A Szaturnusz izgalmas világa
Naprendszerünk számos bolygóval büszkélkedhet, azonban a Szaturnusz nem csak hihetetlen méretével – a bolygó 116.000 km átmérőjű – és holdjainak számával –146-ot fedeztek fel eddig –, hanem a lélegzetelállítóan gyönyörű gyűrűrendszerével is kiemelkedik. Galileo Galilei 1610-ben elsőként nézte távcsövön át a bolygót, és észrevette, hogy valami furcsa alakzat van körülötte. Mivel a távcsöve még nagyon kezdetleges, optikailag gyenge volt, így nem tudta felbontani a bolygó gyűrűjét, azonban észlelőrajzain megjelölte, hogy furcsa alakzat figyelhető meg az égitest körül. 1655-ben írta csak le Christaan Huygens hogy a Szaturnuszt egy gyűrű veszi körbe. Mivel a következő évszázadokban már sokkal jobb minőségű távcsöveket tudtak készíteni, így nem csak a Szaturnusz gyűrűrendszerét, hanem legnagyobb holdjait is felfedezték. Azonban egy kérdés nagyon sokáig megválaszolatlan maradt. Mikor és hogyan jött létre az egyedülálló gyűrűrendszer? A 20. század nagy részében az a tudományos tézis volt elfogadott, hogy a bolygó és az azt övező gyűrűk egyszerre keletkeztek. Azonban a Cassini űrszondának köszönhetően, amely 2004–2017 között vizsgálta az égitestet, sokkal pontosabban tudják rekonstruálni az eseményeket a csillagászok.
Az űrszonda Cosmic Dust Analyzer nevű tudományos eszköze azt vizsgálta, hogy a gyűrűt alkotó hatalmas jégtömbökön mennyi por rakódott le. A Naprendszerünkben lévő hatalmas pormennyiség folyamatosan áramlik és lerakódik az egyes égitestekre. Az apró kőzetmorzsák mennyiségéből meg lehet állapítani az adott objektum korát. Hasonló a módszer, mintha egy épületben különböző időpontokban elhelyezünk tárgyakat, és az idő múlásával az egyik porosabb lesz, mint a másik. Az adatok elemzése után a tudósok 400 millió évesnek becsülik a hatalmas kiterjedésű gyűrűrendszert.
Kialakulásáról még mindig folynak a viták, jelenleg két fő elmélet versenyez egymással. Az első szerint a Szaturnusz egyik holdja túlságosan közel került a bolygóhoz, amelynek hatalmas gravitációs ereje szétszakította. A másik szerint két kisebb holdja ütközött össze, majd az óriási darabok pályára álltak a bolygó körül. Azonban a hatalmas darabok folyamatosan zuhannak bele a bolygóba, és már csak 100 millió évig gyönyörködhetünk a kiterjedt gyűrűrendszerben.
Belső bolygószomszédunk, a Vénusz
A Naprendszer második bolygóját már az ókortól ismerjük, mivel a Nap és a Hold után a harmadik legfényesebb objektum a maga -4,92 magnitúdós legnagyobb fényességével. Természetesen Galilei a Vénusznál is letette a névjegyét, mivel ő volt az első csillagász, aki észrevette, hogy a szerelem istennőjéről elnevezett égitest fázisokat mutat. Az utóbbi tulajdonságát annak köszönheti, hogy belső bolygó, és amikor a keringése során felső együttállásban van – a bolygó a Nap túlsó oldalán helyezkedik el – telinek és kicsinek látszik a korongja, majd alsó együttállás körül – a Vénusz a Nap és a Föld között van – vékony sarlóként látszik, de sokkal nagyobbnak. A fentebbiekből kiindulva, amikor az alsó együttállásból halad a felső felé, akkor látható a hajnali égbolton növekvő fázissal, majd a felső együttállásból haladva az alsóba már napnyugta után látható, de a fázisa csökken, és egyre szebb sarlókat láthatunk.
A csillagászok egyik legnagyobb és legkorábbi nemzetközi összefogásának az volt a célja, hogy megfigyeljék, ahogyan a Vénusz átvonul a napkorong előtt. 1639-ban két angol csillagász meg tudta figyelni a Vénusz átvonulását a Nap előtt, de ők még csak egymástól nem egész 15 km-re voltak. Az ötletgazda James Gregory volt, aki már 1663-ban egy fontos megállapítást tett. Amennyiben több, egymástól nagyon távoli helyszínről figyelnék meg az átvonulást, akkor meg lehet határozni a csillagászati egység – a Föld és a Nap közötti átlagos távolság értékét. Majdnem 100 évvel az ötlet felvetése után 1761-ben és 1769-ben több expedíció is indult, hogy észleljék az átvonulást. 1761-ben 9 ország összesen 120 csillagásza vett részt a küldetésben, amit a rossz időjárás részben meghiúsított (csak 3 helyszínen látták a jelenséget), de végül 1769-ben teljesebb sikerrel jártak a misszió résztvevői. Köztük volt a magyar Hell Miksa is, aki Norvégia északi részén figyelte meg a csillagászati jelenséget.
A 20. században a technológiai fejlődésnek köszönhetően több küldetés is indult, amelyeknek az volt a feladata, hogy minél több információt kiderítsenek a Vénuszról. A szovjet Venyera–7 nevű űrszonda volt az emberiség által készített első eszköz, ami leszállt a bolygó felszínére, majd a NASA Magellan űrszondája radarral feltérképezte az égitestet. Az európai Venus Express űrszonda feladata a bolygó vastag légkörének tanulmányozása volt. A több évszázados megfigyeléseknek köszönhetően számos érdekesség kiderült a Föld testvérbolygójáról. Egy év az égitesten csak 225 földi nap, azonban a lassú tengely körüli forgása miatt egy nap 117 földi nappal egyenlő, és ennek következtében a Vénuszon 1,92 vénuszi nap alatt telik el egy vénuszi év! Retrográd forgása miatt amennyiben a vénuszi naplementében szeretnénk gyönyörködni, kelet felé kellene tekintenünk, a napfelkelténél pedig nyugatra. A légköre főleg szén-dioxidból áll, ennek következtében a felszíni nyomás több mint 90-szerese a földiének, az átlaghőmérséklet pedig 460 Celsius-fok feletti, és olykor kénsavcseppek esnek a bolygó felhőiből. Egyáltalán nem barátságos égitest, mondhatni pokoli körülmények vannak a bolygón, azonban maga a Vénusz az egyik legszebb, amit kisebb megszakításokkal mindig tudunk észlelni.
Az égi páros megfigyelése
A párost szerencsére nem csak egyetlen, hanem három éjszaka során is meg tudjuk figyelni ezen a hétvégén, egymáshoz képest kissé elmozdulva. Az észleléseket már kora este – 5 óra után nem sokkal – érdemes elkezdeni mind a három nap, és a délnyugati égbolt felé kell néznünk. A Vízöntő csillagképben, 27-28 fokos horizont fölötti magasságon lesz ekkor látható az égi páros. Már a naplemente utáni időszakban is jól láthatóak lesznek, mivel a Vénusz fényessége -4,6 magnitúdó, míg a Szaturnuszé 1,1. A köztük lévő távolság a hétvége során kicsivel több mint 2 fok lesz. A legközelebb egymáshoz 18-án pontosan 17:10-kor lesznek, egymástól 2,1 fokra, így egy kézi távcső segítségével egy látómezőben láthatjuk a két planétát mind a három este során. Egy kisebb méretű csillagászati távcsővel – 7 centiméter körüli tükör- vagy lencseátmérő – és 50-szeres nagyítással már jól megfigyelhető lesz a Vénusz 46-47%-os fázisa. A Szaturnusz megtekintéséhez inkább már 150-szeres nagyítás ajánlott, de ekkor a bolygó gyűrűrendszere és Titan holdja fenséges látványt nyújt minden észlelő számára. A Vénusz–Szaturnusz együttállást nem sokkal 20:30 utánig tudjuk megfigyelni a teljes hétvége során, mivel ekkor buknak a horizont alá. Derült égbolt esetén mindenképpen érdemes megtekinteni a szabad szemes együttállást!
A Svábhegyi Csillagvizsgáló rendkívüli programot szervez a csillagászati jelenség észlelésére.
Szerző: Vizi Róbert, Bemutató csillagász