Fényes, változó arculatú égitestként az éjszakai égbolt egyik legfeltűnőbb jelensége, amely évszázadokon át szolgált tájékozódási pontként és időmérőként. A Hold leglátványosabb jelenségei közé tartozik a fázisainak váltakozása, amelyet a Föld, a Hold és a Nap egymáshoz viszonyított térbeli helyzete határoz meg. Az újholdtól a teliholdig, majd ismét a vékony sarló alakú csökkenő holdig terjedő ciklus nagyjából 29,5 nap alatt zajlik le. A fázisok váltakozása évezredek óta fontos szerepet tölt be az emberi civilizációban: a naptárak készítésétől kezdve a vallási szokásokon át a mezőgazdasági munkák időzítéséig számos területen alapvető jelentőségű volt, és ma is az.
A Hold a tudomány mai ismeretei szerint mintegy 4,5 milliárd évvel ezelőtt keletkezett. A legelfogadottabb elmélet szerint Földünk kialakulása után röviddel összeütközött egy Mars méretű égitesttel, amelyet Theiának nevezünk. Az óriási erejű ütközés hatására hatalmas mennyiségű kőzettörmelék repült ki a világűrbe, amely Földünk körül keringve fokozatosan összeállt egy gömb formájú égitestté, és ebből jött létre mai égi kísérőnk, a Hold.
A Hold felszíne rendkívül változatos és izgalmas. Már szabad szemmel is jól megkülönböztethetők a világosabb és a sötétebb régiók. A világos területeket terráknak vagy felföldeknek nevezzük, amelyek ősi, erősen kráterezett magaslatok, leginkább a déli féltekén találhatók. A sötét, simább vidékek ezzel szemben az úgynevezett tengerek (mare), amelyeket korábban vízzel borított síkságoknak gondoltak, de valójában hatalmas, bazaltos lávamezők. Ezek akkor keletkeztek, amikor ősi aszteroidák és üstökösök becsapódásai mély medencéket vájtak a Hold kérgébe, majd ezekből a mélyedésekből a felszínre tört az olvadt magma, amely kihűlve kiterjedt síkságokat hozott létre.
A Hold felszínének formálódásában két fő folyamat játszott kulcsszerepet: a vulkanizmus és a meteoritbecsapódások sorozata. A fiatal Holdat gyakran bombázták kisbolygók és üstökösök, a becsapódások pedig nemcsak krátereket hoztak létre, hanem a felszíni kőzeteket is összezúzták. Ennek eredményeként alakult ki a regolit, az apró szemcsés, púderszerű kőzetpor, amely szinte teljes egészében beborítja a Holdat. Vastagsága néhány métertől akár 10–15 méterig is terjedhet, és ez adja a Hold jellegzetes, poros felszínét, amelyet az Apollo-program űrhajósai is megtapasztaltak, amikor először léptek égi kísérőnkre.
Az együttállás másik résztvevője, a Vénusz a Naprendszer második bolygója, a Föld belső bolygószomszédja és a Nap, valamint a Hold után az égbolt harmadik legfényesebb égiteste. Olyan erős fénnyel ragyog, hogy kedvező körülmények között akár nappal is látható, és gyakran már alkonyatkor vagy hajnal előtt feltűnik az égen. Nevét a szépség és szerelem római mitológiabeli istennőjéről kapta, ám valós természete egyáltalán nem idilli. A Vénuszt gyakran nevezik a Föld „ikertestvérének”, hiszen átmérője, tömege és sűrűsége nagyon hasonló bolygónkéhoz: átmérője például körülbelül 12 104 kilométer, ami csupán öt százalékkal kisebb a Földénél. A hasonlóság azonban itt véget is ér, mert a Vénusz felszíni viszonyai és légköre alapvetően különböznek attól, amit a Földön megszoktunk.
A bolygót sűrű, főként szén-dioxidból álló légkör veszi körül, amelyet vastag, kénsavfelhőkből álló réteg borít. Ennek következtében rendkívül erős üvegházhatás alakul ki, ami a Naprendszer legforróbb felszíni hőmérsékletét eredményezi. A Vénuszon az átlaghőmérséklet 460–470 °C körüli, de bizonyos helyeken az 500 °C-ot is megközelítheti. A felszíni légnyomás is szélsőségesen magas: a földi érték mintegy 92-szerese, ami olyan, mintha az ember közel egy kilométer mélyen az óceán fenekén tartózkodna. Ilyen körülmények között az űrszondák csak rövid ideig képesek működni: a szovjet Venyera-program leszállóegységei például legfeljebb bő két órát bírtak ki a bolygó felszínén, mielőtt a hőség, a nyomás és a maró légkör tönkretette volna azokat.
A Vénusz felszíne geológiailag is aktív. A kutatások szerint nagyjából 500 millió–1 milliárd évente hatalmas vulkanikus események során lávafolyamok borítják be a felszínt, ami megújítja a bolygó kérgét. Bár jelenleg nincsen közvetlen bizonyíték aktív vulkánokra, műholdas megfigyelések arra utalnak, hogy egyes területeken ma is zajlik vulkáni tevékenység. A felszín domborzata síkságokból, fennsíkokból és hatalmas vulkánokból áll, némelyikük mérete jóval meghaladja a Földön található vulkánokét.
A Vénusz forgása is rendkívül különleges és szokatlan. A bolygó retrográd irányban forog, vagyis a legtöbb égitesttel ellentétesen, az óramutató járásával megegyező irányban. Ráadásul tengely körüli forgása elképesztően lassú: egyetlen Vénusz-nap – vagyis egy teljes tengelyforgás – mintegy 243 földi napig tart, miközben a Nap körüli keringési ideje csupán 225 földi nap. Ez azt jelenti, hogy egy Vénusz-nap hosszabb, mint egy Vénusz-év. A lassú tengelyforgás és a sűrű légkör hatására a bolygó felszínén alig érzékelhető a nappalok és éjszakák közötti hőmérséklet-különbség.
A Naphoz közelebbi pályája miatt a Vénusz a Földről nézve időnként a Nap előtt kel, máskor utána nyugszik, sohase távolodik el tőle túlságosan. Ekkor „Hajnalcsillagként” vagy „Esthajnalcsillagként” látható az égen, és emiatt a régi kultúrák gyakran két külön égitestnek hitték. Mivel a Vénusz a Naphoz közelebbi pályán kering, ezért fázisokat mutat, akárcsak a Hold: attól függően, hogy a Nap mely részét világítja meg, hol teliholdhoz hasonló, hol pedig csak sarló alakban látható. Ritka, ám látványos jelenség, amikor a Vénusz a Földről nézve átvonul a Nap korongja előtt – ezt Vénusz-átvonulásnak nevezik. Legutóbb 2008-ban és 2012-ben történt ilyen, a következőre pedig csak 2117-ben kerül majd sor.
Október 18-án és 19-én a kora reggeli égbolton különleges és látványos égi eseményben lehet részünk: a vékony holdsarló és a Vénusz kerül egymáshoz rendkívül közel az égen, vagyis együttállás figyelhető meg. Ez az egyik legszebb és legkedveltebb látvány az amatőr csillagászok és az égbolt iránt érdeklődők körében, hiszen két, szabad szemmel is feltűnően fényes égitest tűnik fel egymás szomszédságában.
A megfigyeléshez nem lesz szükség különösebb felszerelésre – elég egy tiszta, derült égbolt és egy olyan helyszín, ahonnan zavartalan kilátás nyílik a keleti–délkeleti horizont irányába. A jelenség megfigyelésére a legjobb időpont mindkét napon a napkelte előtti órákban, nagyjából 5:30 és 6:15 között adódik. Október 18-án a Hold 10%-os megvilágítottságú sarlóként jelenik meg, és látványosan közel helyezkedik el a vakítóan fényes Vénuszhoz. A két égitest kb. 17 fok távolságra lesz egymástól az égen, a holdsarló jóval a Vénusz fölött, enyhén jobbra helyezkedik el. A Vénusz – mint mindig, amikor a Nap közelében látható – az egyik legfényesebb objektum lesz az égbolton, -3,9 magnitúdós fényessége miatt könnyen felismerhető még szürkületben is. A jelenség az úgynevezett hajnalcsillag-fázis idején történik, amikor a Vénusz a Nap előtt kel, így a napfelkelte előtti égbolt dísze lesz.
Másnap, október 19-én a Hold már kissé vékonyabb sarlóként (kb. 5%-os fázis) tűnik fel, a két égitest azonban közelebb látszik egymáshoz, mintegy 6,2 fokra. Ez a két egymást követő hajnal tehát különösen jó alkalmat kínál arra, hogy megfigyeljük, miként változik a Hold helyzete napról napra a háttércsillagokhoz és a bolygókhoz képest.
Szerző: Varga Nóra, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló