A bolygót ezekben a hetekben az esti órákban dél-délnyugat felé figyelhetjük meg, amint magasan látszik a horizont felett, s onnan küldi szét ragyogó, fehér sugarait mindenfelé.
Nem véletlenül nevezték el a bolygót Aphrodité, az európai antikvitás szépségistennője után: tiszta, ragyogó fehér fényét lehetetlen nem észrevenni, szinte csalogatja kíváncsi szemeinket. Még érdekesebbé teszi az égitestet, hogy néha reggel, néha pedig este látszik: talán a földhözragadtsággal, gyakorlatias észjárással magyarázható, hogy számos nép Esthajnalcsillagnak nevezte, és nevezi a mai napig (az óangolban például morgensteorra, azaz reggelcsillag, illetve æfensteorra, azaz estcsillag néven illették). A rómaiak előbbit mint Lucifer (azaz fényhozó), utóbbit Vesper néven ismerték, ezek a görög Phosphorus és Hesperus megfelelői.
A Vénusz tehát fényes bolygó (a legfényesebb), de most fényesedik igazán! Február 19-én -4,9 magnitúdóval tetőzik az égitest ragyogása. Fázisa (azaz a felénk forduló oldalának megvilágítottsági aránya) 23%, látszó átmérője 42,0 ívmásodperc, így már a legnagyobb látszó átmérőjű égitest az égen: a 40,9 ívmásodperces Jupiternél is nagyobb. 18:40 perckor még mindig 21 fok magasan látható, hiszen több mint három és fél, négy órával nyugszik a Nap után!
Minden adott tehát a bolygó észleléséhez. De mit láthatunk rajta?
Ez kellemetlen kérdés: adott esetben szinte semmit, ugyanakkor némi erőfeszítéssel kifejezetten sok és érdekes alakzatot. Attól függ, mi a célunk, és milyen optikai lehetőségeink vannak: a Vénusz nem könnyű falat, de megfigyelése megtérül. Ne kerülgessük a forró kását: vessünk egy pillantást a bolygóra.
Miért ilyen alacsony kontrasztú, opálos a bolygó?
A Vénusz sok szempontból (nagyon sok szempontból) kellemetlen hely: ennek leginkább sűrű és nem túl ember-, vagy úgy általában életbarát légköre az oka. Hogy érzékeljük: a földi légnyomás kilencvenszerese (!) uralkodik a bolygó felszínén, légköre pedig nagyjából 49-50 kilométeres magasságban éri el a Föld felszínén megszokottat (!). Míg hegymászóink már a 8848 méteres Mount Everesten is fuldokolnak a ritka levegőtől, a Vénuszon ennél közel négy és félszer magasabb hegyet is megmászhatnánk, hogy egyáltalán eljussunk a földi „tengerszintre” – már ha lenne ekkora hegy a Vénuszon (nincs: a Naprendszer legnagyobb hegye, a marsi Olympus Mons is „csak” 21 900 méter magas).
Visszatérve a sűrű légkörhöz: ez a Vénusz furcsaságainak alfája és ómegája. A vénuszi légkör 96,5%-ban szén-dioxidból, 3,5%-ban nitrogénből áll. Nyomokban továbbá kén-dioxid, vízpára és argon (ez egy nemesgáz) található meg benne értelmezhető mennyiségben. Ebből a kén-dioxid és a víz fontos nekünk: a Napból érkező ibolyántúli sugárzás folyamatosan bombázza a bolygó felsőlégkörét. Ezek a nagy energiájú (lásd: az emberi bőr is „leéghet” tőle) fényrészecskék elsősorban szén-dioxiddal találkoznak (hiszen 20-ból 19 vénuszi légköri molekula CO2), amit szétbontanak szén-monoxidra és egyatomos oxigénre. Az egyatomos oxigénről tudni kell, hogy rendkívül reaktív, azaz mindennél jobban találni akar valamit, amihez kapcsolódhat. Az egyik ilyen kapcsolódási pont a már említett légköri kén-dioxid, így kén-trioxidot létrehozva. Ez azonban nem igazán stabil, így a kén-trioxid, ha például a légköri vízpárával találkozik, inkább ismét alakot vált: ennek a reakciónak kénsav az eredménye.
Vagyis a Nap UV-sugárzása folyamatosan biztosítja a kénsav termelődését a Vénusz légkörében: így keletkeznek a bolygó mindent beterítő felhőtömegei, amik több tíz kilométer vastagságban terülnek el bolygó felett, s innen ered a látszólagos egyhangúság.
Mit érdemes mégis megfigyelni, és hogyan?
A hogyanra az első és legfontosabb válasz a türelem. Itt is vannak állandó alakzatok: a Vénusz északi és déli pólusa fölött egy-egy világosabb „sapka” ül, alattuk sötétebb sávval. Apró különbségekről van szó, de türelemmel megpillanthatjuk őket.
Az időzítés legalább ilyen fontos: ne várjunk sötétedésig! A Vénusz nagyon fényes, megtalálása a szürkületi égen nem okoz problémát. Ekkor még igen magasan is jár, a kitakarásmentes horizont sem feltétel. Tapasztalat szerint az alkonyati-szürkületi megfigyelések során jobban látjuk a légkör kontrasztalakzatait.
Színszűrők
Ha tehetjük, használjunk színszűrőket! A vizuális észlelések során a szűrőknek talán a Vénusz megfigyelésénél a legnagyobb a szerepe. Mindenféle szűrőt használhatunk rengeteg különböző részlet megtalálása érdekében, a témáról részletesen olvashatunk a Magyar Csillagászati Egyesület 121 (!) oldalas színszűrőkről szóló összefoglalójában (innen elérhető) az összefoglaló, a PDF pedig itt). Általánosan annyi elegendő, hogy a kék szűrők (W47) a felhők részleteit tehetik láthatóbbá: a sötétebbek sötétednek, a világosabbak kivilágosodnak általa. A kék szűrőket azonban már csak az esti égen, a sötéthez adaptálódott szemmel alkalmazzuk, mert nagyon gyengítik a bolygó fényerejét. A W29 mélyvörös szűrővel kevesebb macera van, a Vénusz képe így is világos azon át nézve, de az alakzatok a W47-nél kevésbé kontrasztosak.
Hamuszürke fény és Schröter-effektus
A Vénuszhoz két híres jelenség kapcsolódik. Ezek közül a Schröter-effektus valóban bizonyított és számtalan alkalommal megfigyelt: e jelenség azt takarja, hogy a bolygó számított fázisánál a valóban megfigyelt fázis mindig kisebb. Leginkább dichotómia (félvénusz) idején lehet megtapasztalni, erről sajnos már lemaradtunk.
A „hamuszürke fény” már más tészta. Vannak róla modern digitális kamerákkal készült felvételek, ezek mindegyike infravörös hullámhosszon készült, ami az emberi szem által nem érzékelhető. A történelem legnagyobb csillagászai (köztük William Herschel), valamint korunk nemzetközileg elismert amatőrcsillagászai vizuálisan, azaz a látható fény tartományában viszont megfigyelték.
De a jelenség eredete máig vitatott. A jelenség a holdihoz hasonló, voltaképpen a bolygó sötét, megvilágítatlan felének halvány derengését jelenti. A Hold esetében egyértelmű, hogy a Földről visszavert fény okozza, a Vénusznak azonban mai tudásunk szerint nincs holdja, magános bolygó – s ha van is holdja, az legfeljebb valamiféle pár száz méteres aszteroida lehet, ami képtelen lenne a szükséges mértékű fényt a Vénusz légkörére tükrözni.
Hogy mi okozhatja? A Venyera–9 és –10 űrszondák mérései kimutatták, hogy a visszavert fény spektrumában az oxigén rekombinációjára utaló jelek vannak. Magyarul: a már említett UV sugárzás hatására keletkező egyatomos oxigén bizonyos esetekben fényt bocsát ki, amikor egy másik ionnal egyesül. Talán ez okozza a bolygó halvány derengését, ez azonban nincs minden kétséget megerősítve.
A vénuszi hamuszürke fény megfigyeléséhez nincs egyértelmű recept, tanácsokat azonban adhatunk: a tapasztalat szerint 30%-os fázis alatt gyakrabban látható (ez a feltétel máris teljesül), és sötét, esti égen látszik igazán. A bolygónak a Naptól való jelenlegi nagy kitérése miatt ez is megoldható. Ne használjunk túl nagy nagyítást, 150-szeres nagyítás működhet. Beszámolók szerint a narancs és a zöld szűrők felerősítik a jelenséget.
A hamuszürke fény sikeres észlelése esetén feltétlenül jegyezzük le az időpontot, a megfigyelés helyszínét, a használt műszer típusát és az okulárt, szűrőket, egyéb optikai kiegészítőket, s ha tehetjük, örökítsük meg a látványt! Ezt akár egy okulár mögé tartott telefonos képpel is megpróbálhatjuk, ha nincs kéznél más, a semminél mindenképpen jobb! Értesítsük a Magyar Csillagászati Egyesületet, a Svábhegyi Csillagvizsgálót vagy más, általunk ismert csillagászati intézményt!
Derült eget!
Szerző: Bacsó Zétény, Fizikus PhD hallgató, amatőrcsillagász, korábbi diákolimpikon