A Sas (lat. Aquila) a nyári égbolt egyik meghatározó, kis méretű, de igencsak szép csillagképe. A Tejút íve mentén helyezkedik el. Legfényesebb csillaga az Altair, amely egyike a Nagy Nyári Háromszög csillagainak (a Vega és a Deneb mellett). A csillagkép február végén kel hajnalban, júliusban éjfélkor delel, és decemberben este tűnik el.
Lássuk, miket rejt magában ez a repülő madár.
A konstelláció valószínűleg mezopotámiai eredetű, ugyanis már egy i. e. 1200-ból származó mezopotámiai sztélén is megtaláljuk. A madár a mezopotámiai sumér Kis városállamban Zababa megfelelőjének, a kezdetben termékenységi, majd később harciassá váló babiloni Nergal istennek a megtestesítője volt. Kr. e. 8. században az Akkád csillagai nevű táblázatban már Sasnak nevezik. Később Eudoxosz, görög matematikus és csillagász is említést tesz róla az i. e. 4. században. A rómaiaknál Vultur Volans (Repülő Keselyű) volt a neve a csillagképnek.
Az időn átrepülve – a Sas mitikus története
A görög mitológiában több történet is kapcsolódik a Sashoz. Zeusz madarként kettős funkciót töltött be: hol királyi szolga, hol harci állat volt.
Leggyakrabban azzal a sassal azonosítják, amely Ganümédész történetében jelenik meg. Ganümédész egy szép arcú ifjú volt, aki az Ida hegyén pásztorkodott, amikor Zeusz meglátta. Megtetszett neki a fiú, ezért sas képében az istenek közé ragadta, és ott megtette a halhatatlan istenek pohárnokává. Az ábrázolásokon leggyakrabban egy sast látunk, amint az ifjút elragadja.
Egy másik történet szerint volt egy sas, amely Naxos szigetén segítette Zeuszt, amikor ő harcba bocsátkozott a titánokkal (Gaia és Uranosz 12 gyermekeével.
Egy harmadik történetben Merops (Kós szigetének királya) felesége, Ethemea nimfa volt, aki felhagyott Artemisz szolgálatával. Az istennő erre félelmetes nyilaival lövöldözni kezdte. Perszephoné megsajnálta, és elrejtette a holtak birodalmába. A király vigasztalhatatlan volt, bánatában, hogy nem találja feleségét, öngyilkos akart lenni. Héra ezért könyörületből sassá változtatta Meropsot, és a csillagok közé emelte – nem emberi alakban, nehogy tovább vágyakozzék asszonya után.
Egy további változat szerint azt a sast láthatjuk az égen, aki naponta Prométheusz májából lakmározik. Prométheusz megtanította az embereket különféle mesterségekre, többek közt a tűz használatára is. Zeuszt ez felbőszítette, és a titánt büntetésből a Kaukázusban egy sziklához láncolta, valamint elrendelte, hogy egy hatalmas sas mindennap a máját tépkedje. Ám Héraklész időközben lelőtte a sast, és kiszabadította Prométheuszt.
A hindu mitológiában a sas csillagképet Garudának látják, amely félig ember, félig istenség: Visnu isten járműve, sasfejű, embertestű lény. Gyakran a madarak királyának is nevezik. Az Altair hindu megfelelője Sravana az őszi nap-éj egyenlőséget jelenti. Kr. e. 3. században lehetett használatos, mert ekkor jelezte a csillag hajnali felkelte az ekvinokcium idejét.
A kínaiaknál a Qi Xi mese egyik szereplője, Niu Lang (Csordásfiú – Sas/Altair) mennyei büntetésből örökre el lett szakítva kedvesétől, Zhiu Nutól (Szövőlány – Vega), így a folyó (Tejút) két átellenes partjára kerültek. Viszont egyetlenegyszer találkozhatnak egy évben – a holdnaptár szerinti hetedik hónap hetedik napján. Ekkor a világ összes szarkája összegyűlik, hidat alkotnak a szerelmeseknek, akik egy éjszakát így együtt tudnak tölteni.
A kínai eredetű mese a japán és koreai kultúrában is megjelenik, ahol fesztivál formájában is megünneplik a szerelmet és a találkozást. Kínában Csihszi-nek nevezik (hetedik este), a kínai Valentin-napnak is mondják. Japánban tanabata (七夕) néven ismert, amelyet gyakran csillagfesztiválnak is említenek. Japánban Orihime és Hikobosi istenségek találkozását (Vega és Altair) ünneplik. A fesztivált Kóken császárné hozta be az országba 755-ben. Koreában Chilseok (칠석) néven ismerős, amely egyúttal egy időszakot is magába foglal: amikor a hőség csillapodni kezd, és kezdetét veszi az esős évszak. A koreai változat szerint egy királynak volt egy lánya, aki tehetséges szövő volt. Egy nap, amikor szövés közben kinézett az ablakon, megpillantott egy ifjú pásztorlegényt a Tejúton túl és beleszeretett. A király elfogadta a házasságot, viszont mivel a lánya feladta a szövést, és a legény nem vigyázott a nyájra, így elrendelte, hogy a pár külön éljen (a Tejút két oldalán), és csak egyszer találkozhatnak egy évben. Ebben az évben a fesztivált augusztus 22-én ünneplik.
A magyar népi mesevilágban a Sasnak kétféle változata ismert. Az egyik szerint az Altair a Cigány vagy maga Szent Péter, aki a Szérűről (Tejút) szalmát lopott. A Csősz (Vega) meglátta, és megpróbálta elcsípni. A tolvaj a lovak közé vágott, a robogó szekérről szétszóródott szalmából lett a Tejút. A másik verzió szerint Altair tévelygő juhász volt, aki a nyáj őrzése közben elszundított. A nyáj szétszéledt, és mire a juhász felébredt, a távolban csak néhány birkát látott (kis csillagok a Pajzsban). Lehetséges, hogy ez a monda ihlette Mikszáth Kálmán Az elveszett nyáj című 1881-es novelláját.
Csillagászati adatok a csillagképről
- α Aquilae (Altair): a konstelláció legfényesebb csillaga (0,76 magnitúdó), neve az arab at-Ta’ir-ból származik, amely repülő sast jelent. Viszonylag közel van hozzánk, 16,8 fényévre található. Nyáron ez az egyik legközelebbi, szabad szemmel látható csillag. Az Altair (néhol Atair) egy fehér, forró csillag, enyhén változó, fényerőssége kilencszerese a Napénak. Forgási sebessége az egyenlítőjénél kb. 286 km/s. Az Altair a Nagy Nyári Háromszög részét képezi, a 3 fényes csillagból a legdélibb fekvésű.
- β Aql (Alshain): egy 3,7 magnitúdó fényességű sárga csillag, amely 45 fényévre van a Földtől. Neve az arab shahin-i tarazu szóból ered, jelentése az egyensúly. Ez arra utal, hogy az Altairral és a γ Aql-val (Tarazed – a mérleg rúdja) együtt hárman alkotják az Egyensúlyt vagy a Sas rúdját.
- η Aql (Éta Aquilae): az egyik legfényesebb cefeida típusú változócsillag, amely 1200 fényévre van tőlünk. Fényessége 4,4 és 3,5 magnitúdó között változik 7,2 napos periódussal.
- V Aql: széncsillag (C típusú csillag) és változócsillag, amely 1300 fényévre van tőlünk. A C (mint szén/carbon) típusú csillagok azért kapták ezt az elnevezést, mert az átlagosnál több szenet tartalmaznak. Az újabb kutatások szerint a korai galaxisok porának egy részét a széncsillagok juttatták szét az univerzumban.
Mélyég-objektumok:
- NGC 6751 (Tündöklő szem): planetáris köd, amely egy forró csillag által kilövellt gázból áll. Kb. 6500 fényévre található a Földtől. Teleszkóppal viszonylag könnyen megfigyelhető célpont a mélyég-kedvelők számára, ugyanis a V Aql nevű széncsillagtól pontosan délkeleti irányban helyezkedik el.
- NGC 6709: nyílthalmaz, mintegy 3510 fényévre a Földtől. Körülbelül 141 millió éves lehet (akárcsak a Plejádok) ez a gazdag, több mint 300 csillagot tartalmazó halmaz.
Egyéb:
- V603 Aql (Nova Aquilae 1918): 1918-ban egy fényes nóvát figyeltek meg, amely rövid ideig fényesebben ragyogott, mint az Altair. Legfényesebb állapotában -0,5 magnitúdóval díszelgett az égen. Kepler 1604-es szupernóvája óta ez volt a legfényesebb csillag, amelyet regisztráltak. A nóvát egymástól függetlenül többen is felfedezték, nálunk Komáromi-Katz Endre festő és amatőrcsillagász látta meg, aki a legkorábbi felfedezők közé tartozik. Fénye jelenleg 12 magnitúdó körül van, távolsága 1200 fényév körüli.
- W51 (3C400): a Tejútrendszer egyik legnagyobb csillagkeletkezési helye. Hozzávetőlegesen 17000 fényévre található a Földtől, átmérője pedig kb. 350 fényév. A Spitzer-űrtávcsővel figyelve a W51 igazán lenyűgöző látványt tár elénk. Látható fényben kb. olyan nagynak tűnne tőlünk, mint atelihold.
- Hercules–Corona Borealis Nagy Fal: a látható világegyetem jelenleg ismert legnagyobb formációja. Kb. 10 milliárd fényév hosszúságú. 2013 novemberében fedezték fel. Számos csillagképet lefed, közöttük a Sast is érinti.
Szerző: Diószegi Orsolya, Tudományos újságíró
Svábhegyi Csillagvizsgáló