Ennek a meteorrajnak az ismertsége ugyan kisebb, mint a nyári Perseidáké vagy a decemberi Geminidáké, de látványosságban mindenképpen felveszi velük a versenyt – ugyanis óránként akár 80 hullócsillagot is produkálhat. Bár a megfigyelést nehezíteni fogja a telihold, de jó ég esetén január 4-én hajnalban így is érdemes lesz egy sötét észlelőhelyre vonulni és esélyt adni az év első komoly csillaghullásának!
Az évkezdet legfontosabb és leglátványosabb, szabad szemmel is látható csillagászati eseménye a Quadrantidák meteorraj érkezése, amely minden évben január első napjaiban lászik egünkön. A raj december 28-tól január 12-ig aktív, ebben az időszakban érdemes tekintetünket egy-egy hullócsillag reményében az égboltra vetni. A csúcs január 3-án az éjszakai órákban várható, a raj radiánsa is a késő éjjeli órákban emelkedik a horizont fölé. A megfigyelésre legalkalmasabbak a január 4-i hajnali órák – bár a hajnali fél egykor 68 fokos magasságban delelő telihold sajnos alaposan megnehezíti majd a megfigyelést. A Quadrantidák ez alkalommal az előrejelzések szerint óránként körülbelül 80 hullócsillagot fog az északi égboltra rajzolni. Ezzel felveszi a versenyt az augusztusi Perseidákkal és a decemberi Geminidákkal is – a raj mégsem kap annyi figyelmet, mint hasonlóan aktív társai. Pedig különlegességekből nincs hiány.
Az első furcsaság, amivel szembesülünk, az az elnevezés. Minden raj arról a csillagképről (vagy konkrétan egy csillagról) kapja a nevét, ahová a meteorrajhoz tartozó hullócsillagok által kirajzolt vonalak visszafelé meghosszabbítva összefutnak. Ezt hívjuk a raj radiánsának. A Perseidák radiánsa a Perseus csillagképbe, a Geminidáké a Geminibe, a Quadrantidák radiánsa viszont a Bootes (Ökörhajcsár) csillagképbe esik – akkor miért nem Bootidákról van szó? A válaszhoz fel kell lapoznunk a tudománytörténettel foglalkozó könyveket: az égbolt azon területére, ahová a radiáns esik, Jérôme Lalande francia csillagász javasolt új csillagképet 1795-ben, amelyet Quadrans Muralisnak, azaz Fali Kvadránsnak nevezett el. 1825-ben jöttek rá hogy a január eleji meteorok radiánsa az akkor még létező csillagképben van, 1839-ben pedig arra, hogy visszazatérő meteorrajról van szó. Ezt a kissé mesterkéltnek tűnő konstellációt az 1922-es, a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) által kidolgozott, modern csillagképlista viszont már nem tartalmazta. Így hát a Quadrans Muralis élt 127 évet – a meteorraj elnevezése viszont az elnevezési hagyományokat megtartva továbbra is Quadrantidák maradt.
A raj másik figyelemre méltó különlegessége fizikai eredetű. A meteorrajok túlnyomó többsége a Napot megközelítő üstökösökről levált törmelékből származó porfelhő és a Föld légkörének találkozásából adódik. A csillagunk körül pályára állt apró porszemcsék és kőzetszilánkok az év meghatározott időszakában keresztezik bolygónk útját, belépnek a légkörbe, és ott látványos fényjelenséget produkálva ionizálják a légkör molekuláit. Ezt figyeljük meg mi a felszínről mint hullócsillagot, kívánva magunknak minden szépet és jót. Ezek a porfelhők rendszerint hosszú ideig kontaktusban maradnak a Föld légkörével, több napos csúcsidőt produkálva. Ekkor a megfigyelhető meteorjelenségek száma körülbelül fele a gyakorisági maximum idején tapasztalhatónak. A Quadrantidák ebből a szempontból is kakukktojás. Először is szülőobjektuma a Lovell Obszervatóriumban felfedezett apró, mindössze 3 kilométer átmérőjű, 2003 EH1 jelű kisbolygó – a kisbolygók viszont ritkán produkálnak meteorrajok alapját képező törmelékfelhőt. A különös égitest viszont mégiscsak felelős a Quadrantidák meteorrajért, így az azonosítás után további kutatások következtek. Ezek azt feltételezik, hogy a 2003 EH1 valójában az ötszáz éve távol-keleti csillagászok által megfigyelt C/1490 Y1 jelű üstökös magja. Ez az objektum hagyhatta maga mögött azt a nem túl kiterjedt porfelhőt, amely minden évben, január első napjaiban találkozik Földünkkel, keresztezve bolygónk Nap körüli pályáját. A hangsúly a kis kiterjedésen van, amihez még az is hozzájárul, hogy a felhő gyakorlatilag derékszögben találkozik a Föld pályájával. A Quadrantidák ezáltal rövid, mindössze néhány órás csúcsidőt produkál. Így nagyon fontos a pontos előrejelzés, hogy a januári hidegben a takaróhoz fagyott megfigyelők ne maradjanak le a látványosságról.
A meteorok többsége 2026-ban várhatóan január 3-án éjszaka 22 óra környékén érkezik. A radiáns pozíciója miatt azonban érdemes a megfigyeléshez a január 4-i pirkadatot megelőző órákat választani. A raj radiánsa ekkor emelkedik a legmagasabbra: hajnali öt órakor közel hatvan fokos horizont feletti magasságot is túl fogja lépni a keleti égbolton. A Hold nem lesz a barátunk, 99%-os fázisban, pirkadat előtt is 30 fokos horizont feletti magasságban fogja megkeseríteni a megfigyelők életét – és a Quadrantidák többségét alkotó, 3–6 magnitúdós fényességű meteorok észlelését. Ugyanakkor a raj bővelkedik nagyon fényes tűzgömbökben is, így kedvező égbolt mellett jó esélyünk van egy valóban látványos, emlékezetes csillaghullásra.
Fogjuk hát negyedikén hajnalban azt a vastag takarót és egy termosz forró teát, és irány egy sötét észlelőhely. Szemeket az égboltra!
Derült eget kívánunk!
Borítóképek forrása:
Quadrantida Tucson egén 2021. január 3-án, Eliot Herman felvételén. FlickR/CC2.0
Quadrantida-zápor 2013. január 4-én Jeff Sullivan kompozitfelvételén. FlickR/CC2.0
Szerző: Kovács Péter, Amatőrcsillagász, újságíró