdőlt, hanem egyenesen történetének legfényesebb diadalát aratta. A már említett Le Verrier és John C. Adams ugyanis egymástól függetlenül képesek voltak a szinte lehetetlenül bonyolult matematikai feladatra: a bolygók egymásra kölcsönösen gyakorolt gravitációs kölcsönhatásaiból és egy feltételezett 8. bolygó perturbációjából (az ismerteken túl még egy icipici extra gravitációs hatás feltételezésével), az ismert adatok és a klasszikus mechanika törvényeit vakon követve, elképesztő szellemi erőfeszítések árán szinte tűpontosan megkapták az addig ismeretlen „zavaró tényező” helyzetét: a Neptunusz bolygó pozícióját.
A képen látszik, hogy Le Verrier 1, Adams 2 fokot tévedett a pontos pozícióhoz képest. Amikor Johann Gottfried Galle a berlini csillagvizsgálóban az említett égterületre fordította teleszkópját, minimális keresés után valóban megpillantotta a tengerkék bolygót.
A klasszikus mechanika azóta is tökéletesen működik a mindennapi körülmények között, és Einstein, illetve Schrödinger óta már azt is tudjuk, hogy miért: mert itt a Földön, illetve a Naprendszerben borzasztóan pontosan közelíti a még nála is pontosabb, sikeresebb elméleteket (ezek a relativitáselmélet, illetve a kvantummechanika). A mechanika segítségével voltunk képesek embert juttatni a Holdra, valamint olyan röppályákat tervezni, amelyek a Földtől 400 000 kilométerre keringő, néhány tucat köbméteres űrhajókat is deciméteres pontossággal irányítják, így azok képesek leszállni a Holdra, majd visszaszállni, összekapcsolódni és hazajutni. Ez az elmélet áll az űrszondák pályaszámításai mögött, ezért tudják a mérnökök, hogy ha 1977. augusztus 20-án útnak indítják a Voyager--2-t a megfelelő sebességgel, a megfelelő irányban, akkor 1979. júliusában megérkezik a Jupiterhez, még két év múlva a Szaturnuszhoz, újabb öt év múlva az Uránuszhoz, végül még három évre rá a Neptunuszhoz.
Ez tehát a Neptunusz története, ami fontos tanmeséje a modern természettudomány működésének, illetve illusztrálja, hogyan ferdítenek a konteógyártók.
A Neptunusz 7,8 magnitúdós, közel 40 fok magasan delel hajnali 2 körül, így rendkívül kedvező lehetőségünk van a megfigyelésére, keresőtérképét itt találjuk meg . A Neptunusz is a Vízöntőben van. Kistávcsővel a korongalak megpillantása lehet a célunk, de 9-10 cm-es teleszkópokkal már a peremsötétedést is becélozhatjuk észlelési kihívásként. Jó égen, 30 cm-es távcsővel a tapasztalt szem akár olyan részleteket is megpillanthat, mint amilyen a borítóképen Szél Kristóf rajza, ehhez azonban nagyon sok szerencse is kell.
A (128) Nemesis 17-én folytatja a sort
A Nemesis keresőtérképe itt található.
A Nemesisről alig tudunk valamit. Krumpli alakú, átlagos átmérője kb. 160 km, 1665 nap alatt kerüli meg a Napot, tengely körüli forgási periódusa rendkívül hosszú, 77 óra 48 perc (!), a 150 km átlagos átmérő feletti kisbolygók közül ennek a második leghosszabb a forgási periódusa. 1872-ben fedezték fel.
A szeptember 17-én opponáló kisbolygó aznap hajnali 1 órakor delel, utána ez az érték minden nap kicsit előrébb tolódik, egyre korábban delel. 11 magnitúdós, így jobb égről és csak 10 cm átmérő feletti műszerrel keressük. A Vízöntőben jár.
Végül jön a (804) Hispania
A Hispania 11,3 magitúdós, halvány kisbolygó. Végre egy objektum a Vízöntőn kívül: a Hispania ugyanis a Halak csillagképben tartózkodik, keresőtérképét itt találjuk. Közel 45 fok magasan delel, így szerencsére a halovány megjelenést valamennyire ellensúlyozza a kedvező pozíciója.
Az 1915-ben felfedezett kisbolygóról még annyit sem tudunk, mint a Nemesisről. A Napot 1746 nap alatt járja körbe, forgási periódusa 7 és 14 óra között van. Nagyjából 75-78 km átlagos sugarú, az első spanyol felfedezésű aszteroida: Josep Comas Solá találta meg.
Végszó
A szeptember hónap során sok érdekes oppozíció lesz, a csúcsot mindenképpen a Neptunusz és a Juno jelentik. Azért is észleljük ezeket az objektumokat, mert általában nehezen megfigyelhetőek és igen halványak – most mindkét égitest esetén viszonylag szerencsés helyzetben vagyunk. Ne szalasszuk el az esélyt.
Szerző: Bacsó Zétény, Amatőrcsillagász
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi Csillagvizsgáló