Ennek ellenére kiterjedt, viszonylag nagy területet elfoglaló csillagkép, amely az égi egyenlítő mentén helyezkedik el, az Oriontól keletre. A modern csillagképek közé tartozik, csillagainak nincs önálló neve. Az Egyszarvú szeptember elején hajnaltájt bukkan fel, január elején éjfélkor delel, és május végén tűnik el az égboltról. A téli-tavaszi éjszakákon figyelhető meg az égen.
A csillagkép kultúrtörténete
Modern csillagkép lévén nem tartozik Ptolemaiosz Almagesztjében szereplő 48 csillagkép közé: 1613-ban alkotta meg Petrus Plancius holland csillagász és térképész, majd a német származású Jakob Bartsch Unicornu néven jelölte meg az 1624-es csillagtérképén. Néhány korabeli felvetés szerint a konstelláció már korábban is létezett, méghozzá egy korai perzsa éggömbön, de ez a gondolat vitatott. Johann Bayer 1603-ban kiadott Uranometriájában még nem szerepel.
Nincs mitológiai története, de azért van egy mese arról, hogyan került az égre. Egykor emberek törtek az egyszarvú erdei birodalmába, és szörnyű pusztítást végeztek. Az állatok rémülten kérték őt, hogy segítsen rajtuk, mert az emberek minden fát kivágnak, nincs hova menekülniük. Sok töprengés után azt javasolta, hogy költözzenek az égbe. Megörvendtek, nagy bált rendeztek, ahol azt is eldöntötték, hogy milyen sorrendben menjenek fel az égbe: elsőnek a Nagy Medve, utána bocsa, majd a többiek (Nyúl, Nagy Kutya, Kis Kutya, Fiastyúk és az Egyszarvú). Azóta láthatjuk őket az égen.
Az egyszarvú alakja mint különleges állat vagy jelkép már az ókorban is létezett, és egyedi tulajdonságokkal ruházták fel: pl. járása közben nem tesz kárt a fűben, kizárólag csoda-növényekkel táplálkozik, időnként repülni is tud, illetve ő az állatok királya. Ebből fakadóan királyi jelkép is volt. A legenda szerint Konfuciusz születését megelőzően anyja előtt feltűnt egy egyszarvú, előre jelezve egy jelentős személy születését. A középkorban is számos ábrázolása maradt fenn: festményeken, iniciálékon, kárpitokon láthatunk egyszarvú-ábrázolásokat. Szent Jusztinának volt a jelképe, a szűziességet szimbolizálta.
Érdekességként megemlítendő, hogy az Egyszarvútól délre egykor (először 1798-ban ábrázolta Jerome de Lalande) létrehoztak egy csillagképet, Officina Typographia elnevezéssel, amelyet Johannes Gutenbergnek, a könyvnyomtatás feltalálójának emlékére alkottak. Az Urania’s Mirror kártyáján Atelier Typographique néven szerepel. Legutoljára pedig Angelo Secchi tüntette fel az 1878-ban megjelent planiszféráján. Amikor 1928-ban a Nemzetközi Csillagászati Unió újrarajzolta a csillagképek határait, csillagait a Puppis (Hajófara) északi részéhez kapcsolták.
Csillagászati adatok a csillagképről
- α Monocerotis: a csillagkép második legfényesebb csillaga, szabad szemmel is látható, fényessége 3,94 magnitúdó. A Naptól kb. 146 fényévre található.
- β Monocerotis: három komponensből álló csillagrendszer, amely szabad szemmel egyetlen csillagnak látszik. A csillagkép legfényesebb csillaga. Fényessége 3,74 magnitúdó. Távcsőben megtekintve három halványkék csillagból álló íves vonal látható. William Herschel fedezte fel 1781-ben, és megjegyezte, hogy ez „az egyik legszebb látvány az égbolton.” A β Monocerotis változócsillagnak minősül, bár nem világos, hogy a három komponens közül melyiknek változik a fényessége.
- ε Monocerotis: kettőscsillag, melynek főcsillaga egy fehér színű óriás, fényessége 4,39 magnitúdó. A B komponens pedig egy sárga-fehér színű csillag, amelynek fényessége 6,72 magnitúdó. A kettőscsillag kb. 122 fényévre helyezkedik el tőlünk.
- S Monocerotis (15 Mon): változócsillag, több csillagból álló rendszer, amely a Karácsonyfa nevű nyílthalmaz (NGC 2264) legfényesebb csillaga. Fényessége 4,66 magnitúdó, és kb. 1000 fényévre helyezkedik el tőlünk. Szabad szemmel, fényszennyezésmentes helyről még látható.
- V838 Monocerotis (Nova Monocerotis 2002): kettőscsillag kb. 19.000 fényévre a Naptól. A korábban jellegtelen csillagot 2002. január 6-án figyelték meg, amikor hirtelen erősen kifényesedett, és változócsillagként a V838 Mon nevet kapta. Aztán úgy gondolták, hogy egy nóvakitörésről van szó, majd a kitöréses változók új osztályának, a nagy luminozitású vörös nóváknak az első tagjaként azonosították. A kitörés oka még mindig bizonytalan, de ma már úgy gondolják, hogy egy hármas rendszeren belül két csillag összeolvadása lehetett. Az olyan gyorsan fényesedő objektumok, mint a nóvák ismertek arról, hogy úgynevezett fényechót produkálnak. Ha a csillag körül csillagközi anyagfelhők vannak, a fény egy része visszaverődik a felhőkről. A hosszabb út miatt a visszavert fény később érkezik meg, és a kifényesedett objektum körül táguló fénygyűrűk jelennek meg. A V838 Mon esetében a keletkezett fényechó példátlan volt, és a Hubble űrteleszkóp ezeket jól dokumentálta.
- Plaskett-csillag (HR 2422 = V640 Mon): spektroszkopikus kettőscsillag, tőlünk mintegy 6600 fényév távolságban. Ez az egyik legnagyobb tömegű ismert kettőscsillag, össztömege körülbelül százszorosa a Napénak, sokáig úgy gondolták, hogy ez a legnagyobb tömegű ismert kettős rendszer (később bebizonyosodott, hogy ez a rang az éta Carinae kettősét illeti). Nevét John Stanley Plaskett kanadai csillagászról kapta, aki 1922-ben felfedezte a csillag kettős jellegét.
- Scholz-csillag (WISE 0720-0846): halvány kettőscsillag, amely 22 fényévre van tőlünk, a galaktikus fősík közelében. A főcsillag egy vörös törpe, kísérője pedig valószínűleg egy barna törpe. Fényessége 18,3 magnitúdó. 2015-ben megállapították, hogy a rendszer nagyjából 70.000 évvel ezelőtt áthaladt a Naprendszer Oort-felhőjén.
Mélyég-objektumok
- Messier 50 (NGC 2323 = Szív-halmaz): szív alakú nyílthalmaz, amely mintegy 2900 fényévre van tőlünk, a Nagy Kutya csillagkép határához nagyon közel. A halmaznak 508 megerősített és 109 valószínűsíthető tagja van. Megfelelő körülmények között szabad szemmel is észlelhető.
- Caldwell 49 (Rozetta-köd): a köd alakja egy emberi koponyára emlékeztet, ezért néha „Koponya-ködként” is emlegetik. Kb. 5000 fényévre van a Földtől, átmérője nagyjából 130 fényév. A fiatal csillagok sugárzása gerjeszti a ködben lévő atomokat, ennek hatására azok is sugárzást bocsátanak ki, létrehozva az emissziós ködöt. A Chandra röntgenobszervatóriummal végzett megfigyelések számos újonnan született csillag jelenlétét mutatták ki a ködben, összesen mintegy 2500-at.
- NGC 2244 (Szatelit-halmaz): nyílthalmaz, amely szorosan kapcsolódik a Rozetta-ködhöz, a halmaz csillagai a köd anyagából keletkeztek. Számos szuperforró csillag található, amelyek erősen sugároznak és csillagszelet bocsátanak ki. A halmaz korát kevesebb mint 5 millió évre becsülik. A halmaz két legfényesebb tagja a HD 46223, amely 400.000-szer fényesebb a Napnál, és körülbelül 50-szer nagyobb tömegű, illetve a HD 46150, amely egy kettőscsillag lehet.
- NGC 2264: emissziós köd, amely két csillagászati objektumot jelöl: a Kúp-ködöt és a Karácsonyfa-halmazt. Két másik objektum is szerepel ezen a jelölésen belül, de hivatalosan nem tartoznak ide: a Hópehely-halmaz és a Rókaszőr-köd. A Földtől kb. 2300 fényévre helyezkednek el. A Karácsonyfa-halmaz csillagkeletkezési régió, fiatal csillagokból áll, amelyeket vastag porfelhők takarnak el. Ezekben a porfelhőkben a hidrogénből és héliumból új csillagok jönnek létre.
- NGC 2261 (Hubble-köd): köd, amelyet az R Monocerotis csillag világít meg. Először William Herschel figyelte meg 1783. december 26-án.
- IC 447: reflexiós köd, amely számos nagy tömegű csillagot tartalmaz, és a Monoceros R1 csillagkeletkezési filamentum egyik végét képezi.
Egyéb:
- A0620-00 (fekete lyuk): kettőscsillag, melynek egyik komponense egy K-típusú csillag, a másik pedig nem látható, de a tömege alapján túl nagy tömegű ahhoz, hogy neutroncsillag legyen, ezért egy csillagtömegű fekete lyuknak kell lennie. Nagyjából 3300 fényévre van tőlünk, ezzel a Naprendszerhez egyik legközelebbi ismert fekete lyuk (közelebbi, mint a GRO J1655-40).
- exobolygók: a csillagkép két szuperföld típusú exobolygót tartalmaz: a CoRoT-7b nevű bolygót (a CoRoT műhold méréseiből fedezték fel), illetve a CoRoT-7c-t (földi távcsövek segítségével találták). Mindkettőt 2009-ben fedezték fel.
A fejléc forrása: wga.hu (ismeretlen takács munkája, 1495-1505, Metropolitan Museum of Art, New York)
A magyar nyelvű térképet Vizi Péter (csillagterkepek.hu) készítette.
Szerző: Diószegi Orsolya Enikő, Tudományos újságíró