a haldokló csillag által lefújt gázrétekből álló objektumok mindenféle formájúak és méretűek lehetnek: legtöbbször gömbszimmetrikusak, ellipszoidálisak, avagy kétpólusúak, ám vannak olyanok is, amelyek alakja eltér ezektől az elvártnak tekinthető alakzatoktól. Egy ilyen planetáris ködöt vizsgáltak most a kutatók a NASA James Webb-űrtávcsövével.
Az NGC 6072 jelű planetáris ködről közeli- és közép-infravörös tartományon készített felvételeken az objektum szétkent festékpacák halmazaként jelenik meg. Az érdekes, aszimmetrikus alakzat pedig bonyolult folyamatok láncolatára utal. A planetáris köd közepén lévő csillag ugyanis jelenleg élete utolsó szakaszaiba lépve lefújja magáról anyagának közel a 80%-át. Ennek az érdekes jelenségnek a vizsgálatával a kutatók szeretnének többet megtudni a csillagok életciklusának végső stádiumáról, illetve arról, hogy a körülöttük zajló fizikai folyamatok hogyan befolyásolhatják a környezetüket.
A James Webb-űrtávcső NIRCam nevű közeli infravörös kamerájának felvételén látszik, hogy a planetáris köd multipoláris. Ez azt jelenti, hogy a középpontjából több irányba láthatunk kifúvásokat: az egyik 11 órától 5 óráig, a másik 1 órától 7 óráig, és egy lehetséges harmadik 12 órától 6 óráig terjed. Ezen anyagkilövellések eredményeként az anyag összepréselődik és a kifúvás irányára merőleges korongokat hoz létre.
A csillagászok szerint ezt a bonyolult és érdekes alakzatot nem egy, hanem legalább két csillag együttes jelenléte hozta létre, mégpedig olyan formában, hogy a rendszerben van egy idősebb csillag, amely elkezdte lefújni magáról külső rétegeit, illetve egy társcsillag, amellyel a lefúvódó anyag kölcsönhatásba lépett.
A planetáris köd központi régiójában jelenlévő, forró csillagmag világoskék színnel jelenik meg az infravörös felvételeken. A sötét narancssárga színű anyag a gáz és a por jelenlétét mutatja, amely csomagokban jelenik meg a képen sötétkékkel látszó üres régiók környezetében. Az egyik forgatókönyv szerint a központi csillag forró sugárzásának árnyékában jöhettek létre ezek a csomósodások, amelyek valójában sűrű molekulafelhők. Emellett az is lehetséges, hogy évezredek alatt alakult ki a struktúra a központi csillag változó sebességű csillagszelének hatására.
A hosszabb, közép-infravörös hullámhosszakon, a MIRI nevű kamera felvételén megjelenik a rendszer középpontjában a más hullámhosszakon nem látszó, porba ágyazott központi csillag is, amely a képen kis, rózsaszínes pöttyként világlik ki.
Ezeken a képeken táguló, koncentrikus gyűrűk is megjelennek, amelyek a középpontból indulnak. Ezek a gyűrűk újabb bizonyítékkal szolgálhatnak a társcsillag jelenlétére a rendszerben: a gyűrűket létrehozhatta az a folyamat, amely szerint a társcsillag kering központi csillag körül, és ezáltal utat váj az idősebb csillag által korábban lefújt, külső rétegek anyagába. A gyűrűk jelenléte utalhat egy másik folyamatra is, mégpedig arra, hogy a központi csillag pulzációs mozgást végzett, és így több ezer év alatt dobott le magáról több anyagcsomagot minden irányba.
A NIRCam képein pirossal, illetve a MIRI felvételein kékkel jelölt régiók hideg molekuláris gáz, nagy valószínűséggel molekuláris állapotban lévő hidrogén jelenlétére utalnak, míg a központi régiókban az űrtávcső adatai alapján forró, ionizált gáz van jelen.
Ahogy a planetáris köd közepén lévő csillag folyamatosan hűl, az idők során az objektum egyre inkább elhalványul, míg végül belesimul a csillagközi térbe, és újabb anyaggal dúsítja azt, hogy a későbbiekben a környezetében kialakuló csillag-, illetve bolygórendszerek már gazdagabbak legyenek a nehezebb elemekben. A James Webb-űrtávcsőnek az NGC 6072 jelű planetáris ködről készített felvételei bepillantást engednek tehát a csillagok életciklusának rejtélyes folyamataiba.
A cikk forrása: https://webbtelescope.org/contents/news-releases/2025/news-2025-124
Szerző: Könyves-Tóth Réka, Tudományos munkatárs
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet