A kisebb égitestek elnyúlt pályájuk miatt keresztezhetik a Föld pályáját, és amikor belépnek a légkörbe, látványos, bár rövid ideig tartó fényjelenséget okoznak. Ezt nevezzük meteornak vagy közismertebb nevén hullócsillagnak. De mi is idézi elő ezt a lenyűgöző jelenséget? Amikor egy porszem vagy akár szikladarab méretű test belép a légkörbe, a közegellenállás miatt a külső rétege felizzik, és elkezd párologni. A leszakadó részecskék ionizálják a légkört, fénylést idézve elő, ami az ioncsóva formájában jelenik meg – ezt a fénylő csóvát látjuk hullócsillagként a Földről. Tehát valójában nem magát a testet látjuk, hanem az általa gerjesztett levegőt és az útvonalat, amelyen keresztül halad. Az ilyen fényjelenségek megmaradó nyomai néha a test teljes elégése után is megfigyelhetők, akár hosszú percekig is.
Vannak az évben olyan meghatározott időszakok, amikor az átlagosnál jóval több hullócsillagot lehet megfigyelni. Ennek oka egy-egy üstökös, amely keringése során az üstököst alkotó illékony – földi körülmények között gáz vagy folyékony, a Naprendszer külső részében viszont fagyott halmazállapotú – anyagok elkezdenek szublimálni amint a Nap közelébe kerül. Ezek „ragasztóként” fogták össze az üstököst alkotó törmelékeket, szerves anyagokat. Így kellően hosszú ideig kitéve a Nap sugárzásának kisebb kőzetdarabok szabadulnak ki ebből a „piszkos hógolyóból”. Az üstökös ezeket az elhagyott törmelékeket otthagyja a pályája mentén, amikor pedig a Föld keresztezi ezt a felhőt, több test lép be a légkörbe egy óra alatt, mint a különálló, sporadikus, véletlenszerűen mozgó meteorok esetén.
A meteorrajok a nevüket arról a csillagképről kapták, amelynek irányából a tagjai érkezni látszanak. Viszont nem csak ebben a csillagképben lehet őket megfigyelni, mint minden raj tagjai, az egész égbolton láthatók. A fénylő csóvák irányát visszakövetve megkapjuk a kisugárzási pontot, vagyis a radiánspontot. Ezt úgy lehet elképzelni, mint a párhuzamos vasúti síneket, amelyek látszólag egyetlen távoli pontból tartanak szét. A meteorraj öregedésével egyidejűleg csökken a kisebb szemcsék száma, így nő a nagyobb, fényesebb meteorok aránya. Ez azt eredményezi, hog y egy-egy meteorraj élettartama tízezer év körüli is lehet. A pályák változása következtében pedig változhat a rajok aktivitása, de akár teljesen el is tűnhetnek, illetve új rajok is megjelenhetnek.
Az őszi hónapokban az égen a Tauridák meteorraj tagjait figyelhetjük majd meg. A déli Tauridák szeptember 20. – november 20. között, az északi Tauridák pedig október 20. – november 10. között mutat majd aktivitást. Mindkét raj körülbelül öt-tíz meteort produkál óránként (összesen 10-15 meteort, ha átfedik egymást), és ezek egy része tűzgömbök, amelyek fényessége eléri vagy meghaladhatja a Vénusz fényességét.
Az északi Tauridák meteorrajért felelős objektum feltehetően egy aszteroida. Az aszteroida a 2004 TG10 nevet kapta. A Spacewatch program 2004. október 8-án fedezte fel. Nap körüli keringésének periódusa szorosan megegyezik a periodikus Encke-üstökös (2P/Encke) keringési idejével. A tudósok úgy vélik, hogy ez az aszteroida egykor egy sokkal nagyobb objektum része volt. A legszélesebb körben elfogadott elmélet szerint körülbelül 20 000 évvel ezelőtt egy sokkal nagyobb objektum felbomlott, és létrejött az Encke-üstökös, valamint számos aszteroida és meteorraj. A tudósok az eredményül kapott objektumok ezen csoportját a csoport legkiemelkedőbb tagjáról nevezték el: az Encke-üstökösről. Ezért kapta az Encke-rendszer nevet.
A déli Tauridák meteorraj szülőobjektuma maga az Encke-üstökös. A hivatalos nevén 2P/Encke a nevét azután kapta, miután már négyszer, egymástól függetlenül felfedezték a testet, és a névadó rájött, hogy ugyanarról az üstökösről van szó. Először Pierre Mechain francia üstökösvadász fedezte fel 1786. január 17-én. Mindössze három napig figyelte az üstököst, és nem számította ki a pályáját. A következő az angol Caroline Herschel volt, aki egy évtizeddel később, 1795. november 7-én találta meg, és bár hosszabb ideig, 23 napig követte az objektumot, nem számította ki a pontos pályáját. Tíz évvel később a francia Jean-Louis Pons, minden idők legnagyobb vizuális üstökösvadásza 1805. október 20-án figyelte meg. Pons felfedezése után néhány órán belül a német Johann Sigismund Gottfried Huth és a párizsi Alexis Bouvard is felfedezte. Ezúttal 32 napig követték. Majd ezt követően Johann Franz Encke ezeknek az adatoknak a felhasználásával kiszámította az égitest pályáját, és megjósolta a visszatérését is. Ezért az ő nevét viseli az üstökös.
A Déli Tauridák meteorraj gyakorisági maximumát november 5-ére várják, míg az Északi Tauridák maximuma idén november 12-ére esik. Mindkét éjszaka este 8 óra után érdemes várni őket, mert a radiánsukat tartalmazó csillagkép, a Bika akkor emelkedik jól láthatóan a horizont fölé. Amikor a két raj egyidejűleg aktív október végén és november elején, néha észrevehetően megnövekszik a tűzgömbök (nagyon fényes, a Vénusznál fényesebb meteorokat nevezzük annak) záma. Úgy tűnik, hogy ezeknek a tűzgömböknek hétéves periódusuk van. A következő figyelemre méltó tűzgömb-aktivitás 2029-ben lesz majd megfigyelhető.
Szerző: Varga Nóra, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló