Az égi egyenlítő felett helyezkedik el, kisméretű, de jellegzetes csillagkép. Közepesen fényes csillagai nem teszik annyira feltűnővé, viszont számos érdekességet rejt magában, és viszonylag könnyedén felismerhető. A Hattyú keresztjétől délre, a Sas fejétől keletre található meg, szomszédos csillagképei: Kis Róka (Vulpecula), Nyíl (Sagitta), Sas (Aquila), Vízöntő (Aquarius), Csikó (Equuleus) és a Pegazus (Pegasus).
Kultúrtörténet, mitológia
Egyike annak a 48 csillagképnek, amely már Ptolemaiosz ókori katalógusában is szerepelt. Ptolemaiosz még csak 10 csillagot tartott nyilván benne, de már ekkor a delfin alakját vélték felfedezni e csillagok által kirajzolva.
Több szép mese is fűződik a csillagképhez. Ovidius római költő a Római Naptárban elmesélte a lantos énekes Areión történetét, aki hajón utazott Tarentumból (ma: Taranto) Korinthoszra. A kalózkodó tengerészek rátámadtak a lantosra, kifosztották és a tengerbe akarták dobni. Arion könyörgött, hogy még egy dalt játszhasson el lantján utoljára – a kalózok megengedték neki. A szép dallamokra egy delfincsapat közeledett a hajóhoz. A vízbe vetett lantost az egyik delfin a hátára vette, és a partra segítette. E szerencsés menekülés emlékére az istenek a delfint a csillagok közé emelték.
Egy másik történet egy szerelmi kalandot idéz meg: Amphitrité, Ókeanosz lánya gyönyörű nimfa volt, akit egyszer Naxos szigetén táncolni látott a tengerek istene, Poszeidón. Azonnal beleszeretett a lányba, és el akarta venni feleségül. Amphitrité azonban undorodott a gondolattól, hogy egy vízi istennel élje le az életét, ezért elmenekült: Atlasznál rejtőzött el, az óriásnál, aki a vállán tartja az égboltot. Poszeidón ekkor egy delfint küldött, hogy keresse meg kedvesét, és vegye rá a házasságra. A delfin annyira szórakoztató volt és kedves, hogy a nimfa megenyhült, és végül feleségül ment Poszeidónhoz. Az isten hálából az égre helyezte a Delfint.
Különböző kultúrákban más formákat is beleláttak az ezen az égterületen elhelyezkedő csillagokba, legtöbben viszont a delfint képzelték el. Az arabok régen drágakőnek látták a csillagkép négy legfényesebb csillagát, később azonban ők is átvették a görögöktől a Delfin alakját. Az ausztrál őslakosok is delfinnek gondolták, és úgy vélekedtek róla, hogy ha a törzsükből valaki meghal, delfinné válik.
A keresztények Jób Koporsójaként is ismerték, mi magyarok pedig Szerencsecsillagként vagy a Vándorlegények csillagaként tartottuk számon. Bizonyos területeken Kiskereszt néven is ismert volt, mivel őseink szerint 4 fényesebb csillaga a keresztvetést jelöli. Willem Janszoon Blaeu holland térképkészítő éggömbjein az ótestamentumi szörny, a Leviathan néven tüntette fel.
Csillagászati adatok a csillagképről
- α Delphini (Sualocin): hármascsillag, illetve hozzá tartozik még öt halvány optikai kísérő is. Összfényessége 3,77 magnitúdó, távolsága 240 fényév. Nevének története érdekes: Niccolò Cacciatore itáliai csillagász Giuseppe Piazzi asszisztense, majd utódja volt a palermói csillagvizsgáló igazgatójaként. A név először Piazzi palermói csillagkatalógusában jelent meg. Amikor a katalógus 1814-ben megjelent, az α és a β Delphinihez az ismeretlen Sualocin és Rotanev neveket csatolták. Végül Thomas Webb tiszteletes, brit csillagász fejtette meg a magyarázatot. Cacciatore nevét, Nicholas Huntert angol fordításban Nicolaus Venatornak latinosították. Ezek betűit visszafelé olvasva adták meg a csillagok neveit.
- β Delphini (Rotanev): kettőscsillag, a Delfin legfényesebb tagja. Fényessége 3,63 magnitúdó, és 97 fényévre van tőlünk.
- γ Del: kettőscsillag, amely a Jób koporsója (Job’s Coffin) nevű aszterizmus egyik sarkát jelöli. A kettőscsillag már egy kisebb távcsővel is felbontható, az égbolt egyik legszebb párjaként említik. Összfényessége 3,87 magnitúdó és kb. 115 fényévre helyezkedik el Napunktól. 1999-ben a γ2 Delphini körül egy kísérőbolygó jelenlétére következtettek.
A csillagok egymáshoz viszonyítva is mozognak az égen – ez az ún. sajátmozgás. Érdekesség, hogy a ρ Aquilae – a Sas csillagkép egyik fényes csillaga – sajátmozgása következtében a XX. század végén átkerült a Delfin csillagképbe, de a neve ettől még ugyanaz maradt.
Mélyég-objektumok
- NGC 6891: fényes, aszimmetrikus planetáris köd. Középpontjában egy fehér törpe található.
- NGC 6905 (Kék Villanás-köd): planetáris köd, amelyet William Herschel fedezett fel 1784-ben. A központi csillaga 14,0 magnitúdós.
- NGC 6934: gömbhalmaz, amely néhány százezer idős csillagból áll. A Földtől 50.000 fényévnyire, Tejútrendszerünk külső részén található.
- NGC 7006 (Caldwell 42): gömbhalmaz, amely ugyancsak a Tejútrendszer peremén van. Körülbelül 135.000 fényévre van tőlünk, ami ötszöröse a Nap és a galaxis középpontja közötti távolságnak. Az NGC 7006 megjelenik Edgar Rice Burroughs Túl a legtávolabbi csillagon című sci-fi regényében, ahol a Poloda bolygó lakói a Föld hozzávetőleges helyének meghatározásához használják viszonyítási pontként.
A magyar nyelvű csillagtérképet Vizi Péter (csillagterkepek.hu) készítette.
Szerző: Diószegi Orsolya Enikő, Tudományos újságíró