Maga az ég volt a mindig kéznél lévő naptár ahhoz, hogy mikor kezdődjenek bizonyos mezőgazdasági munkák, és mikor üljék az ünnepeiket. A legtöbb kultúrának megvoltak a saját csillagképeik és az azokhoz fűződő legendáik, és egymástól függetlenül több kultúra hiedelmeiben is megfogant a csillagjóslás is. Fényszennyezés akkoriban nem volt, így derült éjszakákon az északi égboltról megfigyelhető volt a mai elnevezéssel Androméda csillagképben egy ovális, ködös folt. S habár számos kultúrában voltak csillagképek ezen az égterületen, mégis, egyedül a macedón csillagmitológiában nevezték el a ködös objektumot szérűnek – ami az a kerek terület, ahová a gabonát terítik a szárításhoz és a csépeléshez. Akkoriban ez fontos mezőgazdasági fogalom lehetett, azonban az égbolt teli volt a kultúrák istenségeivel és hőseivel, amelyek mégiscsak a kevéssé fontosak közé sorolják az ovális ködös folt fontosságát.
Az ókori világ nem sejtette, hogy az ovális paca a tudománytörténet egyik fontos objektuma lesz, és a fontosság az egész Tejútrendszer szempontjából is nőttön-nő majd még jóval az emberiség után is. Mivel az Andromeda-galaxis szabad szemmel is kiválóan látszik, először Abd al-Rahman al-Sufi perzsa csillagász tett róla említést 964-ben. 1612-ben Simon Marius újra felfedezte, és innentől már mások is megfigyelték, Messier objektumainak a listájára is ezután került: M31 – az Andromeda-köd.
William Herschel rendkívül sok mélyég-objektumot figyelt meg, és a kor legjobb távcsövei álltak a rendelkezésére ehhez. Ő már látta, hogy a ködös objektumoknak külön fajtái vannak, és megállapította, hogy az Androméea-köd a hozzá hasonló ködök közül a legközelebbi hozzánk. Ebben igaza volt. Úgy vélte, hogy a távolsága legfeljebb 2000-szerese a Szíriusz távolságának, és ebben pedig nagyságrendekkel tévedett, de a kor eszközeivel ennyire futotta, viszont éreztette, hogy valami nagyon messze lehet tőlünk.
William Parsons 1850-ben írta le először az Andromeda-köd spirális szerkezetét.A csillagászati spektroszkópia megjelenése teljesen új fejezetet nyitott a csillagászatban. 1864-ben William Huggins számos objektum fényét felbontotta színeire, és úgy találta, hogy az Andromeda-köd spektruma nem hasonlít a többi köd spektrumához, sokkal inkább olyan, mint egy csillagé.
1885-ben történt valami a korábban mindig változatlannak bizonyuló Andromeda-ködben: egy erősen felfényesedő csillag jelent meg, amelynek a legnagyobb fényessége 5,9 magnitúdó volt, ami nagyságrendileg negyedakkora volt, mint az egész ködnek összesen. Nova 1885-nek, S Andromedaenek nevezték el az objektumot. Magyar vonatkozása is van, ugyanis Dégenfeld-Schomburg Berta Klára Matilda grófnő, báró Podmaniczky Gézáné csak három nappal későbbvette észre, mint az első észlelő külföldön.
Aztán megszületett a csillagászati fotográfia. Az új technológia korszakalkotó volt, hiszen segítségével messze átléphettük az emberi szem határait a csillagászati észleléseket illetően. 1888-ban Isaac Roberts fotóján egyértelműen látszik az objektum jellegzetes, spirális szerkezete. A csillagász úgy vélte, hogy ezek a spirális objektumok kialakulóban lévő csillagrendszerek.
A XX. század hajnalára a spektroszkópia annyit fejlődött, hogy meg lehetett vele mérni az egyes objektumoknak a Földhöz viszonyított sebességét. Az M31-et vizsgálva 1912-ben Vesto Slipher a valaha volt legnagyobb sebességet mérte: az objektum nem kevesebb mint 300 kilométernyit közeledik hozzánk másodpercenként.1920. április 26-án eljött a nagy vita napja: Harlow Shapley és Heber Curtis teljesen eltérő véleményen voltak azzal kapcsolatban, hogy a Messier 31 és a többi, hasonló spirális objektum tulajdonképpen mi is valójában.
Shapley egyik nagy kutatási területe az Univerzum feltérképezése volt. Számos csillag távolságát mérte meg, és ez alapján becsülte az Univerzum méretét – ami persze az ő elképzelésében egy volt magával a Tejútrendszerrel. Számításai szerint az Univerzum mérete 300 000 fényév, és a Nap ennek nem a közepén volt. Úgy vélte, hogy az Andormeda-köd és a hozzá hasonló spirális objektumok valójában a Tejútrendszer szélén helyezkednek el, és valójában csillagászati léptékkel nézve nem különösebben nagyok.
Curtis cáfolta ezt. A Nova 1885 olyan fényes volt, hogy sokkal inkább volt szupernóva, mint közönsége nóva, valamint sötét porsávok is vannak ezekben az objektumokban, és ilyeneket ismerünk a Tejútrendszeren belül is. Curtis szerint a spirális ködök is pontosan olyan objektumok, mint a Tejútrendszer, hozzá hasonló méretűek, és rendkívül távol vannak. Egyfajta szigetek, csillagok milliárdjaival.
Ez az elképzelés abban a korban forradalmi és igencsak hihetetlen volt. A Tejútrendszer, ami így is felfoghatatlanul nagy, a kor csillagászai számára az egész Univerzumot jelentik, és erre Curtis azt állítja, hogy még ez is csak egy aprócska része a Világmindenségnek. Habár a csillagászat számára az elmélet új volt, Immanuel Kant filozófus már a 18. században eljátszott ezzel az őrültnek hangzó gondolattal.
A vitának vége volt, de a rejtély nyitva maradt még néhány évig. Edwin Hubble cefeida változócsillagok észlelésével megmérte a spirális ködök távolágát, és bebizonyította Curtis nézetének igaz voltát. Ezután ezeket az objektumokat galaxisoknak nevezzük, és a cikk további részében én is helyesen Andromeda-galaxisnak hívom az objektumot, habár eddig következetesen a régi elnevezés szerint hivatkoztam rá.
Mára az Andromeda-galaxis egy kifejezetten sokat kutatott objektum lett, hiszen jelentősége a csillagászatban igencsak szerteágazó. Mivel nagyon hasonlít a Tejútrendszerünkhöz, ezért lehetőséget teremt arra, hogy mintegy kívülről vizsgáljunk egy olyan galaxist, mint amit a Tejútrendszer esetében csak belülről tudunk.
A Messier 31 tömegét és szerkezetét tekintve is hasonló a mi galaxisunkhoz. Habár 2,5 millió fényév távolságra van, mégis ez a hozzánk legközelebbi spirális galaxis, és lehetőségünk nyílt a részletes tanulmányozására. Walter Baade 1943-ban tanulmányozta az Androméda-galaxis csillagainak millióit, és arra jutott, hogy a fémtartalmuk alapján két populációra lehet őket bontani. Ma ezeket a csillagpopulációkat a Tejútrendszer csillagaira is alkalmazzuk.
Az Andromeda-galaxis részletes feltérképezése során felfedeztünk számos nyílthalmazt, gömbhalmazt és számos olyan objektumot, amelyek a mi galaxisunkban is jelen vannak. Tehát hiába másik galaxist vizsgálunk, úgy tűnik, a dolgok ott is hasonlóan működnek, mint a Tejútrendszerben.
Az Andromeda-galaxis azon nagyon kis számú galaxisok közé tartozik, amelyik közeledik hozzánk. Jelentős esély van arra, hogy az elkövetkező néhány milliárd évben „összeütközik” a Tejútrendszerrel, ezt azonban nem egy kataklizmikus eseményként kell elképzelni. A galaxisokban a csillagok olyan ritkán helyezkednek el, hogy két galaxis ütközése esetén is bőségesen elférnek egymás mellett, tehát inkább van szó összeolvadásról, mint ütközésről. Az Andromeda-galaxist sötét, holdfénymentes őszi éjszakán könnyedén megtalálhatjuk magasan a fejünk felett elnyúlt ködös foltként. Kézi látcsőben hatalmas kiterjedése is látszik, nagyobb távcsövekben pedig a kettős porsávja is láthatóvá válik.
Szerző: Király Amanda, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló