A hónap csillagképe, a Rodriguez-szigeti galamb, talán a legkalandosabb életű égi madár, akit sajnos nem csak az égen, hanem a földön se találhatunk már. Igencsak délen helyezkedik el, de a hónapban emelkedik legmagasabbra az égen.
Lássuk hát a történetét!
Ez a csillagkép 1776-ban költözött fel az égboltra Pierre-Charles Le Monnier-nek köszönhetően. Hogy miért pont erre a különleges madárra esett a választás, az nem a térképész madárszeretetének köszönhető. Az alak az 1761-es csillagászati expedíció emlékére röppent fel az égre és ült egy fél évszázadon keresztül a vízikígyó farkán.
Abban az évben ugyanis Vénusz-átvonulás volt, azaz a Vénusz bolygó éppen olyan szögben haladt pályáján, hogy tőlünk nézve a napkorong előtt haladt el sötét foltként. Vénusz-átvonulás igen ritkán fordul sajnos elő - ha lekéstük a 2012-es eseményt, akkor 2117-ig kell várnunk.
Azonban érdekes módon a 120 éves kihagyás után 8 év múlva ismét elvonul a Vénusz a Nap előtt, minden évszázadban ilyen vonuláspárok jelennek meg.
A régi időkben jóval nagyobb jelentősége volt még, mint az esztétika: erről a jelenségről már Halley is megállapította, hogy alkalmas lehet a Nap-Föld távolság pontos meghatározására.
Ugyanis ez nem olyan egyértelmű feladat, mint amilyennek tűnik! Sok ideig eléggé pontatlan volt ez az érték, hiszen nem helyezhetünk el méterrudakat vagy kilométerköveket a két égitest között, jóval trükkösebb eljárásokhoz kell folyamodni.
Az átvonulást úgy lehet felhasználni a Nap távolságának megmérésére, hogy ha egy tudóscsapat egyszerre két távoli földi helyről észleli nagyon pontosan a Vénusz mozgását időben.
Ezeket a méréseket összevetve, a földrajzi helyzetek és kimért időpontok pontos ismeretében megállapítható az a szög, ami alatt a Föld sugara látszana a Nap távolságából. Mivel a Föld átmérője ismert, így megkapható a Nap-Föld távolság, a Csillagászati Egység.
Az első ilyen komoly tudományos expedíciók egyike az 1761. évben történt, habár 1639-ben is megfigyelték már a jelenséget. Ezt követően, 1769-ben is volt egy átvonulás, amikor még pontosabban sikerült megmérni a Csillagászati Egység értékét.
Ehhez Hell Miksa magyar csillagász is nagyban hozzájárult, aki Lappföldig utazott, hogy észlelését elvégezhesse és helyesen ki is állt mérésének pontossága mellett, ami a mai napig megállja a helyét!
A kutatócsapat külön eredménye Sajnovics János nyelvészhez kötődik, aki az expedíció során felismerte a finnugor nyelvrokonságunkat is!Hell Miksa élete nagyon kalandos volt és rengeteget járult hozzá a tudományhoz, bővebben olvashatunk róla a csillagaszat.hu-n:
De hogy is kötődik árva madarunk a Vénuszhoz? Nem a kavargó kénfelhőkből integet nekünk! Az 1761-es átvonulást egy Alexandre Guy Pingré által vezetett expedíció is sikeresen követte a Rodriguez-szigetről, ami egy kicsi, elzárt világ az Indiai-óceánban, Madagaszkártól keletre, a Maritiusi Köztársaság részeként.
A Rodriguez-szigeteki galamb, avagy Turdus Solitarius (elsőre magányos rigónak fordítaná az ember) egy hatalmas, pulykánál nagyobb, röpképtelen madár volt, ami talán a dodóra hasonlított a legjobban. Sajnálatos módon ez a jószág már nem nézhetett farkasszemet Pingré csapatával, mert addigra már teljesen kihalt.
Az 1700-as években a szigeten garázdálkodó kereskedők a húsáért levadászták őket és az 1755-ös, 18 hónapon át tartó keresése során már nem találtak egy élő példányt se.
A különleges helyszín ritka madara mégis túlélte az embert, így került fel hát az égre. De ő volt fent?
Közel sem biztos!
A későbbi elemzések során Le Monnier rajza ugyanis sokkal jobban hasonlít egy kék kövirigó alakjához. A szándék nemes volt, de nem véletlenül volt ornitológus helyett csillagász!
Le Monnier után sokáig vitatott volt az elismertsége az új csillagképnek - Bode 1801-es Uranographiajában köszönt vissza először. Azonban még Bode további műveiben is előfordult, hogy a környező csillagképek - a Hydra (Északi Vízikígyó), a Libra (Mérleg) és a Virgo (Szűz) - határait nem igazította úgy, hogy az új alakzat saját helyet kapjon, azt a meglévő határok fölé rajzolta be.
Így ő se teljesen csillagképként, sokkal inkább kis aszterizmusként, csillagcsoportosulásként tekintett az alakzatra.
A rigó kezdetben az Északi Vízikígyó farkától keletre, egy különálló ágon ült és kelet felé, a Mérleg irányába nézett, sőt, bele is nyúlt a Mérleg jellegzetes négyszög alakjába.
Bode úgy kötötte össze a környező csillagképekkel, hogy a vízikígyó farkát meghosszabbította és ezen adott helyet a madárkának.
Nem sokkal később, 1807-től a madár több identitászavaron is átesett. Ebben az évben Thomas Young angol polihisztor poszátának keresztelte át a rigót. Ugyanebben a munkában kísérelte meg felhelyezni a volta-elemet is az égboltra.
Ez és a madár egyedi ábrázolása sem jelent meg később más műben, de érdekes kanyar volt a csillagképek történetében.
1822-ben gyökeresen megváltozott a madár faja - Alexander Jamieson Noctua-nak, azaz éjszakai bagolynak nevezte át és rajzain is bagolyformát öltött.
Annak ellenére, hogy Noctua-nak hívta a csillagképet, az nem is a megegyező latin elnevezésű bagolyfajta kinézetére hasonlított, mivel a rajzokon fülbojttal jelentkezett az állat, ami a Noctuára nem jellemző.
A madár meg is fordult, így már a Vízikígyó feje felé, nyugatra nézett. Ilyen formában már attól se kellett tartani, hogy összeütközik a Mérleggel, hiszen a korábbi ábrázolásokban jócskán belenyúlt abba a régóta elfogadott konstellációba.
Azzal az indokkal keresztelte át Jamieson a madarat, hogy furcsállta, miért nincs még bagoly az égen, mikor akkora hagyománya van a tudományokban is ennek a különleges lénynek.
Nem is csoda, végső soron a szorgos csillagász alteregója került így fel a csillagok közé!
Sajnos ez a kalandos életű madárka nem sokáig maradt rajta a csillagtérképeken - az 1800-as évek közepére már egyik atlasz sem tartalmazta. A térképészek gyorsan elfeledték, de emlékét mai napig őrzi a hagyomány.
Keressük meg hát ezt a hányattatott sorsú madarat az égbolton! A pi Hydrae csillag volt a legfényesebb alkotója, a terület többi csillaga mind jóval halványabb.
A feje az eredeti ábrák szerint benyúlt a Mérleg gamma csillaga, a Zuben Acrabi fölé.
Ha a térképeken már nem is köszön nekünk, attól még az ismerőinek gyönyörűen csiripel a nyári égbolt alatt!
Szerző: Világos Blanka, Tudományos segédmunkatárs,
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet