A telihold vakító fényessége mellett ott pislákol majd 4,9 fokkal a Holdtól jobbra fentebb a Skorpió csillagkép szívében dobogó Antares, ez a vörös szuperóriás, amely a nevében is Marsra (annak görög nevére) emlékeztet, és vörös színével mindig kitűnik a csillagok közül. Most azonban kevésbé feltűnő lesz még 12 fokkal a látóhatár felett is, hiszen közel kerül a teleholdhoz az égbolton, amely sajnos elnyomja az erős fényével, de így legalább egymás társaságában láthatjuk őket. Mivel a nyári telihold nagyon alacsonyan tartózkodik, 23 órakor is csak 12 fok magasan jár, az együttállás megfigyeléséhez kitakarásmentes déli látóhatár szükséges.
Az Antares a Skorpió csillagkép szívében tündököl, jellegzetes, élénkvörös fényével már szabad szemmel is könnyen felismerhető kettőscsillag. Neve a görög Anti-Arész kifejezésből ered, amelynek jelentése: „Arész ellenfele” – utalva arra, hogy a kettőscsillag főcsillagának fényessége és vöröses színe gyakran megtévesztően hasonlít a Marséra, amelyet a rómaiak ugyanezen hadisten után neveztek el. Bár a legtöbb csillag színe alig érzékelhető az éjszakai égbolton, az Antares A esetében a vöröses árnyalat holdfénymentes sötét égbolton szabad szemmel is jól látható. Ez nem véletlen: az Antares A vörös szuperóriás, vagyis olyan csillag, amely életciklusa vége felé jár, és mérete elképesztő – átmérője majdnem 700-szorosa a Napénak, tömege pedig körülbelül 12-szer nagyobb. Olyan hatalmas, hogy ha a Nap helyére kerülve akár a Mars pályájáig is kitöltené a Naprendszert.
Az Antares B egy kékes színű társcsillaga az Antares A-nak. Az égbolton mindössze 2,8”-re látható a főcsillagtól és a fényessége 5,5 magnitúdó. Sajnos tőlünk nézve az Antares párosa viszonylag alacsonyan helyezkedik mindig az égbolton, a nagy fényességkülönbség és a két csillag egymáshoz való közelsége miatt távcsőben a légkör nyugtalansága miatt nagyon nehéz őket külön meglátni. Viszont amikor elfedi a Hold az Antares rendszerét, az nagyon látványos, mert több másodperc is eltelik, amíg a két csillag kilép a Hold mögül. Ha a halványabb társ lép ki hamarabb, emlékezetes pillanatokat okoz az, ahogy a fényes főcsillag is kilép pillanatokkal később a Hold mögül.
A csillagok színe a felszíni hőmérsékletükkel áll összefüggésben: a hűvösebb csillagok inkább a vörös tartományban sugároznak, míg a forróbbak kékes színűek. Az Antares A vörös színe tehát annak köszönhető, hogy felszíni hőmérséklete viszonylag alacsony, mintegy 3500 kelvin, míg a Napé például 5800 kelvin. Fényességét tekintve azonban az Antares A messze túlszárnyalja a Napot: ha egymás mellé helyeznénk őket, a vörös szuperóriás több mint tízezerszer fényesebbnek tűnne. Az Antares B felszíni hőmérséklete eléri a 18500 kelvint, így az egy kék színű társcsillag.
Az egyik legkönnyebben megfigyelhető égitestünk – akár nappal, akár éjszaka – maga a Hold, a Föld állandó kísérője. Közelsége és feltűnő megjelenése miatt már ősidők óta kiemelt szerepet játszik az emberi kultúrákban: vallási rítusok, mítoszok és irodalmi alkotások születtek a változó arculatú égitest ihletésére. Az ókori társadalmakban például az újhold első feltűnése jelezte egy új holdhónap kezdetét, amely körülbelül 29,5 napos ciklust jelentett.
A Hold keletkezésére vonatkozó, jelenleg legszélesebb körben elfogadott elmélet szerint körülbelül 4,5 milliárd évvel ezelőtt egy Mars méretű égitest, a Theia, ütközött a fiatal Földdel. Az ütközés következtében kilökődött anyagból alakult ki később a Hold.
A Holdat változó fázisai és fényes megjelenése az évszázadok során a csillagászok és az amatőr megfigyelők kedvelt célpontjává tették. Különlegessége, hogy megfigyeléséhez nincs feltétlenül szükség távcsőre vagy más műszerre – szabad szemmel is jól kivehetőek egyes felszíni részletei.
A Hold felszínén a világosabb területek az úgynevezett terrák, ősi felföldek, amelyek elsősorban a déli pólus környékén találhatók. A sötétebb foltok pedig lapos síkságok, az úgynevezett mare-területek – ezeket a régiek „tengereknek” hitték. A ma is látványos kráterek és „tengerek” a Holdat ért becsapódások nyomai: aszteroidák és meteoroidok hozták létre őket, amikor hatalmas energiával csapódtak a felszínbe.
Az ütközések nyomán a Hold kőzetei finom porrá zúzódtak. Ez a szürke, púderszerű réteg a regolit, amely a Hold teljes felszínét borítja – helyenként akár 15 méter vastagságban.
Mivel égi kísérőnk ezen az estén teljes pompájában fénylik majd, így érdemes egy binokulárt használni az esemény minél jobb észleléséhez. Ezenkívül pedig már csak egy derült este és egy kis kíváncsiság kell. Ne hagyd ki ezt a ritka és költői égi pillanatot!
Szerző: Varga Nóra, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló