Egy évszázad. Nagy adag szerencsével (vagy szerencsétlenséggel, ezt ki-ki döntse el maga) ennyi juthat valakinek a történelemből.
Mégis van valaki (vagyis inkább valami), akinek évezredek jutottak. Egy vándor, aki korszakról korszakra eljön hozzánk, de nem avatkozik be földi dolgainkba: csak figyel, majd némán továbbáll. Rettegés és csodálat egyszerre övezi. Látta civilizációk felemelkedését és bukását, az első földművelőket, akik falvakat alapítottak, az első zikkuratokat és sumér városállamokat, látta Kheopszot és a piramisokat, látta, amint Augustus megalapítja a római birodalmat, és látta, ahogy Catalaunum mezején Attila legyőzte azt.
Vajon ki lehet Ő?
1066 Angliájában járunk.
A szigetország partjai felett sötét fellegek gyülekeznek: az év januárjában örökös nélkül elhunyt Hitvalló (III.) Eduárd király. Eduárd 1005-ben született, 37 évesen lépett trónra, s összesen 24 évig uralkodott. Hatalma azonban nem volt valódi: a gyakorlatban az angolszász főnemesek, főként a wessexi Godwinok, a merciai Leofric és a northumbriai Siward irányították az országot. A krónikák szerint a szent életű és jámbor Eduárd számára államügyek helyett „leginkább csak a keresztény vallás gyakorlása jutott”.
Megüresedett trónjáért most három nagyhatalmú férfi verseng: Harald Hardrada, Norvégia királya, Harold Godwinson, Anglia leggazdagabb főnemese, aki Eduárd helyett a valódi hatalmat birtokolta, és Vilmos normandiai herceg, a francia király hűbérese.
Hogy jobban megértsük a korszakot, nézzünk át most egy pillanatra a La Manche-csatorna túloldalára.
Franciaországot egy gyermek, a 14 éves I. Fülöp irányítja, legalábbis papíron. A franciák gyermekkirálysága koránt sem egyedi: az ekkor még szinte új, alig száz éves Német-Római birodalmat a mindössze 16 éves IV. Henrik vezeti- neve ismerősen csenghet, hiszem Henrik később fontos szerepet játszik majd az európai történelemben, a Canossa-járásról és a pápai hatalommal vívott küzdelméről mindenki hallott talán.
Talán látjuk már a mintázatot, mely hazánkban is folytatódik: Magyarországot formálisan a mindössze 13 éves Salamon király vezeti; ő annak a Vazulnak az unokája, akit István megvakíttatott, majd száműzetett. S mi történik még keletebben? Nos, a Kijevi Rusz I. Izjaszláv Jaroszlavics nagyfejedelem irányítása alatt áll; Izjaszláv éppen igyekszik kiterjeszteni országa határait. Ezzel szemben Bizánc gyengélkedik: X. Konstantin császár felejthető uralkodó, két évvel korábban a szintén nem túl jó állapotban lévő magyarok büntetlenül fosztogatták birodalma északi végeit, ám ami a császárnak még rosszabb, hogy a kunok elől menekülő nomád úzok balkáni betörése ellen küldött bizánci seregek teljesen hatástalannak bizonyultak. S ha ez még mindig nem lenne elég, Ázsiában a szeldzsukok szorongatják őket.
Mielőtt azonban Marco Polo nyomdokain járva egészen Kínáig utaznák, térjünk vissza a ködös Albionba.
Az elmondottak alapján, ha még emlékszünk, jogosan gondolhatjuk azt, hogy a kontinens nagyobb részéhez hasonlóan Anglia sincs éppen legjobb formájában. A helyzet azonban még ennél is rosszabb. Ez világossá válik, ha felelevenítjük a szigetország múltját.
A rómaiak szervezett kivonulása a Britannia provinciából 410-ben fejeződött be, az egykori pompájának árnyékában tengődő mediterrán birodalomnak ekkorra már égető szüksége volt minden használható légióra, hogy megvédje magterületét az egyaránt egyre fokozódó belső és külső fenyegetésektől. Róma kivonulása után a romanizált (elrómaiasodott) azonban a keltáknak (a mai walesiek és skótok ősei) kevés nyugta volt. A modern Dánia és Hollandia területéről érkező különféle szász népek (a mai angolok ősei) a VI. századtól kezdve kisebb királyságokat alapítottak, melyek közül végül hét emelkedett ki, megteremtve az úgynevezett heptarchia korát. Ezek: Wessex, Essex, Sussex, Kent, Kelet-Anglia, Mercia és Northumbria. A hét királyság ír közvetítéssel fokozatosan felvette a kereszténységet, miközben változó intenzitású harcokat folytattak egymás és a kelták ellen. Erősorrendjük folyamatosan változott, a hetek közül először az északi Northumbria vált vezető hatalommá, helyét az őket sikeresen meggyengítő Mercia vette át, amit végül a megerősödő Wessex vont befolyása alá.
Hogy mi történt volna, ha a kis angolszász királyságok tovább cserélgetik egymást a vezetőülésben, azt már sosem tudjuk meg. Ennek oka egy újabb hódító nép felbukkanása: 793-ban ugyanis megérkeztek a vikingek.
Az északiak -akik a köztudatban élő képpel ellentétben nem viseltek szarvakkal ellátott sisakokat- eleinte partmenti falvakat és városokat fosztogattak, első prédájuk egy kolostor volt az apró Lindisfarne települése mellett. Ezt a hadviselést mi magyarok is jól ismerjük: egy évszázaddal később őseink is mesés kincsekre tettek szert az „üss és szaladj” taktika ügyes használatával (kiegészítve a színlelt megfutamodással, amire páran talán még emlékezhetnek történelemórákról).
A IX. század közepén a viking támadások egyre gyakoribbá és intenzívebbé váltak; s a helyzeten nem segített az sem, hogy a kis királyságok összefogás helyett inkább egymás marcangolásával voltak elfoglalva. Ilyen állapotban talán senki sem lepődik meg, hogy nem tudtak felkészülni arra a történelmi katasztrófára, amit csak az angolok tatárjárásaként tudnánk leírni: az Angolszász krónikában Nagy Pogány Seregként emlegetett egyesült viking haderő 865-ös, teljeskörű inváziójára. Mint a neve is sugallja, ez egy több ezer fős, harcedzett és jól szervezett hadsereg volt, ami a korabeli angol viszonyokhoz képest elsöprőnek bizonyult. Ha valakinek ez a pár ezer fő kevésnek tűnik, az ne feledje, hogy még korabeli európai szemmel nézve is szedett-vetett, jelentéktelen törpekirályságokról beszélünk.
Kelet-Anglia (itt szálltak partra a támadók) meg sem próbált ellenállni, a király, Edmund, egyszerűen megfizette, amit a vikingek kértek: egészen konkrétan lovakat adott a támadóknak. E finoman szólva nem túl hazafias döntés nyomán kapott új szerzeményeikkel a vikingek északra vonultak, ott megostromolták Yorkot, annak rendje és módja szerint el is foglalták Northumbriát, megölték az egymás ellen az utolsó pillanatig hadakozó két ellenkirályt, és ha már ott voltak, új vezetőnek rögtön megtettek egy kollaboránst. Innen aztán délre fordultak, bevették Mercia egyik legfontosabb városát, Nottinghamet, az érdemi hátország nélkül maradt merciai király pedig Wessexbe menekült.
A sikeres hadjáratok után a hódítók visszatértek Kelet-Angliába. A helyi király, Edmund azonban megtámadta a gyanútlan vikingeket. Gondoljunk csak bele, mi járhatott a fejében: zavartalan elvonulást biztosított a támadóknak, sőt, még lovakat is adott alájuk. Edmund talán eszközt látott a vikingekben: amíg ő és királysága biztonságos távolból nézi, ahogy a rivális angolszász államok sorra elbuknak, Kelet-Angliának lehetősége van erőt gyűjtenie. A visszatérő, harcokban meggyengült vikingeket aztán sokkal erősebb pozícióból várhatja, és ha legyőzi őket, Kelet-Anglia marad a sziget vezető hatalma.
Akárhogy is, a ravasz Edmund elszámolta magát: seregével megtámadta a gyanútlan vikingeket: azonban vesztett. A királyt elfogták, megkínozták, megölték; királyságát feldúlták és kifosztották.
Így hódította meg Anglia zömét egy pár ezer fős viking sereg. A megszállt területeken az északiak saját közigazgatást vezettek be (ez a laza államszerű egység volt a Danelaw) miközen Dániából és Skandináviából folyamatosan újabb és újabb viking telepesek érkeztek.
Nehéz idők voltak ezek.
Mint láttuk, a viking előrenyomulásnak egyedül a déli Wessex tudott ellenállni. Egy ideig úgy tűnt, hogy a nyugati angolszászok (innen a nevük) tartós békét kötöttek a hódítókkal. Legalábbis papíron- a békét megszegve ugyanis 878 telén ismét megindult a viking gőzhenger. A felkészületlen wessexi védelem kártyavárként omlott össze, a hadsereg felmorzsolódott, s az ifjú király, Alfréd udvarával és megmaradt embereivel egy erdős-mocsaras vidék mélyére húzódott vissza, afféle korát megelőző partizánként őrizve az angolszász függetlenség utolsó szikráit. Innen épült aztán fel az ellenállás tégláról téglára: a király maga mellé hívatta az országban bujdosó, harcolni képes férfiakat, és felkészültek a tavaszi ellentámadásra.
Az egységes, angolszász vezetésű Anglia tehát Wessex királyságából fejlődött ki. Alfréd hősies küzdelemben felszabadította országát, majd a döntő edingtoni csatában végleg lezárta a viking fenyegetés korát. Alfréd, aki az angol uralkodók közül egyedül érdemelte ki a Nagy jelzőt, megalapította a Wessex-dinasztiát, utódai pedig fokozatosan kiűzték a vikingeket Angliából és felszámolták Danelaw-t. Így Wessex királyai egy bizonyos Æthelstan-tól kezdve (X. század közepe) immár mint „minden angolok királya”-ként hivatkoztak magukra.
A Wessex-ház tehát Alfréd után több, mint másfél évszázadon át vezette Angliát. 1013-ban azonban az immár keresztény állammá vált Dánia királya, Villásszakállú Svend hadjáratot indított a II. Ethelred által uralt Anglia ellen. A dánok győzedelmeskedtek, Svendet Winchesterben Anglia királyává koronázták, Ethelred elmenekült. Svend azonban 1014-ben elhunyt: a dán trónt idősebb fia, Harald (II. ezen a néven) örökölte, míg az angol trónt ifjabbik fia, Knut. Az angolok azonban nem ismerték el Knut legitimitását, visszahívták Ethelredet és fegyveres harc bontakozott ki. Knut hazatért Dániába, sereget toborzott, majd megerősödve tért vissza Angliába, ahol 1015-ben megostromolta és elfoglalta Londont, II. Ethelred király a csatában vesztette életét. Az angolszász Witan, a nemesi országgyűlés királlyá választotta Knutot, de a legyőzött londoni polgárok és a városi tanács makacsul ellenállt, és II. Ethelred fiát, Vasbordájú Edmundot ismerték el törvényes uralkodónak. A két vezér még egy évig harcolt egymással, azonban Edmund 1016-ban meghalt, csecsemő fiait azonban sikeresen kimenekítették Angliából, méghozzá Magyarországra, István király udvarába. Ennek később még fontos szerepe lesz. Edmund egyik fivérét, Eadwigot Knut megölette, míg a másik fivér, Eduárd Normandiába tudott menekülni.
Mikor 1035-ben Knut elhunyt, fia, Hardeknut örökölte a trónt. Mivel Hardeknutnak nem volt gyermeke, az utódlási sorban féltestvére (anyjuk, a normandiai Emma révén), az említett Eduárd követte. Így 26 évnyi közjáték után 1042-ben az uralkodói cím visszatért a Wessex-házra.
A főnemesek által szorongatott Eduárd hatalmát azzal próbálta megerősíteni, hogy kapcsolatai révén normann tanácsadókat hívott magához, udvartartása így egyre inkább elnormannosodott. Sőt: gyermektelen révén, utódjának egy távoli rokonát, Normandia hercegét, Vilmost szemelte ki. Ez azonban felháborította az angolszász nemességet, leginkább a nagyhatalmú Godwinokat, akiket Eduárd uralkodása végén Harold Godwinsson vezetett.
Vilmos helyzete még az idős, kiskirályokkal terhelt Eduárdnál is bizonytalanabb volt. Apja Normandia hercege, II. Richárd, anyja egy bizonyos Herleva, Róbert egyik szeretője. A törvénytelen Vilmosnak hercegségében állandóan felkelésekkel kellett küzdenie, így harmincas éveire agyafúrt politikussá és tapasztalt hadvezérré vált.
Eduárd halála után (1066) tehát nem volt egyértelmű trónörökös az országban. A Witan, amit az évek során az országot addig ténylegesen uraló Harold Godwinson fokozatosan saját embereivel töltött fel, nem meglepő módon szinte azonnal megválasztotta Godwinssont, koronázására már mindössze egyetlen nappal Eduárd halála után sor is került a Szent Pál székesegyházban.
