Nem véletlen, hogy az ókoriak a szépség és szerelem istennőjéről, Aphroditéről nevezték el ezt az elbűvölően fényes égitestet: tiszta időben a Vénusz olyan erősen ragyog, hogy sokan tévesen csillagnak gondolják. Látványa különösen napkelte előtt vagy napnyugta után lenyűgöző – innen ered az egyik legelterjedtebb neve is: az Esthajnalcsillag.
Több kultúrában külön nevet is adtak a hajnali és az esti Vénusznak, hiszen sokáig nem tudták, hogy ugyanarról az égitestől van szó. Az óangol nyelvben például a reggeli megjelenésekor morgensteorra (reggelcsillag) a neve, míg az esti látványakor æfensteorra (estcsillag). A rómaiak a hajnali Vénuszt Lucifer néven emlegették – jelentése: „fényhozó” –, az estit pedig Vesper-nek hívták. Ezek a görög mitológiában Phosphoros és Hesperos megfelelői.
A Vénusz kivételes fényessége elsősorban annak köszönhető, hogy vastag, kénsavcseppekből álló felhőzete rendkívül hatékonyan veri vissza a napfényt. Ez a sűrű felhőtakaró teljesen eltakarja a felszínt a látható fényben, így távcsövön át sem láthatók rajta felszíni részletek – csak egy fényes korongot figyelhetünk meg, amelyen csak a felhőzet mintázata jelent változatosságot.
A Vénusz mérete és szerkezete a Földéhez hasonló, emiatt gyakran nevezik a „Föld ikertestvérének”, ám valójában szélsőséges és lakhatatlan világ. Felszíni hőmérséklete meghaladja a 460 °C-ot – ez még a Merkúrénál is magasabb, pedig az közelebb kering a Naphoz. Az elviselhetetlen hőség oka az üvegházhatás: a bolygó sűrű, szén-dioxidban gazdag légköre rendkívül hatékonyan csapdázza a hőt.
Különleges az is, hogy a Vénusz retrográd irányban forog: vagyis a többi bolygóhoz képest ellentétes irányban, az óramutató járásával megegyezően. Ráadásul a tengely körüli forgása rendkívül lassú – egy „napja” (egy fordulat saját tengelye körül) 243 földi napig tart, míg egy „éve” (egy Nap körüli keringés) csak 225 napos. Vagyis a Vénuszon egy nap hosszabb, mint egy év.
Június 1-én a Vénusz már elérte a legnagyobb nyugati elongációját, vagyis a Földről nézve a legnagyobb szögtávolságra került a Naptól nyugati irányban, de csak most augusztusban vált a legkedvezőbben láthatóvá. Ez azt eredményezi, hogy napkelte előtt jóval a horizont fölé emelkedik, és kivételesen jól látszik. Ilyenkor valóban „trónol” az égen, nem lapul a légkör zavaró hatásainak kitett horizont közelébe, így ideális célpont távcsöves észlelésekhez is.
Mivel a Vénusz belső bolygó – a Föld pályáján belül kering a Nap körül –, soha nem látszik éjfél körül az égen. Csak a napnyugta utáni és a napkelte előtti órákban bukkan fel, attól függően, hogy épp az esti vagy a hajnali égbolton tartózkodik. Az elongáció időpontja irányadó, de nem a legmeghatározóbb a leghosszabb és legkedvezőbb észlelési időszakra vonatkozóan, amikor az égitest messzire kerüll a Naptól az égi szférán, és hosszú ideig láthatóvá válik.
Augusztus közepén, a polgári szürkület kezdetén – például 5:06-kor –, a Vénusz mintegy 22,5 fokos magasságban van a keleti égbolton. Ez szabad szemmel is feltűnő pozíció, különösen, mivel ekkor még alig világosodik, és a bolygó fényessége szinte vakító. A Vénusz ebben az időpontban 80%-os fázisban van, vagyis a Nap felőli oldala túlnyomórészt megvilágított. A távcsőben így egy ragyogó, nem egészen kör alakú korongként látszik, 13,3 ívmásodperces átmérővel – már ezzel a mérettel is jól felismerhető a fázisa, különösen közepes nagyítás mellett.
Fényereje lenyűgöző: -4,0 magnitúdóval a Nap és a Hold után a legfényesebb égitest az égen. Olyan erősen ragyog, hogy tiszta égbolt esetén akár nappal is megtalálható távcsővel – és fényessége miatt gyakran észreveszik azok is, akik nem kifejezetten keresik.
Ez a látványos hajnali állás nemcsak esztétikai élményt nyújt, hanem komoly tudományos lehetőséget is kínál, különösen a Vénusz atmoszférájának vizsgálatára. A Vénusz különleges bolygó abból a szempontból, hogy felszínét teljes egészében egy több tíz kilométer vastag felhőréteg borítja, amelyet jellemzően kénsavcseppekből álló aeroszolok alkotják. Ezek a felhők olyan sűrűek, hogy látható fényben gyakorlatilag teljesen áthatolhatatlanok, így a bolygó felszíne optikai távcsövekkel közvetlenül nem figyelhető meg. A bolygó szinte tökéletesen visszaveri a napfényt, és ez magyarázza extrém fényességét is – ugyanakkor e látszólag homogén, világos korong mögött bonyolult és dinamikus légköri folyamatok zajlanak.
Az igazi részletek a nem látható fénytartományokban tárulnak fel: az ultraibolya (UV) és infravörös (IR) tartományban a Vénusz légköre valósággal „életre kel”.
Az ultraibolya tartományban figyelhetők meg legjobban a bolygó felsőlégkörében zajló örvénylő felhőmintázatok, amelyek látványos struktúrákat hoznak létre. A legismertebb ezek közül az úgynevezett Y-alakú felhőképződmény, amelyet először 1960-ban azonosítottak űrszondás felvételeken. Ez a hatalmas, kontinensnyi méretű struktúra a Vénusz légkörének szuperrotációjából ered: a felsőlégkör légáramlatai olyan gyorsak, hogy 4-5 földi nap alatt körbefutják a bolygót, míg maga a Vénusz rendkívül lassan, 243 földi nap alatt fordul meg a tengelye körül. Ez a légköri viselkedés, amelynek pontos mechanizmusát máig nem értjük teljesen, az egyik legizgalmasabb és legkutatottabb jelenség a Vénusz meteorológiájában.
Az infravörös tartomány további ablakokat nyit a bolygó légkörének és felszínének vizsgálatára. Az IR-spektrumban lehetőség nyílik a hőmérséklet-eloszlás feltérképezésére, a légköri emisszió vizsgálatára, sőt bizonyos infravörös ablakokon keresztül a felszínről visszaverődő sugárzás detektálására is. Ezek a megfigyelések különösen értékesek a Vénusz belső szerkezetének, vulkanikus aktivitásának, valamint a hőáramlási mechanizmusok megértése szempontjából. Az olyan űrszondák, mint az ESA Venus Express vagy a japán Akatsuki, már több hullámhosszon végeztek méréseket, de a földi észlelések – még amatőr eszközökkel is – fontos kiegészítő információkat szolgáltathatnak.
Szerző: Varga Nóra, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló