Az Auriga a téli éjszakák egyik feltűnő, nagy kiterjedésű csillagképe, amely a Bikától északra és az Ikrektől nyugatra helyezkedik el az égbolton. Ebben az időszakban magasan jár az égen, tavasszal és nyáron csak alig valamivel a látóhatár felett látható. Nálunk tehát cirkumpoláris, sosem bukik a horizont alá. Az Aurigát átszeli a Tejút északi részének egy viszonylag fényesebb ága, amely több csillaghalmazt is tartalmaz – emiatt tehát egy mélyég-objektumokban gazdag régióról van szó. Legfényesebb csillaga a Capella, amelynek neve magyarul kecskegidát jelent, és az égbolt 6. legfényesebb objektuma. A csillag december közepén éjfélkor delel, és a Nagy Téli Hatszög egyik komponensét alkotja az Aldebaran, a Rigel, a Szíriusz, a Procyon és a Castor és Pollux mellett.
Az Auriga kultúrtörténete, mitológiája
Nem tisztázott, hogy az Auriga képe hogyan alakult ki. Az viszont biztos, hogy a csillagkép már az ókori Mezopotámiában is ismert volt, mégpedig Kocsihajtó néven, és úgy ábrázolták, hogy egy ifjú férfi (a kocsis) kecskét vagy gidát dajkál az ölében, vagy bal válla fölött tartja, karja alatt pedig még két gidára is vigyáz. Jobb kezében pedig a szekér gyeplőjét tartja. Csillagainak első említése a MUL.APIN táblához kapcsolódik, itt GAM névként szerepelt. A mai konstelláció az ezen a területen lévő fényes csillagokból alakult ki; szinte az összeset felvették, kivéve az Elnath nevűt, amelyet hagyományosan a Bikához és az Aurigához is hozzárendeltek. Később a beduin csillagászok olyan csillagképeket alkottak, amelyek állatcsoportokat jelenítettek meg (minden csillag egy-egy állatot jelképezett). Az Auriga csillagai egy kecskecsordát alkottak, ez a társítás a görög mitológiában is jelen volt. A kecskékkel való társítás a görög csillagászati hagyományban is folytatódott, bár később a pásztor mellett egy szekérhajtóval is társították.
Az Auriga ábrázolásai az évek során nem voltak egységesek. Régi ábrázolásokon még úgy is megjelent, mint egy férfi, aki jobb kezében egy ostort tart, amelyre két kígyó tekeredik: valószínű, hogy ezt nézték évszázadokkal később a kocsis korbácsának. Az 1488-as Hyginus-atlasz eltért ettől a tipikus ábrázolástól, amikor egy négykerekű szekeret ábrázolt, amelyet Auriga vezet, aki két ökör, egy ló és egy zebra kantárját tartja.
Érdekesség, hogy a csillagkép néhány csillagát a 18. században egy ma már nem létező csillagképbe, a Telescopium Herschelii nevű formációba foglalták bele. Ezt a konstellációt Hell Miksa vezette be annak tiszteletére, hogy William Herschel 1789-ben felfedezéste az Uránusz bolygót. Eredetileg két csillagképet foglalt magában: a Tubus Herschelii Major-t az Ikrekben, a Hiúzban és az Aurigában, valamint a Tubus Herschelii Minor-t az Orionban és a Bikában; mindkettő Herschel távcsöveit ábrázolta. Johann Bode 1801-ben Telescopium Herschelii néven egyesítette Hell csillagképeit, amelyek főként a jelenlegi Aurigában helyezkedtek el. Később néhány égi térképész figyelmen kívül hagyta, de az 1890-es években két műben mégis megjelent. Pritchard Allen azonban 1899-ben megjegyezte, hogy kezd elavulttá válni. Az 1920-as években, amikor a Nemzetközi Csillagászati Unió meghatározta a csillagképek hivatalos határait, csillagai beolvadtak az Auriga, az Ikrek és a Hiúz csillagképbe.
A görög és római mitológiában több történet is kapcsolódik nemcsak az Aurigához, hanem legfényesebb csillagához, a Capellához is.
Az egyik történet szerint a csillagegyüttes Hermész fiát, Mürtiloszt ábrázolja, aki az éliszi Pisza királyának, Oinomaosznak volt a kocsihajtója. A király lányának, Hippodameiának (nevének jelentése: lószelídítő) a kezéért a kérőknek fogathajtó versenyen kellett részt venniük és megküzdeniük. A király lovai azonban legyőzhetetlenek voltak, mert apjától, a háború istenétől kapta őket. Számos kérő kudarcot vallott, belehaltak a versenybe. Egyszer azonban Tantalosz lüdiai király fia, Pelopsz is jelentkezett, és mivel ő Hippodameiának is tetszett, rávette Mürtiloszt egy halálos kimenetelű cselre: gazdájának kocsiján a tengelyt rögzítő szegeket viaszutánzatokkal helyettesítette. Oinomaosz a versenyen lelte halálát, de mielőtt kilehelte volna a lelkét, még megátkozta Mürtiloszt. Később Pelopsz féltékenységből egy sziklaszirtről a mélybe taszította Mürtiloszt, Hermész viszont megmentette és a csillagok közé helyezte. Egy másik történet Athén 4. uralkodójához, Erikhthonioszhoz köthető, aki Héphaisztosz gyermeke volt, és akit Athéné istennő nevelt fel. Erikhthonioszt a négylovas szekér feltalálójaként tartották számon, amelyet az Amphiktüón elleni csatában használt először (ezután lett Athén királya). Szekerét a Nap szekerének képére alkotta meg, leleményessége és hőstettei miatt Zeusz a csillagok közé emelte. Egy harmadik történet szerint a csillagkép Phaethónt, Héliosz fiát ábrázolja, aki becsapta apját, hogy egy napig vezethesse szekerét. Phaethón lezuhant és elégett, felperzselve a földet. Ezt követően Aurigaként került az égboltra.
Capella, a fény hirdetője
Mivel az égbolt egyik legfényesebb csillaga, már a korai ókorban is rendszeresen figyelték. Babiloni megnevezése Dik-gan I-ku, amelynek jelentése „a fény hirdetője” – ez a név is a csillag fényességére utal. Nevezték Marduk (babiloni főisten) csillagának is, ami ugyancsak fényességét jelzi. A görög mitológiában a Capellát Amaltheiával, azzal a kecskével azonosították, aki az újszülött Zeuszt táplálta tejével, amikor anyja, Rheia világra hozta Kréta szigetén. Egy másik változat szerint Amaltheia nem kecske volt, hanem nimfa, aki húgával, Melissával az Ida-hegyi kecskék tején nevelte fel Zeuszt (a rómaiaknál Jupiter).
A korai arab csillagászok a görög-római mondákat vették át, és építették tovább. A 13. században a perzsa Qazwini (Zakariyya' al-Qazwini) kozmográfus és geográfus a Capellát és a tőle nyugatra lévő két halványabb csillagot (zéta és éta Aurigae) Al Inaz-nak, azaz Kecskéknek írta le. A két utóbbi csillagot az antik szerzők Hoedinek, „kecskegidának” nevezték. A középkori Európában is főként ez az elnevezés terjedt el. A Kecske (Capella) és a Gidák (Hoedi) korábban külön csillagképek voltak, Ptolemaiosz azonban az Almagesztben összevonta e kettőt. A csillag elődeink figyelmét sem kerülte el, Fényes csillagként is említették, de ismert volt Fiaspásztor, Őszicsillag néven is. Egy másik népi neve a Kecske (vagy Kecskés) vagy Gödölyék volt, amelyek feltételezhetően a régi magyar pásztorságból erednek. A hajdani pásztorok valószínűleg a mitológia hatására vették át. A csillag pillogásából, a halvány és erős fények közötti váltakozásából az időjárás alakulására következtettek. Ennek némi alapot ad az, hogy a csillag fényjátékát a levegő állapota valóban befolyásolja. Újabb kutatások szerint ezek a nevek az első anyanyelvű kalendáriumokban jelentek meg, a latin és német kifejezések fordításaként. A magyar nevek pedig feltételezhetően Apáczai Csere János 1653-ban megjelent Magyar Encyclopedia című művéből terjedhettek el, főleg a kálvinista vidéki értelmiség körében:
„A Kocsis, kinek jobb vállában levő fényes csillag Kecskésnek neveztetik, melynek a két alatta valók Gödölyéknek mondatnak…” [Kecskés=Capella, Gödölyék=Hoedi]
A néprajzgyűjtők a pásztorok körében viszont nem találkoztak e megnevezésekkel, magyar népi eredetűnek a Fényescsillagot tekintik. Kultúrkörünkben az Auriga mint csillagkép nem volt ismert, csak fényes csillagát, a Capellát ismerték.
Csillagászati adatok a csillagképről:
Az Aurigában van a galaktikus anticentrum, ami azt jelenti, hogy a Tejútrendszeralaktikus középpontjával átellenesen helyezkedik el. A csillagképben számos nyílthalmaz és más objektum található, a Tejútrendszer gazdag csillagkeletkezési karjai (a Perseus- és az Orion–Cygnus-kar) futnak át rajta. Az alábbiakban felsorolunk néhány csillagot, mélyég-objektumot és sok más egyebet is.
- α Aurigae (Capella): a csillagkép legfényesebb csillaga, a 6. legfényesebb csillag az éjszakai égbolton (a 3. legfényesebb az északi égen: az Arcturus és a Vega után). A téli égbolt egyik kiemelkedő objektuma, fényessége 0,08 magnitúdó, távolsága tőlünk pedig 42 fényév. Szabad szemmel egy csillagnak látszik, viszont egy négyes rendszerről van szó, amely két kettős párba szerveződik (Capella Aa és Capella Ab, Capella H és Capella L). A főkomponens (Cap Aa, Cap Ab) két fényes sárga óriáscsillag, kísérőik pedig két halvány, kicsi vörös törpe. A két pár 10.000 CSE-re vagy egymástól. Ez az egyik legfényesebb röntgenforrás az égbolton, amelyről úgy gondolják, hogy elsősorban a Capella Aa koronájából származik. A Capella volt a legfényesebb csillag az éjszakai égbolton 210.000 évvel ezelőtt, körülbelül -1,8 magnitúdóval.
- ß Aur (Menkalinan): kettőscsillag, fényessége 1,9 magnitúdó, távolsága tőlünk kb. 82 fényév. Sajátmozgásuk hatására a ß Aur és a Nap egyre közelebb fog kerülni egymáshoz, így kb. egymillió év múlva a Menkalinan lesz a legfényesebb csillag az éjszakai égbolton.
- δ Aur: kettőscsillag, fényessége 3,7 magnitúdó. Távolsága tőlünk kb. 140 fényév. Ez a csillag a névadója a Delta Aurigidák nevű meteorrajnak, amely október 6–15. között szokott előfordulni. A rendszer látható komponense egy vörös óriáscsillag, amely kb. 3,26 milliárd éves.
- ε Aur: többszörös csillagrendszer.
- ψ (pszi) Aurigae: kilenc csillagból álló rendszer, amelynek érdekessége, hogy nyolc a Szekeres csillagképben, egy pedig a Hiúz csillagképben található. Korábban a ma már nem meglévő Telescopium Herschelii nevű csillagképhez tartoztak (ma már a Szekeres része). A rendszer távolsága még mindig vita tárgyát képezi, de a Gaia űrszonda adatai szerint kb. 3300 fényévre van a Földtől.
Mélyég-objektumok
- Messier 36 (Papírforgó-halmaz): nyílthalmaz, amely kb. 3800 fényévre helyezkedik el a Földtől. A halmaz nagyon hasonlít a Plejádok halmazára (M45), és ha ugyanilyen messze lenne (csupán 443 fényévre), akkor hasonló látszó fényességű lenne.
- Messier 37: a csillagkép legfényesebb és leggazdagabb nyílthalmaza, amely a Földről nézve a galaktikus központtal ellentétes irányban van, tehát a közeli külső karok egyikében található. A halmazban legalább egy tucat vörös óriás van. Becsült távolsága a Földtől mintegy 4500 fényév. A harmadik ismert, nyílthalmazbeli planetáris ködöt tartalmazza, azt 2022-ben fedezték fel.
- IC 405 (Lángoló Csillag-köd/Flaming Star nebula): emissziós és reflexiós köd az AE Aurigae kékes, szabálytalan változócsillag körül. A köd kb. 1500 fényévre van a Földtől, átmérője pedig 5 fényév.
Egyéb
- AE Aurigae: kék színű szökevénycsillag, amely a Lángoló Csillag-ködöt világítja meg, és amely két kettőscsillag-csoport ütközése során lökődhetett ki. Fényessége változó, átlagosan 6 magnitúdó. Orion típusú változócsillagnak minősül (fényessége szabálytalanul változik 5,78 és 6,08 magnitúdó között). Körülbelül 1300 fényévre van a Földtől.
- R Aurigae: Mira-típusú változócsillag, pulzáló vörös óriás, amely 930 fényévre található tőlünk. Fényessége 6,7 és 13,9 magnitúdó között változik.
- HD 40979: hármas csillagrendszer, fényessége 6,74 magnitúdó. A Naptól kb. 108 fényévre található. 2002-ben fedeztek fel egy exobolygót a csillag körül, kb. 16 CSE távolságban. 2003-ban egy újabb óriásbolygót észleltek, amelyet a radiális sebesség módszerével találták.
- KELT-2A (HD 42176): sárgásfehér csillag, amely hozzávetőlegesen 439 fényévre található. Szabad szemmel nem látható (8,77 magnitúdós). A KELT-2A a KELT-2 (HD 42176) közös sajátmozgású kettőscsillag-rendszer főcsillaga. A KELT-2B pedig mintegy 295 CSE távolságra van tőle, amelyet a KELT-2Ab bolygóval egy időben fedeztek fel.
- meteorraj: az Aurigidáknak a Kiess (C/1911 N1) nevű üstökös a forrása, amely szeptemberben szokott meteorzáport előidézni.
A magyar nyelvű csillagtérképet Vizi Péter (csillagterkepek.hu) készítette.
A cikkben megjelenő 2. (az Aurigát ábrázoló), illetve 9. számú (IC 405) képet Munzlinger Attila fotózta.
Szerző: Diószegi Orsolya Enikő, Tudományos újságíró
Svábhegyi Csillagvizsgáló