Hatalmát azonban nem mindenki ismerte el.
Egyrészt ott volt a már említett Vilmos, aki érthető módon feldühödött, hogy Harold Godwinson elorozta előle a már megígért trónt. Amint értesült a történtekről, toborzásba és flottaépítésbe kezdett: motivációjának alapját az képezte, hogy a teljes angolszász elit lecserélését és pozícióik normannokkal való feltöltését ígérte azoknak, akik követik őt Angliába.
Másrészt Harald Hardrada, Norvégia királya is bejelentkezett a pozícióra.
De hogyan jön képbe Harald?
Godwinsonnak, mint mondtuk, Eduárd utolsó éveiben módja volt rá, hogy Anglia szinte minden fontos pozícióját családtagjaival töltesse be. Így lett például Tostig, Godwinson testvére az egykor független királyság, Northumbria grófja. Tostig azonban nem volt népszerű: kemény kézzel uralkodott, és számos helyi főurat megöletett, a northumbriaiak elnyomóként tekintettek rá. Ennek tetejében a grófság területét sem volt képes megvédeni, a skótok folyamatos fosztogatásai és betöréseitől, így a lakosság viszonya Tostiggal pattanásig feszült. Amikor mindezek után egy walesi háború finanszírozásához még extra adókat is kivetett, betelt a pohár: Northumbria fellázadt, Tostignak menekülnie kellett.
Hogy Godwinson mentse saját hatalmát (ekkor Eduárd még élt, ám már nagyon beteges volt) és az ország egységét -mely az eljövendő trónutódlási háborúban, amire ő maga is számított, nagy szüksége volt-, száműzte Tostigot. A tesvér bosszút esküdött: Norvégiába utazott, ahol angliai invázióra bíztatta Harald Hardrada királyt. Ennek a trónigénynek az alapját egy gyenge lábakon álló érveléssel még Nagy Knut fiának, Hardeknutnak az uralkodásáig eredeztették, akinek állítólag megállapodása volt testvérével, a Knut birodalmának norvég részét öröklő I. (Jóságos) Magnusszal, hogy amennyiben egyikük meghal, a másik örökli az adott királyság trónját. Mivel Harald Hardrada Magnus fia volt, így ezt az állítólagos megállapodást „tovább örökítette magára”.
Utolsó megjegyzésként hozzá kell tenni, hogy mint minden fontos történetben az emberiség történelmében, úgy itt is van magyar szál. Ez azonban annyira megbonyolítaná a már így is indokolatlanul komplikált történetet, hogy egy Wikipédia link segítségét hagyjuk csak itt, s akit érdekel, az magától is felfedezheti a történetet. A kulcs a már említett, Magyarországra menekített Wessex-házi csecsemők.
Harold Godwinson tudta, hogy két oldalról is szorítóba került. Északon a norvégok, délről a normannok részéről várhatta a támadást. Az angol flotta délen állomásozott, hogy amennyiben a normannok támadnának, még a vízen megsemmisítsék az inváziós erőket.
Azonban Hardrada szállt először partra Northumbriában. Amint Godwinson értesült erről, nem tétlenkedett: sereget toborzott (ebben az időben nem voltak állandó hadseregek, fenntartásuk pedig költséges volt, így gyakran a csatába menet közben toboroztak -leszámítva a kisszámú királyi testőrséget), és északra menetelt: a London-York távolságot mindössze négy nap alatt tették meg, elképesztő erőltetett menet után. A déli partot védő flottát azonban északra kellett vezényelni, támogatandó a fősereget és a Harald elleni csatát, ami védtelenül hagyta a déli partvidéket.
A norvégok elleni stamford-hídi csatában Godwinson és az angolszászok arattak váratlan győzelmet. Hardrada és Tostig elestek a csatában.
Godwinson öröme azonban nem volt felhőtlen: hamarosan megérkezett a hír, hogy Vilmos, kihasználva a déli angol flotta távollétét, partra szállt.
Vilmos tudván, hogy az angolszász fősereg messze északon van, erős pozíciókat épített ki délen. A tapasztalt harcos herceg pontosan tudta, hogy egy elhúzódó háború esetén nem rendelkezik elegendő tartalékokkal, így még most, Godwinson seregének távollétében igyekezett minél több élelmet és ellátmányt rekvirálni a lakosságól, illetve biztosított állásokat kiépíteni: Pevensey, Hastings és Romney falvait megerősítették.
Godwinson egy újabb hihetetlenül gyors manőverrel délre utazott, csapatai azonban kimerültek. A sereg London mellett táborozott le, ahol egy teljes hetet töltöttek, hogy a rettenetes menetelést és a stamford-hídi csata fáradalmait kipihenjék.
Godwinson várhatott volna többet is, hogy nagyobb sereget gyűjtsön. Ehelyett azonban a meglepetés erejét akarta használni, és azonnal lecsapni a támadó normannokra.
A normann felderítők azonban még időben észrevették az angolszászok közeledtét. Az immár Godwinson felé menetelő Vilmos seregéről szintén tudomást szerezve Godwinsonnak azonban alkalma nyílt megválasztania a számára kedvező terepet: döntése a Hastingstól 10 km-re északnyugatra fekvő domboldalra esett. Seregeit a domb tetején állította fel; a széleket mocsaras vidék biztosította.
Godwinson serege szinte kizárólag gyalogságból állt, míg a normannokét felerészt gyalogság, negyed-negyed rész íjászok és lovasság tette ki. Az angolszász hadsereg centruma professzionális katonákból állt (mint említettük, a királyi testőrség volt az egyetlen állandó angolszász „haderő”), azonban a széleket a helyi parasztságból toborozták, akiknek egyetlen harci ereje az otthonaik megvédése iránt érzett magas moráljuk volt. Ezzel szemben normannok teljes serege egy jól felszerelt, harcedzett alakulat volt.
Godwinson tudta, hogy serege nem képes hatékonyan manőverezni, ezért egyetlen reménye az áttörhetetlen pajzsfal volt. Valóban, sem a normann íjászok, sem a gyalogság nem tudta áttörni azt. Amikor a patthelyzet egyértelművé vált, Vilmos elrendelte lovasságának bevetését, ám áttörést így sem értek el. A lovagoknak vissza kellett vonulniuk, hogy újult erővel ütközhessenek meg az angolszászokkal, azonban az újrarendeződési kísérletüket a breton balszárny félreértelmezte és a normann gyalogság elkezdett visszavonulni. Hogy a végzetes káoszt elkerülje, Vilmos általános visszavonulást rendelt el. Az angolszász balszárny (amit tapasztalatlan parasztok alkottak) ekkor felbontotta a pajzsfalat és üldözőbe vette az ellenséget, Godwinsonnak azonban sikerült megakadályoznia, hogy a teljes sereg utánuk menjen. A bretonok azonban, látva az őket üldöző angolszászokat -Godwinson legnagyobb meglepetésére- valóban menekülni kezdtek. Azonban tudta, hogy serege semmiképp sem adhatja fel szilárd pajzsfalát, így a taktika változatlan maradt.
A visszavonuló normannok körében ekkor elkezdett terjedni, hogy Vilmos meghalt a harcban. Félve, hogy ez a demoralizáló információ szétforgácsolná a seregét, Vilmos levette magáról a sisakját, és végiglovagolt a harctéren katonáinak azt kiabálva, hogy életben vagyok! Harcoljatok!
Lovasságának megparancsolta, hogy kerítsék be a kitört angolszászokat, akiket kíméletlenül lemészároltak. A visszarendeződött és új lendületet vett normann sereg ismét heves nyílzáport zúdított a védekezőkre, a pajzsfal azonban megint kitartott. Mielőtt a második gyalogsági roham becsapódott volna a pajzsfalba, a védők dárdákat és köveket hajítottak támadóik felé (ne feledjük, a normannoknak dombon felfelé kellett rohamozniuk!), majd megkezdődött az újabb kaszabolás. Az angolszász védvonal kitartott, és a normannoknak ismét vissza kellett vonulniuk.
Ekkorra azonban már mindkét fél annyira elfáradt, hogy a harmadik roham csak később érkezett.
Miközben a seregek kipihenték magukat, Vilmos új stratégiát gondolt ki.
Az újabb rohamra csak a lovasság indult meg. Feladatuk az volt, hogy a teljes angolszász arcvonal mentén különböző pontokat támadjanak, majd gyorsan vonuljanak vissza, hátha ezzel ismét kiugraszthatják a tapasztalatlan parasztsereget. A taktika azonban nem vált be, az angolszászok egy tapodtat sem mozdultak.
Az Anglia sorsát eldöntő ütközet, úgy tűnt, feloldhatatlan patthelyzetbe fulladt. Illetve nem egészen: ha lassan is, de ezt a taktikát követve a normann sereg idővel fokozatosan felmorzsolta volna magát.
Vilmos azonban nem adta fel, és lapot húzott 19-re. Újabb nyílzápor következett, és újabb lovasroham. Ezúttal a normannok ugyanis már-már menekülve távoztak a dombtetőről – nem tudjuk, hogy ez színlelt, vagy valódi elkeseredettség volt-e, mindkettő egyaránt elképzelhető. Talán az elmúlt órák okozta stressz miatt ez azonban már elég volt ahhoz, hogy újabb tapasztalatlan angolszász egységek induljanak üldözőbe venni a menekülő támadókat.
Nem ismert, hogy mindez Godwinson parancsára vagy annak ellenére történt, bár az utóbbi sokkal valószínűbb. Akárhogy is, a kitört egységeket lemészárolták, jócskán elbátortalanítva a védőket. Utóbbiak számára még rosszabb módon, a normannok felbuzdultak a sikerükön és egy utolsó általános támadást indítottak. A megfogyatkozott, legyengült, tapasztalatlan védősereg állta ugyan még egy darabig a harcot, de ezen a ponton már nem volt honnan erőt meríteni: a védvonal megtört, Godwinsont szemen lőtték, aki leesett lováról, és a normannok kíméletlenül feldarabolták. Látva az elkerülhetetlen a vereséget, az angolszász egységek gyorsan szétforgácsolódtak, és rendezetlenül menekülve hagyták el a csatateret.
A harc véget ért.
Vilmos nem sokkal ezután Londonba menetelt serege élén, útközben sorra hódoltatva a dél-angliai városokat, minden maradék ellenállást letörve. 1066. december 25-én minden angolok királyává koronázták.
I. (Hódító) Vilmos radikális változást hozott. A királyi udvar nyelve a francia lett, mely az évszázadok alatt fokozatosan összemosódott az angollal, máig érezhető hatást gyakorolva a nyelvre. Új, frankofón elit került hatalomra, magával hozva számos, addig helyben ismeretlen szokást.
Anglia angolszász uralma véget ért.
Közel ezer éve már, hogy Hastings mezején örökre eldőlt egy nemzet sorsa. Hosszú-hosszú generációk óta senki sincs már életben, aki akár csak felmenői által mesélt történetekből tudhatna bármit is ebből a korszakból.
Valami mégis összeköt minket ezzel a távoli eseménnyel. Mert van valami, ami 1066 tavaszán látta, ahogy Vilmos hajóhadat épít, sereget toboroz, hadjáratot tervez; látta, ahogy Godwinson a védelmet szervezi, vagy ahogy testvére, Tostig norvég támogatókért kalapol.
Ott volt, sőt: mi, emberek is láttuk őt. Képét a világ talán leghíresebb szövetdarabja őrzi.
Az Angolszász krónika így a látogatóról:
Nem sokkal később megjelent egy üstökös, amely (mondják) a királyváltást előrevetítette, hosszú, lángoló haját húzva az üres égbolton: erről szólt kolostorunk egy idős szerzetese, Æthelmær. A ragyogó csillag láttán rémülten összeesett: „Eljöttél hát, igaz?” – mondta. „Eljöttél hát, anyák könnyeinek forrása. Régen láttalak; de ahogy most feltűnsz előttem, ó, sokkal szörnyűbb vagy, mert látom, hogy hazám bukását hozod.
Ma már tudjuk, hogy nincs semmilyen kapcsolat jövendőmondás és a jelenség között. A Halley-üstökös, mint minden rendes üstökös, pusztán az égimechanika törvényeinek engedelmeskedve rója útját Napunk körül, minden 75 év, 5 hónap és 19 nap alatt megkerülve azt. Legutóbb 1986. február 9-én járt Napközelben, s legközelebb 2061. július 28-án tér majd vissza anyacsillagunk mellé.
Ma, 2023. december 9-én pedig éppen félidőben vagyunk. Aki itt volt a ’86-os látogatás során, annak még egyszer ugyanennyit kell várnia, hogy barátunk visszatérjen.
Mindent látott már, amit ember láthatott, és akkor is itt lesz, amikor mi, emberek már rég nem leszünk sehol.
És ez jó. Mert amíg ember él ezen a bolygón, mindig lesz egy generáció, aki megcsodálhatja Halley lángoló haját.
Szerző: Bacsó Zétény, Amatőrcsillagász, Korábbi diákolimpikon
Svábhegyi Csillagvizsgáló