Vöröses felszíne pedig rendkívül izgalmas és különleges képződményeket rejt. Itt található ugyanis Naprendszerünk legnagyobb vulkánja, a kb. 22 km magas és 600 km átmérőjű Olympos Mons. Továbbá a Marson található a legnagyobb völgy is, a Valles Marineris. A mintegy négyezer kilométer hosszú és több mint 7 kilométer mély kanyon a Mariner–9 űrszondáról kapta a nevét, mivel ez az űrszonda készített róla először részletes felvételeket 1971-ben.
Ez az egyik legjobban megvizsgált égitest a Naprendszerben, és az egyetlen bolygó, ahova rovereket küldtünk az idegen táj felfedezése érdekében. Jelenleg két rover működik a bolygón: a Curiosity és a Perseverance. A küldetések során pedig bizonyítékot találtak arra vonatkozóan, hogy a Mars évmilliárdokkal ezelőtt a jelenleginél sokkal nedvesebb és melegebb volt, és vastagabb légkör burkolta.
A Mars emberes meghódítása és az oda vezető utazás sajnos még mindig távoli jövő, ám csillagászati megfigyelések már évszázadok óta folynak. Giovanni Virginio Schiaparelli, a milánói Brera Obszervatórium neves csillagásza, úttörő szerepet játszott a bolygó feltérképezésében. Az 1877-es Mars-oppozíció idején – amikor a Mars és a Föld a lehető legközelebb került egymáshoz – Schiaparelli szisztematikusan feltérképezte a bolygó felszínét, és a különböző területeket történelmi és mitológiai források alapján nevezte el, így létrejöttek a „Mars tengerei” és „kontinensei”.
Schiaparelli ráadásul „csatornákat” is látni vélt a Mars felszínén, amelyekre az olasz canali szót használta. Ez a szó azonban félreértésekhez vezetett: míg olaszul természetes és mesterséges csatornákat egyaránt jelenthet, az angol fordítás során egyes tudósok úgy értelmezték, hogy mesterséges csatornákról van szó, így a channel helyett a mesterséges csatornákat jelentő canal került a fordításba. Ennek következtében a közvélemény úgy hitte, hogy Schiaparelli mesterségesen épített csatornákat látott a Mars felszínén, ami további spekulációkat indított el.
Természetesen ma már tudjuk, hogy ezek a csatornák valójában nem léteznek; a korabeli távcsövek gyenge minősége, a légköri torzítások és az emberi agy „képfeldolgozó” mechanizmusa együtt teremtette meg ezeket a képzelt formákat.
A modern kutatások egyik központi kérdése, hogy létezett-e valaha élet a Marson. Az űrszondák és roverek által gyűjtött adatok mára egyértelműen bizonyítják, hogy a Mars múltjában hosszú időn keresztül jelen volt folyékony víz. A NASA Curiosity roverének 2012-es landolása óta a Gale-kráterben folytatott vizsgálatok során olyan üledékes kőzeteket és ásványokat azonosítottak, amelyek egykori tavak, folyók és sós vizű medencék jelenlétére utalnak. A rover kimutatta, hogy a kráter belsejében egykor egy édes vízű tó létezett, amely több százezer, sőt akár több millió évig is fennállhatott – olyan környezetben, amely potenciálisan alkalmas lehetett a mikrobiális élet kialakulására. A felfedezett agyagásványok és szulfátok egyértelmű bizonyítékai a hosszú ideig tartó vizes környezetnek.
A Curiosity sikereit folytatta a 2021-ben érkezett Perseverance rover, amely a Jezero-kráter egykori folyódelta-rendszerét kutatja. A Perseverance olyan finom szemcséjű üledékeket talált, amelyek szerves molekulákat tartalmaznak — ezek az élet alapvető építőkövei lehetnek. Bár ez nem jelent közvetlen bizonyítékot az életre, arra utal, hogy a megfelelő kémiai alapok megvoltak az élet kialakulásához. A rover elsőként kezdett el kőzetmintákat gyűjteni, amelyeket a jövőben visszahozhatnak a Földre részletes vizsgálatra. Küldetése során működik a Ingenuity helikopter, amely történelmi jelentőségű repüléseket hajtott végre a rendkívül ritka marsi légkörben.
A Mars-kutatás nemzetközi szinten is kiemelt figyelmet kap. Az Európai Űrügynökség (ESA) roverje, az ExoMars Rosalind Franklin, 2028-ban indulhat útnak. Ez lesz az első rover, amely képes mélyre, akár 2 méteres mélységig lefúrni a marsi felszín alá, ahol a sugárzástól védett környezetben az ősi biomolekulák jobban fennmaradhattak.
