A második holdra szállás legénysége Charles „Pete” Conrad (parancsnok), Richard F. Gordon (parancsnokiegység-pilóta) és Alan L. Bean (holdkomp-pilóta) 1969. november 14-én 16:22-kor (UTC) indult sikeresen útnak a Kennedy Űrközpont legendás 39-A indítóállásáról villámcsapások és azok okozta, azonnal javított telemetriavesztések kíséretében.
Az Apollo–12 landolási helye és főbb feladatai az Apollo–11 küldetés sikerességének függvényében alakultak, így azokat csupán az Apollo–11 landolása után véglegesítették. Mivel az Apollo–11 fő feladata a világon elsőkénti Holdra szállás volt, geológiai és egyéb tudományos kutatási szempontból teljesen mindegy volt a landolás helyszíne. Az Apollo–12-nél azonban már a pontos landolás volt maga a küldetés, amely által elérhetővé válhatott a többi, ehhez – és későbbi küldetésekhez – tervezett tudományos misszió is, köztük a Hold felszínének vizsgálatai.
A hajszálűpontos landolás
Mivel az Apollo–11 6 km-rel arrébb landolt a kijelölt helytől, az Apollo–12 legfontosabb feladatává a precíziós leszállás technikáinak fejlesztése, egyben az Apollo hardvere alkalmasságának vizsgálata vált a teljes Apollo-program további sikeressége érdekében. 1967 áprilisában landolt a Holdon a Surveyor–3 szonda az Oceanus Procellarum, azaz a Viharok Óceánjának délkeleti régiójában. Feladata a felszín vizuális feltérképezése volt, és az első mintavételi eszköz is ezen a szondán kapott helyet.
A szonda környékét jelölték ki az Apollo–12 holdkompjánaks landolására, több tudományos céllal. A leszállás során minden ugyanúgy zajlott technikailag, mint az előző Apollo-küldetés során. A holdkomp fedélzeti számítógépe (Apollo Guidance Computer – AGC) végezte az ereszkedés bevezető és kezdeti szakaszát, és bár képes lett volna közel vinni a kijelölt helyszínhez a kompot, a felszín egyenetlensége és a Surveyor III szondához való minél közelebbi landolás kiemelten megkövetelte a parancsnok általi manuális vezérlést az ereszkedés utolsó szakaszában.
A Hold körüli pályára állást követő nap Charles „Pete” Conrad parancsnok és Alan L. Bean holdkomp-pilóta körülbelül 180 méterre landoltak az Intrepid LM-6 holdkomppal az akkor már inaktív Surveyor–3 szondától.
Séta a Viharok Óceánján
Conrad és Bean két űrsétát is tettek a Hold felszínén, tudományos eszközöket telepítve, geológiai mintákat gyűjtve. Megvizsgálták a Surveyort, számos alkatrészt szereltek le és hoztak vissza a Földön történő tanulmányozásukhoz. És előkészületeket tettek a következő két küldetésre, az Apollo–13-ra és az Apollo–14-re.
Conrad és Bean első holdsétája 3 óra 56 percig tartott. Az élő tévéadás náluk azonban megszakadt, mert Bean véletlenül a Nap felé fordította azt az antennát (S-sávú antenna), amelyik szükséges volt a kommunikációhoz. Később ezt megoldották, majd felállították az amerikai zászlót.
Telepítették a Solar Wind Collectort (SWC), egy svájci kísérletet, amely a napszél részecskéinek mérésére volt hivatott, ezután pedig az ALSEP-et (Apollo Lunar Surface Experiments Package, geofizikai eszközök gyűjteménye) is üzembe helyezték, amit aztán a Hold felszínén hagytak, hogy hosszú időn keresztül szeizmikus, tudományos és mérnöki adatokat gyűjthessenek. Ezt már a Holdon való sétáláskor is tesztelték, és a felszállásnak is úgy kellett megtörténnie a holdkomppal, hogy az szeizmikus jelet váltson ki a műszerben adatgyűjtés céljából.
Mielőtt a két űrhajós visszatért a holdkompra, Bean 40 centiméter mélyről magmintát vett a Hold felszínéről arra az esetre, ha valamiért hirtelen kellene távozniuk égi kísérőnkről.
Másnap a második holdi sétájukat az ALSEP szeizmométerének ellenőrzésével kezdték.
Összesen 34 kilogramm kőzet- és földmintát gyűjtöttek be, amelyek rengeteg új adattal szolgáltak a Hold ásványi összetételéről, geológiai múltjáról, becsapódási krátereinek elemzéséről. A Viharok Óceánja területén gyűjtött bazaltos minták egyébként eltérő összetételűek a Nyugalom Tengerénél gyűjtöttektől.
Útjuk során megkerülték a Head-kráter peremét, továbbmentek dél felé a Bench-kráter mellett, aztán nyugat felé a Sharp-kráter körül, majd ismét kelet felé a Bench-kráter mellett haladtak, a Halo-krátertől délre. Legvégül északkelet felé fordultak, belépve a 200 méter széles Surveyor-kráterbe, hogy a Surveyor–3 részeit leszerelhessék.
A már landolás utáni, elülő por után is láthatóvá vált Surveyor–3-ról fotókat készítettek, és megkezdték a kamera vizsgálandó alkatrészeinek leszerelését. A Földre visszakerülve vizsgálták az eszköz alkatrészein a holdi környezet hosszú távú hatásait először és azóta utoljára.
Később, a földi átfogó vizsgálatok során a kamera részéről származó anyagban Streptococcus mitis nevű földi baktériumot találtak, amelyről azt feltételezik, hogy a földi indítási előtt kerültek az eszközre valahogyan, és túlélték a szélsőséges körülményeket. Amennyiben a túlélés ténye valós, és nem a visszahozatal során történt szennyeződés, úgy előkerül a pánspermia elmélet is, amely szerint például az élet alapvető kémiai építőkövei, a mikroorganizmusok vagy a spórák nem a Földön keletkeztek.
A Surveyor–3 alkatrészeinek begyűjtése után az űrhajósok észak felé sétáltak felfelé, a Surveyor-kráter peremén található Block-kráterbe. Ezután nyugat felé fordultak vissza a holdjáróhoz, további mintákat gyűjtve. A második holdséta 3 óra 48 percig tartott. A holdkompba való visszaszállás után alig 6 órával elemelkedtek a Hold felszínéről, hogy csatlakozhassanak a Hold körül keringő Gordonhoz. A két űrhajós 31 óra 31 percet töltött a Hold felszínén.
Gordon eközben a Hold körüli pályán keringve az ilyenkor szokásos feladatok (a Yankee Clipper – parancsnoki modul rendszereinek ellenőrzése, pályán maradás, navigáció, kapcsolattartás, közvetítés, dokkolás előkészítése) mellett fényképeket készített égi kísérőnk felszínéről, leginkább a jövőbeni Apollo-küldetések lehetséges helyszíneiről.
A NASA amellett, hogy sikeresen végrehajtotta második holdra szállását, bizonyította: képesek pontos leszállások végrehajtására egy másik égitesten.
„Oka volt ennek a pontos leszállásnak” – mondta Gordon a NASA Oral History interjújában, 1999 júniusában. „Ha figyelembe vesszük az Apollo-program későbbi geológiai jellemzőit (4000 méteres hegyek, a Hadley-hegy, magas fennsíkok, völgyek), akkor láthatjuk, hogy ezt a fajta pontosságot kellett elérni ahhoz, hogy ezeken a helyeken leszállhassunk.”
Források:
https://www.nasa.gov/mission/apollo-12/
https://www.nasa.gov/history/55-years-ago-apollo-12-makes-a-pinpoint-landing-on-the-moon/
https://science.nasa.gov/mission/surveyor-3/
https://www.nasa.gov/wp-content/uploads/static/history/alsj/a12/AnalysSurvIIIMtrial.pdf
https://www.nasa.gov/history/alsj/HamishALSEP.html
https://www.nasa.gov/humans-in-space/repeat-performance-apollo-12-achieves-second-moon-landing/
Szerző: Bárány András Adorján, Tudományos újságíró, Biológus hallgató, Amatőrcsillagász