A távoli gázóriás története
Az ókori csillagászok szabad szemmel vizsgálták az éjszakai égbolt rejtelmeit. Azonban bármennyire is kifinomult a látószervünk, 5 magnitúdónál halványabb objektumokat ritkán pillanthatunk meg. Ezért – a távcső feltalálásáig – több évszázadot kellett várni, hogy Naprendszerünk külső gázóriásait felfedezzük.
Galileo Galilei volt az első csillagász, aki távcsővel megpillantotta a Neptunuszt. A tudós 1613. januárjában a Jupitert észlelte, amely szoros együttállásban volt Naprendszerünk legtávolabbi bolygójával. Galilei valószínűleg egy halvány csillagnak gondolta a planétát. A feljegyzéseiben megemlíti, hogy a Neptunusz elmozdult egy háttércsillaghoz képest. Ennek ellenére senkit nem értesített arról, hogy új égitestet fedezett volna fel.
Az első jelentős lépés 1781. március 13-án történt, amikor William Herschel felfedezte az Uránuszt. Ezt követően a csillagászok megvizsgálták a hetedik bolygó pályáját, és egy érdekes anomáliát fedeztek fel. A planéta számított és megfigyelt pályája nem egyezett, ami azt jelentette, hogy egy másik égitest gravitációsan hat rá. Az első csillagász, aki számításokat végzett, hogy hol helyezkedhet el az Uránusz pályáját befolyásoló bolygó, John Couch Adams volt. Az eredményt továbbította George Biddell Airy királyi csillagásznak, aki végül nem járt utána a számításoknak. Adams és a mi szerencsénkre a francia Urbain Le Verrier is kiszámította az égitest vélt pozícióját, és a két számítás majdnem megegyezett. A francia csillagászok hasonlóan nem vették kellő komolysággal az eredményeket, de Le Verrier nem hagyta annyiban a dolgot. Levelet írt a berlini obszervatórium vezetőjének, Johann Gottfried Gallenak. A csillagász 1846. szeptember 23-án a számára megadott koordinátáktól 1 fokra megpillantott egy csillagnak látszó objektumot. Az akadémia csillagkatalógusában azonban a megadott koordinátán nem szerepelt csillag. Másnap 4 ívmásodperces sajátmozgást mértek, és ekkor lettek abban biztosak, hogy felfedezték a nyolcadik bolygót.
A hatalmas távolság – 4,5 milliárd kilométer ellenére – a földi távcsövekkel való megfigyelések során számos izgalmas adatot sikerült a bolygóról gyűjteni. Központi csillagunkat 165 év alatt kerüli meg, így a Neptunuszon lakva igen sokat kéne várnunk a szilveszteri bulikra. Az átmérője kicsivel több mint 49.000 kilométer. A Neptunusz színe kékes, mivel a bolygó légkörében található metán elnyeli a vörös és infravörös színtartományt. Az első és egyben legnagyobb holdját 1846. október 10-én fedezték fel, és a Triton nevet kapta. Ahhoz, hogy a csillagászok további tudományos adatokat gyűjthessenek a Neptunusszal kapcsolatban, szükség volt egy űrszondára. A Voyager–2 1989 augusztusában elhaladt a bolygó mellett. Számos fényképet készítetett a kék bolygóról és holdjairól, illetve újabb kísérőket fedezett fel. A tudományos műszereinek köszönhetően már ismerjük a Neptunusz légkörének összetételét, mágneses mezőjét és belső szerkezetét. A Triton vizsgálata során kiderült, hogy ellenkező irányba kering, mint amerre a Neptunusz forog. Ennek az lehet az oka, hogy a Triton a Kuiper-övben keletkezett, majd később a bolygó befogta. Továbbá elképzelhető, hogy az előbb említett holdon folyékony óceán található. A jövőben nagy valószínűséggel ismét elindul egy űreszköz Naprendszerünk legtávolabbi bolygójához.
Égi kísérőnk
A 23%-os vékony holdsarló már szabad szemmel is szép látványt biztosít. Távcső segítségével a terminátor vonala mentén két ősi felszíni képződményt is észlelhetünk. A Hold déli részén a terminátor kettévágja a Nektárok tengerét (Mare Nectarist), amely kb. 3,9 milliárd éves. A késői intenzív bombázás során jött létre, amikor egy nagyobb aszteroida eltalálta égi kísérőnket. Azonban nemcsak fekete színű tengereket, hanem egy még ősibb krátert is megtekinthetünk. A déli féltekéjén a 200 kilométeres Janssen-kráter 4,5-3,9 milliárd évvel ezelőtt alakult ki, majd számos becsapódás érte. A mára lepusztult kráter körül számos mellékkrátert figyelhetünk meg.
A Szürke és a kék tánca
A legjobb lehetőség a két égitest megfigyelésére január 15-én, hétfő este, 19:00-kor lesz. A nyugati égboltra tekintve láthatjuk a vékony holdsarlót 21 fokos magasságban. Fölötte 3 fokra lesz a Neptunusz, amelynek észlelése nem egyszerű feladat. A bolygó fényessége 7,92 magnitúdó, emiatt szabad szemmel nem látható, és Holdunk erős fénye is nehezíti az észlelést. Fényszennyezésmentes területen, nyugodt légkör esetében van esélyünk binokulárral megpillantani, ekkor egy halvány, kékes csillagként jelenik meg.
Egy 10-15 centis távcsövet használva már enyhén kivehető lesz a bolygó korongja. Az igazán alkalmas eszköz egy 20 centiméteres vagy nagyobb távcső, amelynél több százszoros nagyításra lesz szükségünk. Ekkor már jól észlelhető a bolygó kékes színű korongja. Kedvező időjárás esetén ne hagyjuk ki a lehetőséget, hogy égi kísérőnk legrégebbi felszíni képződményeit és Naprendszerünk legtávolabbi bolygóját is megpillanthassuk. A páros 21:30-kor fog a horizont alá bukni.
Szerző: Vizi Róbert Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló