A júniusi égbolt számos rendkívül látványos égi csodát tartogat számunkra. Ezek közül nehéz kiválasztani a bemutatásra legméltóbbat. Hosszas mérlegelés után azonban a Mérleg csillagkép felett található gyönyörű gömbhalmazra, illetve a Kígyó nyakát alkotó kettőscsillagra esett választásunk.
A szétesett csillagkép
A Kígyó csillagképet már az ókortól kezdve ismerték, egyike volt a Ptolemaiosz által számon tartott csillagképeknek is. Ebben az időben a Kígyót (Serpens) a Kígyótartóval (Ophiuchus) egybeforrva, egy csillagképként kezelték, holott már ekkor is akadtak néhányan, akik a kígyó farkát, illetve a kígyó fejét a kígyótartótól elválasztva külön-külön ábrázolták. Azonban egészen az 1900-as évek elejéig, a Nemzetközi Csillagászati Unió „égboltrendberakásáig" nem volt egyértelmű, hogy hogyan is kezeljük az égi kígyót. Végül a létrehozott 88 csillagkép közül ez lett az egyetlen olyan csillagkép, amelyik két különálló részből áll. Ez azért van, mert a kígyó közepét „tartó" Kígyótartót nem vették bele a Kígyó csillagképbe, azonban a kígyó nagy örömére, a farok részét és a fejét mégis egy csillagképnek vesszük.
Most pedig következzék a millió dolláros kérdés: Hogyan találjuk meg? Nekünk a Kígyó nyugatabbi részére, a fejére, a latinul Serpens Caput nevű területre lesz szükségünk. Ezt nem nehéz megtalálnunk. Először keressük meg a déli horizonton, körülbelül 15 fok magasságban található, rendkívül fényes csillagot, az Antarest (ez a Skorpió csillagkép legfényesebb csillaga). Ettől jobbra, illetve felfelé található három még mindig viszonylag fényes, körülbelül 2,5 magnitúdós csillag. Induljunk el a kettő felső közötti irányba az Antarestől! Kétszer annyit menjünk, mint az Antares és a kicsit halványabb csillagok közötti távolság. Ekkor a Zubenelhakrabihoz lyukadunk ki, ami a Mérleg csillagkép egyik legkeletibb csillaga, fényessége körülbelül 4 magnitúdó. Ha késő este ettől elindulunk felfelé, akkor körülbelül a Kígyó legfényesebb csillagához (neve Unukalhai) érkezünk, amivel meg is találtuk a kígyó fejrészének közepét.
De mennyit is kell felfelé menni? Körülbelül 40 fokot. És hogy ezt hogyan tudjuk könnyen megtenni? Mi sem egyszerűbb! Fogjuk a kezünket (na jó, megfogni a másik kezünkkel azért nem kell) és nyújtsuk ki. Ekkor nagyaraszunk körülbelül 20 fokos távolságot fog át. Szóval a kétszeres nagyarasznyit kell felfelé mennünk, a 2,6 magnitúdós Unukalhaiig. Ettől még egy kicsit felfelé található magának a kígyónak a feje, lefelé pedig a kígyó testének egy része. A beazonosításhoz (és a megkereséshez is) érdemes megnézni a mellékelt ábrákat.
Szabad szemmel látható és változóktól hemzsegő
Az első célpontunk egy fényes gömbhalmaz lesz, amely az M5 katalógusnevet viseli. Megtalálása viszonylag egyszerű az Unukalhaitól elindulva, a mellékelt keresőtérkép alapján. Még egyszerűbb, ha már szabad szemmel is látjuk, hiszen ekkor csak „rá kell állni" a távcsővel. Mivel fényessége 6,2 magnitúdó, ezért szép égről már távcső nélkül is látható, azonban a keresőtávcsőben már biztosan észrevehető. Azonban vigyázat! Szabad szemmel sokszor csak egy halvány csillagnak látjuk a 17 ívperces átmérőjű objektumot, a halványsága miatt. Ez a „halványság" azonban távcsőben úgy felerősödik, hogy szinte ki fogja ütni szemünket. Ez azt jelenti, hogy már kistávcsővel, akár binokulárral is nagyon szépen mutat. Kistávcsőben az első pillantásokhoz mindenképpen mérsékelt nagyítás (30-50 szeres) ajánlott, azonban érdemes lehet egy kicsit jobban ránagyítani, mert ekkor jobban előtűnnek a gömbhalmaz apró részletei (például fel lehet benne fedezni külön-külön csillagokat is).
A gömbhalmazok nagyon sok (akár százezer) csillagból állnak, amelyek gravitációs kapcsolatban állnak egymással. Ennek a halmaznak a csillagai között 105 változócsillagot ismerünk, amelyek közül 97 úgynevezett RR Lyrae típusú, ezek fényességváltozása periodikus. Ez azért érdekes, mert ezeknek a csillagoknak van egy speciális tulajdonságuk, tudniillik a fényességük és a fényességváltozásuk üteme között egyértelmű kapcsolat van. Ez azért nagyszerű hír, mert ha megmérjük a fényességváltozásuk periódusát , akkor abból egyértelműen tudjuk, hogy az milyen fényességű valójában. Távcsöveinkkel pedig meg tudjuk állapítani a látszó fényességét. A kettő alapján pedig egy kis számolás segítségével egyértelműen megkapható a csillag távolsága. Ilyen módszerekkel az M5 távolsága 24500 fényévnek adódott. Érdekesség, hogy a gömbhalmazok tipikusan körülbelül 10 milliárd évesek, szóval a galaxis vénjeinek számítanak. Mindeközben a nyílthalmazok (amelyek távcsőben sokszor hasonlóan néznek ki, mint a gömbhalmazok, annyi különbséggel, hogy jóval kevesebb csillagból állnak), csupán néhányszor százmillió évesek, szóval viszonylag fiatalok.
Hogyan fojtsunk meg egy kígyót?
Egy valóságos kígyót viszonylag könnyű lenne megfojtanunk, azonban a bekezdéscímben szereplő kérdésre a határozott válaszunk az: Sehogy! A kígyók, siklók aranyosak, annak ellenére, hogy sok ember fél tőlük. Égi kígyónkkal szerencsére ezt nem is tudnánk megtenni, azonban nagyon jól meg tudjuk figyelni. Másik júniusi célpontunk tehát a kígyó nyaka, azaz a delta Serpentis, amely az Unukalhai után következő csillag. Ez egy gyönyörű kettőscsillag, amely már egy 50 mm-es távcsővel is megfigyelhető. Maga a kettőscsillag szabadszemes (ez természetes, hiszen a csillagkép szerves része), azonban azt, hogy az két, egy 4,2 és egy 5,2 magnitúdós tagból áll, lehetetlen csak a saját szemünket használva megmondani. Ennek oka, hogy szeparációja (a két csillag közötti szögtávolság) mindösszesen 3,9 ívmásodperc. Ez még Galilei vagy Newton távcsövének is gondot okozott volna, a kevéssé precíz optikai megmunkálás és a kis elérhető nagyítás miatt. A mostani csillagászati távcsövekkel azonban nem nehéz elérni a legalább 80-szoros nagyítást, aminél már szépen látszik, hogy nem egyetlen csillagról van szó. Persze ennél nagyobb nagyítást is érdemes alkalmaznunk. Úgy sokkal könnyebben látszani fog a körülbelül 230 fényévre található csillagpáros kettős mivolta. Érdekes előrejelzés, hogy 1,2 milió év múlva fele ilyen távolságra lesz hozzánk. Ez azt jelenti, hogy távoli leszármazottaink majd sokkal közelebbről figyelhetik majd meg a két szubóriás csillagból álló rendszert. Ebből is látszik, hogy az égbolt dinamikusan változik, csak az emberi időléptékkel tűnik (hellyel-közzel) állandónak.
A fényesebbik csillag fényessége viszonylag kis amplitúdóval változik is, néhány órás periódussal. Ez egy delta Scuti típusú változócsillag, ami azt jelenti, hogy az RR Lyrae típusúakhoz hasonlóan ez is használható távolságmeghatározásra. A mi csillagunk fényességváltozásának amplitúdója azonban rendkívül kicsiny, 0,04 magnitúdó, így vizuális megfigyeléssel nem tudjuk azt észlelni.
Így hát észlelésre fel! Ne féljünk a kígyótól, nem fog bántani!
A borítókép forrása: Forrás:https://img.rawpixel.com
Szerző: Kóti Dávid, Amatőrcsillagász
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi Csillagvizsgáló