Eközben az Egyesült Arab Emírségek Hope orbitere folyamatosan figyeli a Mars légkörét. A szonda pontos méréseket végez a légköri vízgőz, hidrogén és oxigén eloszlásáról, így segít megérteni, miként vesztette el a bolygó az egykor vastagabb légkörét és a felszíni vizet.
A Hold körülbelül 27,3 napos sziderikus keringési idő alatt egyszer teljesen körbejárja az eget a csillagokhoz képest, nem túl szorosan követve az úgynevezett ekliptikát, ami a Föld Nap körüli keringésének vetülete az égbolton. Az ekliptika mentén helyezkednek el a Naprendszer bolygói is, mivel mindegyik bolygó nagyjából ugyanabban a síkban kering. A Mars pályasíkja az ekliptikához képest mindössze 1,85 fokkal hajlik, a Holdé 5 fokkal, vagyis a Hold és a Mars látszó égi útjai közel esnek egymáshoz.
A Hold, miközben havonta végigvonul az állatövi csillagképeken, minden bolygót látszólag „meglátogat”, beleértve a Marsot is. Azonban a Mars 687 földi nap alatt kerüli meg a Napot, vagyis jóval lassabban mozog az égbolton, mint a Hold. Emiatt a Mars égi helyzete hónapokig egy adott csillagkép környékén marad, miközben a Hold körönként mindig máshol éri el ugyanazt a pontot, ahol ketten találkozhatnak.
Minden egyes holdhónapban eljön az a pillanat, amikor a Hold látszólag áthalad a Mars ekliptikához közeli hosszúsági pozícióján, de hogy ezt mi megfigyelhetjük-e, az attól függ, éppen nappali vagy éjszakai oldalon következik betörténik a jelenség. Ha a Mars éppen konjunkcióban van a Nappal (a Nap irányában látszik), akkor a Hold és a Mars geometriailag ugyan együtt áll, de a Nap fénye miatt a jelenség nem figyelhető meg. Ha a Mars éppen oppozícióban van (a Nappal ellentétes oldalon látszik), akkor a Hold bármely áthaladása a Mars közelében éjszakai égen történik, és jól látható.
Július 28-án este, naplemente után nem sokkal különleges látvány tárul a figyelmes megfigyelők szeme elé: a vékony, mindössze 17%-os megvilágítású holdsarló és a Mars bolygó látványos közelségbe kerülnek az alkonyati égbolton. A Mars ekkor 1,8 fokkal a Hold fölött látható, a nyugati horizont közelében. A Hold ekkor csupán körülbelül 5 fokkal emelkedik a látóhatár fölé, így a jelenség meglehetősen alacsonyan látható, ami miatt különösen fontos a jó megfigyelési hely választása. Aki szeretné megfigyelni az együttállást, mindenképpen olyan helyet keressen, ahonnan akadálytalan a kilátás nyugat felé – például dombtetőről, vízpartról vagy nyílt mezőről.
Az alkonyi fényben a holdsarló bágyadtan, de határozottan ragyog, miközben a Mars narancsvörös, mindössze 1,5 magnitúdós fénypontként emelkedik fölé. Bár az égbolt még nem teljesen sötét, a két égitest így is könnyen észrevehető. A megfigyelés időablaka meglehetősen szűk: nagyjából 21:30-tól 22 óra utáni néhány percig élvezhető, mielőtt a Hold és vele együtt a Mars is lebukik a horizont alá.
Szabad szemmel is könnyedén megpillantható a látványos páros, de egy binokulárral még élvezetesebb a megfigyelés. A sarló mellett szépen látszik a földfény is – a Hold árnyékban lévő része halványan dereng a Földről visszaverődő napfényben. A Mars pedig kis, határozott vörös pontként lebeg a Hold felett, jól elkülönülve az alkonyi ég hátterétől. Kis távcsővel a holdsarló felszíni részletei, kráterei és a terminátor menti árnyékok különösen látványosak, míg a Mars apró korongja mellett itt már nem sok részlet látszik, főleg ilyen közel a látóhatárhoz, ahol a nyugtalan légkör erősen rontja a képminőséget.
Fotósok számára különösen izgalmas ez az együttállás, hiszen a horizont közelsége miatt remekül komponálható előtérbe kerülő tájelemekkel, például fákkal, dombokkal vagy épületekkel. A földfény, a holdsarló és a vörös Mars együttesen kifejezetten hangulatos alkonyati fotótémát kínál.
Szerző: Varga Nóra, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló