Az Apollo–16 az amerikai Apollo-program ötödik olyan missziója, amely embereket is juttatott a Holdra. Az űrhajó pontosan 50 éve, 1972. április 16-án startolt el a Kennedy Űrközpontból.
Szokás egy kissé átlagosnak titulálni ezt a küldetést az Apollo-missziók sorában. Nem ez volt az első, emberekkel a Hold felszínére leszálló küldetés, hanem az Apollo–11.
Nem ezen golfoztak először, hanem (fogalmazzunk úgy, a kissé megosztó megítélésű) Alan Shepard az Apollo–14-en. Bár eredetileg úgy tervezték, de nem ezzel vittek először magukkal holdautót, hanem az Apollo–15-tel.
És még az utolsó küldetés nemes emléke sem illeti meg, hiszen utána jött az az Apollo–17.
Legalább egy dologban első
Természetesen erős sarkítás azt mondani, hogy bármelyik Apollo-küldetés átlagos lett volna. Mindig felmerültek váratlan, akár életveszélyes helyzetek. Két misszió között is folyamatosan fejlesztették apró lépésekben a korántsem bejáratottnak mondható űrruha, leszállóegység, dokkoló stb. technológiáját, ami számtalan hibaforrást rejtett magában.
A küldetés 11 napjából Young és Duke bő 71 órát töltött a Hold Descartes-fennsíkján, ebből összesen jó 20 órányit holdsétával. A holdjáróval 26,7 kilométert tettek meg, 95,71 kilogramm kőzetet és talajmintát gyűjtöttek. A tempó elég feszes volt, mert a leszállás előtt felmerült technikai probléma miatt 6 óra késésben voltak.
Elsősorban azért szokás „hétköznapi” küldetésnek hinni, mert az Apollo–16-nak a missziók során mindig egy egységben becsomagolt kísérleti műszerparkja (ALSEP) nem volt igazán bő és változatos: passzív és aktív rengésmérő, magnetométer, hőáramlás-érzékelő (aminek a kábelében Young megbotlott, használhatatlanná téve azt).
A kihelyezett napszélgyűjtő fólia és kozmikussugárzás-érzékelő már unikálisabban hangzik, azonban ezek egyéb missziók során is felbukkantak.Az Apollo–16 missziót nagyon egyedivé a magukkal vitt és a Hold felszínén felállított csillagászati távcső jelentette. Már használtak távcsöveket az űrhajókon, főleg a navigációt elősegítendő és a Hold feltérképezése céljából.
Azonban ez volt az első alkalom, hogy egy távcsövet egy másik égitest szilárd felszínéről használjanak csillagászati mérések és fényképezés céljából.
A háromlábú állványra rögzített kis távcső már cikkünk borítóképén is fellelhető a felugró űrhajós jobb lába mögött (de általában a holdkomp és a holdjáró elvonja a figyelmet)
Távoli ultraibolya kamera és spektrográf
A 22 kg súlyú, aranyozott eszköz igazából két, váltogatható műszert rejtett magában. Egy 75 mm átmérőjű Schmidt-távcsövet és egy spektrográfot. Mindkettő az elektromágneses sugárzás emberi szemmel láthatatlan, távoli ultraibolya tartományában volt érzékeny.
Fotokatód eljárással összesen 178 fényképet készítettek, amit a harmadik és egyben utolsó holdséta alkalmából az űrhajósok begyűjtöttek, és visszahoztak a Földre.
Célobjektumok
A távoli ultraibolya sugárzás nagy energiájú, azt az élőlények szerencséjére (de a csillagászok balszerencséjére) a földi légkör nagyrészt elnyeli. Ezért is hasznos a Föld légkörén kívül vizsgálódni ebben a tartományban.
Az elsődleges célpontok a Nap, a Föld légköre, és néhány távoli halmaz és galaxis UV sugárzásának a vizsgálata volt.
Az űrhajósoknak egy kis csillagtérképre feljegyzett, eredetileg 11 célobjektumot tartalmazó listából 10-et sikerült is észlelniük.
A távcsővel észlelés nem volt problémamentes. A horizontálisan is forgatható műszer egyre jobban beszorult, így a végén kézzel kellett átforgatni az egész eszközt a vizsgált objektum irányába.
Mivel 51 órán keresztül ki volt téve a Hold porába, ez idő alatt már a holdkomp árnyéka is szép lassan elmozdult, így a közvetlen napsütésre érzékeny távcsövet is időnként az árnyékba kellett vinni.
Célok és eredmények
A kutatás célja elsősorban a Föld ionizált légkörének, a napszélnek és a Tejút kisérőgalaxisainak, a Nagy Magellán-felhőnek és a Kis Magellán-felhőnek a vizsgálata volt. A megfigyelés céljai között volt még az esetleges ritka holdi légkör megfigyelése és kimutatása is (mint tudjuk, eredménytelenül).
A távcsövet tervező George Robert Carruthers a kutatási projekt egyik legfőbb érdemének a Föld felsőlégkörének vizsgálatát tekintette, ahol a gerjesztett oxigén és nitrogén erősen sugároz ultraviolában.
Ez volt az első alkalom, hogy a felsőlégkörünket, vagyis az úgynevezett geokoronát és annak sugárzási öveit ultraviola fényben részletesen rögzítették.
Utólag bátran hozzátehetjük, hogy ez a holdi kísérlet az űrbe később telepített, nemcsak ultraviolában érzékelő számos űrtávcső őse volt.
Elindította, és nagyban elősegítette a későbbi űrtávcsövek létrejöttét és fejlesztését.
Köszönjük Apollo–16!
Szerző: Nagy Péter, Bemutató csillagász
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi Csillagvizsgáló
A borítóképen: JOHN YOUNG FELUGORVA TISZTELEG. FORRÁS: NASA