1930-as felfedezése óta a Plútó hivatalosan is a kilencedik bolygóként szerepelt a tankönyvekben és a köztudatban. Azonban kevesen tudják, hogy státusza kezdettől fogva vitatott volt – és az idők során egyre inkább megkérdőjeleződött.
Pluto a római mitológia igen fontos alakja, hiszen az alvilág istene. Szerepe ellenére egyáltalán nem tekinthető negatívnak – semmiképpen sem hasonlítható össze a kereszténység ördögi Sátánjával. Az alvilág urává sem jelleme vagy tettei, sokkal inkább a sors – vagy mondhatni a véletlen – tette. A világ isteni uralmának felosztása során, a pusztító istenháborút követően, a három testvér – Jupiter, Neptunusz és Pluto – sorshúzással döntötte el, ki melyik birodalmat irányítja: Jupiter az ég, Neptunusz a tengerek, Pluto pedig a földalatti világ uralkodója lett. A túlvilágnak az a része, amely Pluto fennhatósága alá tartozik, nem éppen barátságos hely. Sötét, nyomasztó táj, amelyet lassan hömpölygő, poshadt folyók szelnek át, és ahol a napfény soha nem hatol át a föld mélyére. A levegő itt mérgezett, a földek terméketlenek, a környezet rideg és komor. Mindez azonban csak a földalatti világ egyik oldala. Pluto másik, kevésbé ismert birodalma a föld mélyén rejtőző kincsek, a drágakövek és nemesércek világa. Nevének jelentése – „a Gazdag” – is erre utal, hiszen ő az, aki ezek felett a földi javak felett uralkodik.
A Pluto ritka légköre szintén emlékeztet mitológiai megfelelőjére: mérgező és rendkívül gyenge. A NASA New Horizons űrszondája 2015-ben mindössze 1 pascal körüli légköri nyomást mért – ez a Föld tengerszinti nyomásának alig százezredrésze (a földi érték körülbelül 100 000 pascal). A Pluto légköre főként nitrogénből, metánból és szén-monoxidból áll – olyan gázokból, amelyek az élet számára barátságtalan, sőt halálos környezetet jelentenek. Mindezek ismeretében talán nem véletlen, hogy a távoli, fagyos és titokzatos világ a gazdagság és az árnyak istenéről kapta a nevét – hiszen maga a bolygó is éppoly kettős természetű, mint az isten, akiről elnevezték: egyszerre elrettentő és lenyűgöző.
Közvetlen felfedezése után még úgy gondolták, tömege megegyezik a Földével. Ez a becslés azonban hamar csökkent: 1948-ra már csak a Föld tömegének tizedére, 1976-ban századára, majd 1978-ban hatszázhatvanheted részére becsülték. Mára, modern mérések alapján már biztosan tudjuk: a Pluto tömege csupán a Földének körülbelül 1/458-ad része. A helyzet tovább bonyolódott 1992-ben, amikor felfedezték a Kuiper-övet – egy, a Neptunuszon túli jeges, kis méretű objektumokat tartalmazó övezetet. Ez a felfedezés hasonló következményekkel járt, mint korábban a Mars és Jupiter között található aszteroidaövé. Akkor is sokáig hitték, hogy egyetlen bolygó – például a Ceres – található ott, ám később kiderült, hogy valójában rengeteg kisebb-nagyobb égitest kering a térségben. A Kuiper-övben azóta szintén egyre több, a Plutóhoz hasonló méretű objektumra bukkantak – például Makemake, Haumea, Sedna és Gonggong. 2005-ben pedig elérkezett a fordulópont: a Caltech csillagászai bejelentették az Eris felfedezését, amely a Plutóval szinte azonos méretű (csupán 50 km-rel kisebb). Ez volt az a pillanat, amikor a csillagászoknak döntenie kellett: Vagy minden ilyen méretű égitestet bolygónak minősítünk – ezzel akár tucatnyi vagy még több új „bolygóval” bővítve a Naprendszer listáját, beleértve olyan, korábban kizárt jelölteket is, mint például a Ceres, vagy új, egységes, nemzetközileg elfogadott meghatározást kell alkotni arra, mit nevezünk egyáltalán bolygónak.
2006-ban a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) hivatalosan újradefiniálta a bolygó fogalmát. Ennek alapján három feltételnek kell teljesülnie: az égitestnek a Nap körül kell keringenie; elegendően nagy tömegűnek kell lennie ahhoz, hogy gömb alakúvá formálja saját gravitációja; ki kellett „tisztítania” pályáját más objektumoktól, azaz dominánsnak kellett lennie azon a naptávolságon. A Pluto – bár megfelel az első két feltételnek – az utolsón megbukott, mivel pályája mentén számos más objektum is található a Kuiper-övben. Így a Pluto elvesztette bolygó státuszát, és (magyarul Plútó helyett Pluto néven) a törpebolygók közé sorolták ét – csakúgy, mint az Eris, a Makemake, a Haumea és a Ceres, valamint újabban a Quaoar, Sedna, Orcus és Gonggong.
Ez a döntés – bár vitákat váltott ki – segített rendet teremteni az égitestek egyre bővülő listáján. A bolygó definíciójának szigorítása megelőzte azt, hogy a bolygók száma a jövőben akár száz fölé emelkedjen, és így megőrizte a Naprendszerről alkotott képünk egyszerűségét és kezelhetőségét – még ha ez azt is jelentette, hogy a jól ismert mondókánkat is újra kellett gondolni. Ámbár a 2006-os félelmek nem igazolódtak be, azóta tucatnyi hasonló méretű távoli törpebolygót nem fedeztünk fel. Viszont több olyan felfedezés (például gyűrűk a kisbolygók/törpebolygók körül, egyre távolabbi naprendszerbeli égitestek, csillagközi üstökösök, csak néhányat megemlítve) is történt, amelyek miatt biztosan néhány dolgot újra kell gondolni a bolygórendszerünkkel kapcsolatban. A hamarosan beinduló Vera Rubin Observatory (ahol a Charles Simonyi távcső található) várhatóan a különleges objektumok felfedezésének (és megválaszolandó új kérdések) számát ugrásszerűen megnöveli.
Az oppozíció az asztronómiában különösen fontos égi jelenség, amely akkor következik be, amikor egy külső bolygó – vagyis a Föld pályáján kívül keringő égitest – pontosan szemben áll a Nappal az égbolton. Ilyenkor a Nap, a Föld és az adott bolygó közel egy egyenes mentén helyezkednek el, a Föld a középső égitestként. Ez a helyzet számos szempontból különleges: a bolygó ekkortájt van a legközelebb a Földhöz, így látszólag nagyobbnak és fényesebbnek tűnik. Ráadásul a szembenállások idején a bolygó egész éjszaka megfigyelhető – napnyugtakor kel, az éjszaka folyamán végighalad az égbolton, majd napkeltekor nyugszik le. Ez az elrendezés különösen kedvez a csillagászati megfigyeléseknek, mivel a bolygó ilyenkor nemcsak a legfényesebb, de a legjobban látható is. Ezek ideális időszakot jelentenek távcsöves vizsgálatokhoz, mérésekhez és fotózáshoz is. Az oppozíció kizárólag a külső bolygók – a Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz és Neptunusz – esetében fordulhat elő, de hasonló módon bekövetkezhet néhány törpebolygó vagy nagyobb kisbolygó, például a Ceres vagy a Pluto esetében is, a Föld pályáján kívül keringő minden égitest esetében.
A belső bolygók, vagyis a Merkúr és a Vénusz soha nem kerülhetnek oppozícióba, mivel pályájuk a Nap és a Föld között helyezkedik el. Ezek az égitestek leginkább akkor figyelhetők meg, amikor a Naptól való szögtávolságuk – az ún. elongáció – eléri a maximumot. A maximális elongáció vagy magyarosan legnagyobb kitérés során a bolygók látszólag a legtávolabb kerülnek a Naptól az égen, így röviddel napnyugta után (keleti elongáció) vagy napkelte előtt (nyugati elongáció) jelennek meg a látóhatár közelében. Ilyenkor ragyog például a Vénusz, amely esti vagy hajnali csillagként tűnik fel, attól függően, hogy épp melyik kitérési helyzetben van.
Az oppozíció tehát nemcsak látványos égi esemény, hanem kiváló lehetőséget kínál a bolygók részletes vizsgálatára is. Segít pontosítani pályaadatokat, tanulmányozni a felszíni viszonyokat, sőt a bolygók körül keringő holdakat is könnyebben meg lehet figyelni ebben az időszakban. Emellett a szembenállások fontos szerepet játszanak az űrszondák tervezett útvonalainak meghatározásában is, mivel ilyenkor a célbolygó elérhetőbbé válik a Földről indított eszközök számára. Mindezek miatt az oppozíció az amatőr és hivatásos csillagászok számára egyaránt kiemelt jelentőségű esemény.
Az elképesztően nagy távolság miatt igen lassan elmozduló törpebolygó így szinte pontosan az évnek ugyanazon szakaszában kerül oppozícióba a Nappal. Egészen pontosan 366,73 naponta teszi meg ezt. Tehát minden évben egy kicsit később kerül szembe a Nappal. Az idei évben ezt július 25-én teszi meg. Ekkor a Bak csillagképben kereshetjük majd, vagyis legjobban éjfél környékén lesz látható. A Nappal való szembenállás igen alkalmas pillanat a felkeresésre, hiszen az éjszaka legsötétebb pontján delel az égitest.
A geometriai oppozíció, vagyis amikor a három égitest egy vonalban áll, pedig 8:33-kor következik be.
Bár ezen a napon a Pluto közel napnyugtakor kel majd, és majdnem napfelkeltekor nyugszik, felkeresése nem lesz egyszerű feladat. Az elképesztően nagy távolság miatt igen halovány, nem véletlenül csak a huszadik században fedezték fel létezését. Fényessége mindössze 14,4 magnitúdó, így nemcsak hogy szabad szemmel, de kisebb távcsövekkel is lehetetlen a megfigyelése. A megpillantáshoz legalább egy 20-25 centiméter átmérőjű távcsőre van szükség, és a delelésekor se emelkedik 20 fokkal a látóhatár fölé. Ezekben is egyetlen pontként láthatjuk majd az égitestet, a korong felbontását ne reméljük.
Mindenkit biztatunk a megfigyelésre a nehézségek ellenére, sőt éppen azok miatt! Akinek van alkalma, térjen is vissza néhány éjszakával később is a Plutóhoz.
Szerző: Varga Nóra, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló