Körülötte kering a nyolc nagybolygó, amelyek legtöbbje körül természetes holdak is keringenek. A nagyobb égitestek mellett számtalan kisebb objektum is megtalálható, például aszteroidák, üstökösök és a bolygóközi por szemcséi. Az aszteroidák – más néven kisbolygók – a Naprendszer kialakulásának korai szakaszában, mintegy 4,6 milliárd évvel ezelőtt jöttek létre. Ezek általában szabálytalan alakú égitestek, amelyek soha nem álltak össze bolygóvá. Méretük változatos, de a definíció szerint minden olyan égitest kisbolygónak számít, amely legalább 1 méter átmérőjű. Ugyanakkor az aszteroidák között ennél lényegesen nagyobbak is előfordulnak.
A legtöbb aszteroida a Mars és a Jupiter közötti fő aszteroidaövben található. Ez a régió a Naprendszer egyik alaposan kutatott területe, mivel sokféle méretű és összetételű égitest kering itt. Bár az öv teljes tömege viszonylag kicsi – mindössze körülbelül 4%-a a Hold tömegének –, mégis több százezer kisbolygót tartalmaz. A becslések szerint legalább egymillió olyan égitest található ebben a térségben, amelynek átmérője meghaladja az egy kilométert. Az aszteroidák összetétele igen változatos: egyesek sűrű fémes anyagokból állnak, míg mások porózus kőzeteket vagy akár szerves vegyületeket is tartalmazhatnak. Mivel ezek az égitestek megőrizték a Naprendszer keletkezésének eredeti anyagát, tanulmányozásuk fontos információkkal szolgálhat a Naprendszer kialakulásáról és fejlődésének kezdeti szakaszairól.
Az oppozíció, vagy más néven szembenállás, az a csillagászati jelenség, amikor egy kisbolygó a Földről nézve a Nappal átellenes oldalon helyezkedik el, vagyis a Nap–Föld–kisbolygó egy egyenes mentén helyezkedik el. Ilyenkor a kisbolygó az égbolton a Nap lenyugvása környékén kel fel, az éjszaka folyamán végig látható marad, és napkelte körül nyugszik le. A szembenállás idején a kisbolygó látszó fényessége eléri a maximumát, mivel ilyenkor a Nap által teljesen megvilágított része fordul felénk, és a Földhöz viszonyított távolsága is jellemzően ennek az időpontnak a környékén a legkisebb. Ez az állapot különösen kedvező a megfigyelés szempontjából, mivel az égitest nemcsak fényesebbnek látszik, hanem hosszabb ideig is látható az éjszakai égbolton.
Továbbá, az oppozíció során a kisbolygók mozgása könnyebben tanulmányozható, a kisbolygó pályájának jellemzői pontosabban meghatározhatók. Ezek a megfigyelések lehetőséget biztosítanak a kisbolygók felszíni összetételének, albedójának (fényvisszaverő képességének) és esetleges holdjainak vagy törmelékfelhőinek vizsgálatára.
Most olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a hónapban három kisbolygót is megfigyelhetünk szembenállásban. Ezek időrendi sorban: május 09-én a (9) Metis,14-én a (3) Juno és 20-án a (354) Eleonora oppozíciói.
(9) Metis: A Metis a fő aszteroidaöv egyik legnagyobb kisbolygója, amelyet Andrew Graham fedezett fel 1848. április 25-én az írországi Markree Obszervatóriumból. Összetétele alapján szilikátokból, valamint fémes nikkel-vasból áll, ami arra utalhat, hogy egy ősi ütközés során elpusztult nagyobb aszteroida megmaradt magjának darabja lehet. A Hubble űrteleszkóp felvételei és a fénygörbeelemzések szerint a Metis szabálytalan, hosszúkás alakú, egyik vége hegyesebb, míg a másik szélesebb. Radarmegfigyelések pedig arra utalnak, hogy felszínén egy jelentős méretű, viszonylag sík terület is található. A fénygörbe elemzései alapján egyes kutatók feltételezték, hogy a Metisnek lehet egy természetes holdja, azonban későbbi, 1993-ban a Hubble űrteleszkóppal és a csillagfedései során végzett megfigyelései ezt nem igazolták.
(3) Juno: A Juno a fő aszteroidaöv egyik legnagyobb és legfényesebb kisbolygója, amely jelentős mennyiségű szilikátokat és nikkel tartalmú vasat tartalmaz. Ez volt az elsőként azonosított S-típusú aszteroida, ami azt jelenti, hogy összetétele főként szilikátokból és fémes anyagokból áll, ennek köszönhetően felszíne viszonylag nagymértékben veri vissza a napfényt. A Juno a harmadik kisbolygó, amelyet az emberiség felfedezett. 1804-ben Karl Ludwig Harding német csillagász észlelte először, nevét Juno istennőről, a római mitológiában az istenek királynőjéről kapta. A Juno méretét és fényességét tekintve a legnagyobb főövi aszteroidák közül. Szabálytalan alakjának átlagos átmérője 254 kilométer, pályája pedig excentrikusabb, mint sok más kisbolygóé, ami azt jelenti, hogy időnként közelebb kerül a Naphoz, ezáltal fényessége jelentősen változhat a szembenállásai során.
(354) Eleonora: 1893. január 17-én fedezte fel a francia Auguste Charlois, egyikeként a csillagászkarrierje során „begyűjtött” 99 aszteroidának. Az Eleonora átlagosan nagyjából 160 km átmérőjű, krumpli alakú égitest, 4,227 óra alatt fordul meg saját tengelye körül. A spektroszkópiai mérések meglepően sok olivint mutattak ki rajta, ami az aszteroidaövben ritkaságnak számít.
Mivel a kisbolygók az oppozíciójuk során a legfényesebbek, ezzel könnyebbé téve az észlelést, érdemes egy kis időt szánni, hogy távcsövet és csillagtérképet ragadva kimenjünk az égbolt alá megfigyelni ezeket a kis égitesteket.
Szerző: Varga Nóra, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló