Évről évre egyre több új tudományos információ, felfedezések, elméletek árasztják el a szakirodalmat, ahonnan a tudósok tájékozódnak, követik szakterületük fejlődését.
A csillagászati kutatások területén sincs ez másképp. Ember legyen a talpán, aki képes folyamatosan naprakészen tartani az ismeretanyagát. Másfelől az is alapvető fontosságú, hogy a saját új eredményeinket hatékonyan el tudjuk juttatni azokhoz, akiket érdekelhet és akik hasznosítani tudják.
Minek írunk, minek olvasunk?
Nagyon leegyszerűsítve, a tudományos megismerés folyamata során, a kutatás bevett módszereit alkalmazva született eredmények akkor válnak közkinccsé, amikor megjelennek a közösség által elfogadott fórumokon. Ezek lehetnek például szakmai konferenciák, esetleg könyvek, de elsősorban a tudományos folyóiratok hasábjain zajlik az eredmények közlése.
A publikáció révén egy eredmény vagy gondolat – jó esetben – elindul a maga hódító útjára: mások megerősítik vagy cáfolják az elméletet, megpróbálják megismételni, kiterjeszteni a kísérletet, másféle szempontból értelmezni a megfigyelést és így tovább. Rosszabb esetben a kutatási irány zsákutcának bizonyul, de még ezt is van jelentősége publikálni.
Így ugyanis megkímélhetünk másokat attól, hogy időt és erőforrásokat pazaroljanak egy már bizonyítottan eredménytelen kutatómunkára. Szép apránként így gyarapodik az adott tudományág – és végső soron az egész emberiség – tudáskincse. Ez teszi lehetővé, hogy bár egy-egy adott, mégoly zseniális és termékeny tudós élete mulandó is, magának a tudománynak az eredményei emberöltőkön és évszázadokon átívelve velünk maradnak, megalapozva a következő nemzedékek tudását.
A fentiekből nyilvánvaló, hogy egy kutató munkájának meghatározó részét teszi ki a szakirodalom napi szintű figyelése, az újonnan megjelenő publikációk olvasása, értelmezése. Korántsem elég egyszer „megtanulni” a tudományt az egyetemen, ha valaki hosszú évtizedekig – de akár mindössze néhány évig – tájékozott akar maradni a szakterületén.
Márpedig muszáj neki, hiszen különben hogyan járulhat hozzá maga is új eredményekkel a tudományága fejlődéséhez, ha a meglevőkkel sincs teljesen tisztában?
Ez tipikusan az a csapda, amelybe az „önjelölt világmegváltók” is hajlamosak belesétálni. Ők azok, akik úgy érzik, kitaláltak valami nagy dolgot egy általuk egyébként csak felületesen ismert területen – de igazából nem tudják, hogy előttük mások mire jutottak, illetve egy új elméletnek miféle alapvető, régóta ismert megfigyelési tényekre kellene magyarázatot kínálnia, mielőtt bárki komolyan foglalkozhatna vele.
Egyszerűen szólva ezért kell tudományos publikációkat írni, amelyek megjelenés előtt átesnek egyfajta szakmai ellenőrzésen, utána pedig ki vannak téve a szakterületen dolgozó más kutatók kritikájának.
Ki a „jó kutató”?
Egy tudományos kutató munkáját sokféleképpen lehet értékelni, de egyik módszer sem tökéletes. Általában nem lehet kilóra, centire, darabra, forintra megmondani, hogy melyik tudós – pláne hogy melyik tudományág – mennyit ér.
Már csak azért sem, mert a felfedező kutatásokban, mint amilyen a csillagászat is, nemegyszer előfordul, hogy egy-egy eredményről csak sokkal később, adott esetben már jóval a felfedezője halála után derül ki, hogy valamilyen szempontból mennyire fontos, meghatározó volt.
Értékelni mégis muszáj, hiszen valahogy el kell osztani a korlátozottan rendelkezésre álló kutatási forrásokat. Nem véletlen, hogy a kutatói pályán a másik jelentős elfoglaltság a különféle pályázatok írása a támogatás reményében, ami különösen akkor tűnik „időrablónak”, ha végül a versenyből nem az a pályázat kerül ki nyertesen...
A kutatói teljesítmény értékelésében ilyenkor általában az egyik meghatározó szempont a publikációs tevékenység: ki mennyi közleményt és milyen színvonalú szakmai folyóiratokban jelentet meg, illetve munkáira hány alkalommal hivatkoznak független kutatók.
A nyilvánvaló publikációs nyomás többféle alkalmazkodási reakciót válthat ki a kutatókból. Vannak, akik úgy próbálnak több cikket megjelentetni, hogy külön részekre „szabdalják szét” eredményeiket.
Ennek a rossz szokásnak a folyóiratok szerkesztői és bírálói igyekeznek elejét venni. Általában megpróbálja mindenki olyan helyre beküldeni a kéziratait, ahol megjelenés után várhatóan többen olvassák, több emberhez jut el.
Bár ma már nem elsősorban a könyvtárakban lapozgatják a folyóiratokat, hanem elektronikus formában olvassák a cikkeket – a legtöbb klasszikus folyóiratot egyenesen már ki sem nyomtatják –, még mindig számít valamit, hogy hol jelenik meg egy cikk.
A „komolyabb” nemzetközi csillagászati szakfolyóiratok száma is megközelíti a százat, nem is beszélve a több tudományágat is átfogó általános folyóiratokról, amelyek legismertebb képviselői például a Science és a Nature.
Eközben a szemünk előtt zajlik a publikációs forradalom, a minden olvasó – nem csak az előfizető – számára teljesen szabad hozzáférésű, elektronikusan terjesztett „folyóiratok” térnyerése.
A világháló közvetítésével nap mint nap ömlenek ránk az új publikációk – csak győzzünk lépést tartani velük! A legtöbb csillagász például feltölti újonnan elkészült cikkeinek kéziratát egy folyóiratoktól független, az olvasók számára szabad hozzáférést nyújtó platfomra, az arXiv-ra.
Itt minden áldott nap (helyesebben csak hétköznapokon) száz körüli az új bejegyzések száma, ezek közül kell kiválasztani, hogy melyik érdekelhet bennünket. A választást „megkönnyítendő”, a szerzők időnként épp olyan módszerekkel élnek, mint amilyeneket a bulvármédia kattintásvadász újságírói is alkalmaznak, hogy olvasásra csábítsák a nagyérdemű közönséget. Ezekből a „trükkökből” mutatunk be itt ízelítőnek néhányat.
Hot dogok és méhek
E sorok írója kutatói pályafutása eddigi egyik csúcsteljesítményének tartja – még ha nem is tudományos értelemben – az a publikációt, amelyet 2016-ban jelentetett meg szerzőtársaival a Brit Királyi Csillagászati Társaság Monthly Notices of the Royal Astronomical Society című folyóiratában. A címe egy szójáték: Four hot DOGs in the microwave. Szó szerinti jelentése lehetne akár „négy hot dog a mikróban”, de a műfajra való tekintettel itt nem éppen a virslivel és mustárral megtöltött kiflikről van szó, amelyeket egy mikrohullámú sütőben melegítenek.
Ehelyett a DOG-ok a porba burkolózó galaxisokra (dust-obscured galaxies) használt angol rövidítést jelentik, a mikrohullám pedig a rádiótartománynak a centiméteres hullámhosszak környékén található részét, ahol ezeket a különleges galaxisokat megfigyeltük.
A tudományos közlés nemzetközi nyelve mára az angol lett, ezért az efféle „dupla fenekű” címeket a nyelvet nem értők számára sajnos a legtöbb esetben magyarázni kell, ami egy kicsit elvesz a varázsukból.
Ami a tudományos eredményt illeti, arról annak idején egy magyar nyelvű ismeretterjesztő írásban is beszámoltunk, de itt most nem is ez az érdekes.
Hanem inkább az, hogy amikor egy ilyen cikkcím felbukkan az új publikációk listáján, akkor az jobban felhívja magára a figyelmet. S miért pont ezt a hatást ne mérnék? Valóban, jól kimutatható módon sokkal többen „kattintanak rá”, olvassák el egy ilyen cikknek legalább a tartalmi kivonatát.
Így elvileg nagyobb az esélye, hogy olyanokhoz is eljut, akik számára a téma érdekes – de amúgy elveszett volna számukra ez a cikk az információ végtelen tengerében. A szerzők számára pedig egy kis plusz sikerélmény, hogy néhány napig örömmel fogadhatják a kollégák csodálkozó észrevételeit vagy gratulációit a közösségi oldalakon.
Hogy sikerült ezt elfogadtatni egy komoly folyóiratban?
Micsoda hülyeség!
Mennyire jó ötlet, sosem láttam még ennél szellemesebb címet!
És így tovább.
Persze minden csoda három napig tart.
Végső soron, hosszú távon a publikációt mégis csak a tudományos tartalma minősíti, és ez így is van jól. Napjainkban már olyan mérőszámok is elérhetők, amelyek egy-egy cikk esetében nem csak a hagyományos hivatkozásokat tartják számon, hanem hogy hány médiamegjelenést vagy internetes említést generált az adott írás.
Most, néhány év elteltével rápillantva a statisztikára, egyértelműen kimutatható, hogy a tudományos idézettsége a hasonló időszakban megjelent cikkeink közül nem kiemelkedő, az egyéb visszhangja viszont nagyon is az.
Ami azonban egyszer megjelent, annak bármikor lehet váratlan hatása.
Erre példa egy 2019-es epizód a DeepSkyVideos Youtube-csatornáról. Ez Rebecca Smethurst nagyszerű és népszerű csillagászati ismeretterjesztő sorozata, amelyben a kutató érdekes tudományos eredményeket magyaráz el közérthető módon.
Ebben a részben például az M44 nyílthalmazban felfedezett két exobolygó témája kerül terítékre. A Rák csillagképben szabad szemmel is megfigyelhető M44 latin neve Praesepe, jelentése jászol vagy méhkas – angolul Beehive.
Az exobolygók egyezményes jelölésére a latin ábécé kisbetűit használják a csillag neve mögött, a b-vel kezdődően, a felfedezésük sorrendjében. Jelen esetben a Pr0201 b és Pr0211 b jelű bolygókról (forró jupiterekől) van szó, az Astrophysical Journal Letters folyóiratban 2012-ben megjelent szakcikk címe pedig így kezdődik: Two "b"s in the Beehive.
Ha valaki tudja, hogy mind a b betű, mind a bee (méh) szó kiejtése ugyanolyan az angolban, máris érti, miért ötletes a címadás: kiolvasva úgy hangzik, mintha arról szólna, hogy két méh van a kaptárban.
A vicces cím hatására idézte fel a videóban az előadó az egyik kedvenc korábbi cikkcímét – történetesen a mi hot dogjainkat.
A szakirodalom merő egy vicc, avagy a csillagász is ember!
A figyelemfelkeltő, meghökkentő címadás egyébként egyáltalán nem ritka. Szinte alig akad olyan új csillagászati szakfolyóiratszám, amelynek a tartalomjegyzékében ne bukkanna fel egy-kettő ebből a kategóriából. Külön figyelmet fordítanak a kutatók a rövidítésekre, amelyekkel egy kísérletet, egy égboltfelmérést vagy épp egy űreszközt jelölnek.
Ahogy egy jó cím „eladja” a cikket, még inkább igaz lehet ez egy projektre!
Egy találó, szellemes rövidítés – persze csak ha a tudományos háttere is kiváló – segíthet meggyőzni a támogatókat, később pedig ismertté tenni a programot. A végtelenségig lehetne sorolni az ilyeneket.
A NASA Bennu kisbolygóhoz küldött űrszondája például az OSIRIS-Rex nevet kapta. Ozirisz az ókori egyiptomi mitológiában a halottak istene volt, így találó elnevezés egy a Földet potenciálisan veszélyeztető égitestet kutató űreszköz számára – de valójában egy angol betűszó, amelyen valaki nyilván sokat erőltette az agytekervényeit: Origins, Spectral Interpretation, Resource Identification, Security, Regolith Explorer.
Egy másik példa: a BOOMERanG (Balloon Observations Of Millimetric Extragalactic Radiation and Geophysics) egy az Antarktiszról indított, a mikrohullámú háttérsugárzást vizsgáló ballonkísérlet volt, amelynek műszerei bumeráng módjára visszatértek a kutatókhoz.
Végül a britek interferométeres elven működő rádiótávcső-hálózata, a MERLIN (Multi-Element Radio Linked Interferometer Network) sem véletlenül kapta a varázsló nevét.
A Hubble-űrtávcső leghíresebb felvételei közé tartozik a Teremtés oszlopait, vagyis a Sas-köd egy részletét ábrázoló kép, amelyen csillagközi gázból és porból álló felhőket láthatunk.
Belsejükben épp nagy tömegű csillagok alakulnak ki az összehúzódó, főleg hidrogén alkotta gázból.
S ha már sas és csillagszületés, mi másból bújnának itt elő az új csillagok, mint „tojásokból”?
Ezeket angolul komolyan EGGs (evaporating gaseous globules, elpárolgó gázgömbök) néven emlegetik a szakemberek.
Talán mindenkinek az emlékezetében megragad egy-egy igazán jól eltalált, szellemes, vicces cikkcím, amely első olvasásra elgondolkodtatta vagy megnevettette.
Érdemes volna erről közvélemény-kutatást tartani a csillagászok körében.
Az én egyik személyes kedvencem az Astronomy and Astrophysics folyóiratban jelent meg, 2010-ben. A címe: When an old star smolders. On the detection of hydrocarbon emission from S-type AGB stars.
Elsőre meglehetősen száraznak tűnik, jelentése nagyjából annyi: mikor egy idős csillag parázslik – szénhidrogén-kibocsátás megfigyelése S-típusú aszimptotikus óriásági csillagokban. Az igazi csavar akkor jön, amikor valaki rápillant a szerzők listájára: a kutatócsoport vezetőjének neve ugyanis Kristof Smolders...
Végezetül egy másik kedvenc, amelyet egy kollégám dobott fel egy mini-körkérdés alkalmával.
Szerzői Tod Lauer és társai, és 1998-ban jelent meg az Astronomical Journal novemberi számában. Az igazán zseniális benne, hogy még angolul sem kell érteni ahhoz, hogy értékelni tudjuk. A cím egyszerűen csak ennyi: M32 +/- 1. A Messier-katalógus három jól ismert, szomszédos galaxisának, a 31-es Andromédának, a 32-es számú kísérő törpegalaxisának és a 33-as Triangulum-galaxisnak a Hubble-űrtávcsővel végzett megfigyeléseiről számoltak be benne.
Szerző: Frey Sándor, Tudományos főmunkatárs
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi Csillagvizsgáló
A cikkben említett, érdekes című publikációk eredeti lelőhelyei:
Frey S. et al. (2016): Four hot DOGs in the microwave. Monthly Notices of the Royal Astronomical Society, Vol. 455, 2058 https://doi.org/10.1093/mnras/stv2399
Quinn S.N. et al. (2012): Two "b"s in the Beehive: The Discovery of the First Hot Jupiters in an Open Cluster. Astrophysical Journal Letters, Vol. 756, L33 https://doi.org/10.1088/2041-8205/756/2/L33
Smolders K. et al. (2010): When an old star smolders. On the detection of hydrocarbon emission from S-type AGB stars. Astronomy and Astrophysics, Vol. 514, L1 https://doi.org/10.1051/0004-6361/201014254
Lauer T.R. et al. (1998): M32 +/- 1. Astronomical Journal, Vol. 116, 2263 https://doi.org/10.1086/300617