Egy kisméretű csillagképről van szó, amelyik az északi égi pólus közelében helyezkedik el, és a Camelopardalis (Zsiráf), a Draco (Sárkány) és a Cepheus csillagképek határolják.
Az Ursa Minor egész évben látható az éjszakai égbolton, tehát cirkumpoláris, és tavasszal áll a legmagasabban az égen. Legfényesebb csillaga a jól ismert Sarkcsillag (Polaris), amelyet már i. e. 600 körül Thalész javaslatára a görög hajósok navigációs célra kezdtek használni.
A Nagy Medve csillagképcsaládhoz tartozik, a magyar kultúrában Kis Göncölként ismerjük. Formáját tekintve az egész része a Kis Göncöllel azonos, és nagyon hasonlít a Nagy Medvében lévő aszterizmushoz, a Nagy Göncölhöz: mondhatjuk azt, hogy annak kicsinyített mása, különbség csupán a rúdjának az ívében látható.
Kultúrtörténet, mitológia:
Kis Medve mai alakja a föníciaiaktól származik, de a régi történetíróknál (Homérosz, Sztrabón) nem találjuk nyomát. Legtöbb mitológiai története a Nagy Medvéhez kapcsolódik. csillagképet valószínűleg Thalész vette át az egyiptomi csillagászatból a görög csillagképek közé.
Az egyiptomiak Széth kutyájának gondolták, és valóban sakál alakban jelenik meg a denderai égábrázoláson. Több kultúrában Kis Merítőkanálként jelenik meg, így az angoloknál is Little Dipper néven ismerik. A régi kínaiak is kanalat láttak benne, talán azért, mert az északi irányt mutató, kanál formájú, mágneses vasból készített iránytű, a Luo-pan égi másának gondolták. A kirgizek viszont kötelet láttak benne, amihez két ló van odakötve. A Nagy Medve hét csillagát hét pásztornak tekintették, akiknek az a feladatuk, hogy megóvják a lovakat a farkasoktól.
Több nép körében szekérként ismeretes: négy csillaga a kocsit, három pedig a rudat alkotja. A MUL.APIN táblázatban (Kr. e. 600-700) MAR.GID.DA.AN.NA, azaz az Ég szekereként szerepel. Feltételezik, hogy az ugyanitt található IBILA.E.MAH megnevezés („A kötél végének csillaga”) a Sarkcsillagra vonatkozik. A teljes csillagképet a Nagy Szekérhez való hasonlósága miatt ekkoriban kezdték Égi Szekérnek nevezni.
A magyarok körében a Göncölszekérhez való hasonlatossága miatt a Göncöl Másának is nevezték. Ismert volt még a Nagyasszony szekere, Boldogasszony csillaga, Tündérasszony palotája, Kicsiszekér megnevezés is. Leginkább viszont Kis Göncöl néven ismerjük, amelynek görbe rúdja végén található Sarkcsillagot ugyancsak több névvel illettek: Vastuskó, Égköldöke, Göncöltérítő stb. Tudunk arról is, hogy Világközepének, Világoszlopnak, Világfának is nevezték a csillagot. Nem véletlen, hiszen az ősmagyarok számára az égbolt az ember sátrának kicsinyített mása volt. Így ha a sátornak van kürtőnyílása, az égnek is kell lennie. Ezen nyíláson jutottak az elhunytak lelkei a felső égbe, és ezen keresztül közlekedett a sámán is. A sátrat e ponton támasztották alá karóval, és úgy vélték, hogy a mennybolt is egy ilyen karón, a Világfán vagy Világoszlopon nyugszik. Felső vége a Sarkcsillag, gyökere pedig a Föld közepébe hatol, és ez képezi a világtengelyt.
A nomád törököknél a Sarkcsillagnak Vámbéry Ármin szerint Altin kozuk vagyis Aranykaró volt a neve, az északi vogulok pedig Daru alakú csillagnak nevezték. Később a hajózásban betöltött szerepe miatt Stella Marisnak (Tengerek Csillaga) is nevezték. Ezt a nevet Szent Jeromos Szűz Máriára értette, és a keresztények körében inkább Mária, a tengerek csillaga lett.
Egy ókori görög történet szerint a Nagy és Kis Medve csillagképekben Kallisztót és Arkaszt vélték látni. A Kis Medve (Arkasz) Lükeon király lányának, Kallisztónak Zeusztól született gyermeke. Anyját Artemisz bosszúból medvévé változtatta. Arkaszból vadász lett, és egy napon vadászat közben találkozott medve-anyjával, akit majdnem lenyilazott. Ekkor Zeusz megsajnálta egykori kedvesét, és mindkettőjüket felhelyezte az égre. Más változat szerint Artemisz büntetése az volt, hogy nem fürödhettek meg a tengerben, vagyis cirkumpoláris csillagképek. Egy harmadik változat szerint Arkasz volt az Ökörhajcsár csillagkép, a Kis Medve pedig egy kutya. Ez magyarázhatja a Polaris egykori nevét is („Kutyafarok”). Egy másik történet úgy meséli, hogy két medve megmentette Zeuszt gyilkos apjától, Kronosztól, amikor az istenség az Ida-hegyen rejtőzött el. Később köszönetképpen Zeusz felhelyezte őket az égre.
Petrus Apianus német reneszánsz tudós szerint a Kis Medve csillagai a Heszperidák, Atlasz leányai, akik Héra gyümölcskertjének csodatévő almáit őrizték. Az aranyalmafát Héra ajándékba kapta Gaiától, a Földanyától. Miután Héraklésznak sikerült almát lopnia a kertből, Héra a Heszperidák mellé segítségül rendelt egy soha nem alvó sárkányt. Az égbolton is a Sárkány csillagkép – mint egy védelmező – öleli körül a Kis Medvét.
A Polaris csillag csak 1000 után vált egyre inkább az északi irányt jelölő csillaggá, és csak a középkor végén lett egyre fontosabb iránycsillag a hajózásban és a navigációban. Magát a nevét (Polaris) a reneszánsz idején alkották meg, amikor a csillag néhány fokra helyezkedett el az égi pólustól. Ezért azok a mondák, amelyek szerint a Sarkcsillag körül forog az ég, nem lehetnek 1000 évnél nagyon sokkal régebbiek.
Fontos megemlíteni, hogy az égi pólus i. e. 2750 körül a Thubanhoz (α Draconis) volt közel, aztán a Kochabhoz (β UMi). Az ókorban a Polaris még nem volt az égi pólushoz legközelebbi szabad szemmel látható csillag, és az Ursa Minor csillagkép egészét használták a navigációhoz, nem pedig egyetlen csillagot. A késő ókor végén az égi pólus pedig szinte azonos szögtávolságban volt a β Umi és az α UMi csillagoktól. Ekkor kezdték egyre inkább ez utóbbit a navigációban használni. A korai középkorban elég közel került a pólushoz ahhoz, hogy a legközelebbi szabad szemmel látható csillag legyen, bár még mindig több fokos távolságban volt, és a középkor óta számos olyan elnevezés van használatban, amely erre a tulajdonságára mint sarkcsillagra utal.
Jelenleg a Polaris még mindig közeledik a pólushoz, legközelebb hozzá 2100-ban lesz. Azután a Cepheus, majd a Hattyú csillagkép legészakibb csillagai kerülnek sorra, és körülbelül 12.000 év múlva a Vega (α Lyrae) lesz az új Sarkcsillag.
Csillagászati adatok a csillagképben található objektumokról:
- α Ursae Minoris (Polaris/Sarkcsillag): a csillagkép legfényesebb csillaga, sárga fényű szuperóriás, a cefeida típusú változócsillagok egyik ritka fajtája. Fényessége átlagosan 2 magnitúdó. Fényessége 1,86 és 2,13 között változik, de az amplitúdója folyamatosan változik: 1966 előtt fokozatosan csökkent, utána nagyon gyorsan elkezdett csökkenni addig, amíg néhány század magnitúdó alá nem esett. Az ezredforduló után viszont ismét növekszik – ilyen fordulatot eddig egyetlen más cefeidánál sem tapasztaltak. Jelentőségét annak köszönheti, hogy a Polaris kb. 1 fokra helyezkedik el az északi égi pólustól, így ez a jelenlegi északi póluscsillag. Stabil helyzete miatt az égbolton a navigáció számára is nagy jelentőséggel bírt, és bír a mai napig. Bár szabad szemmel egyetlen fénypontnak látszik, a Sarkcsillag egy hármas csillagrendszer: főcsillaga a Polaris Aa egy sárga szuperóriás, amely egy kisebb kísérővel, a Polaris Ab-vel alkot kettős rendszert. A harmadik társuk pedig a Polaris B.
- β UMi (Kochab): narancssárga óriás, amely már elhasználta a magjában lévő hidrogént. A Földtől mintegy 131 fényévre helyezkedik el, fényessége 2,09 magnitúdó. Feltehetően kb. 3 milliárd éves lehet, és nemrég kiderült, hogy van egy bolygókísérője, amely 522 napos periódusú pályán kering. A Kochab 16 fokra helyezkedik el a Sarkcsillagtól.
- fehér törpék: a csillagkép területén két rejtélyes fehér törpe is található. A 2011. január 27-én dokumentált H1504+65 egy halvány (15,9 magnitúdójú) csillag, amelynek felszíni hőmérséklete a legforróbb (200.000 K), amit fehér törpéknél eddig találtak. A nagyjából félig szénből, félig oxigénből és 2% neonból álló légköréből hiányzik a hidrogén és a hélium – ez az összetétel a csillagfejlődés jelenlegi modelljeivel megmagyarázhatatlan. A másik pedig a WD 1337+705 nevet viseli, és nem ennyire forró, ám a spektrumában magnézium és szilícium található – ez kísérőre vagy csillagkörüli korongra utalhat, de egyikre sem találtak még bizonyítékot.
Mélyég-objektumok:
- Ursa Minor törpegalaxis: szferoidális galaxis, amelyet a Lowell Obszervatórium munkatársa, A. G. Wilson fedezett fel 1955-ben. A galaxis központja kb. 225.000 fényévre van a Földtől. 1999-ben a Hubble űrteleszkóp segítségével megerősítették, hogy a galaxisban egyetlen csillagkeletkezési robbanás történt, amely mintegy 14 milliárd évvel ezelőtt zajlott, és maga a galaxis valószínűleg olyan idős, mint maga a Tejútrendszer.
- NGC 3172 (Polarissima Borealis): egy halvány lencseszerű galaxis, fényessége 14,9 magnitúdó. Ez a legközelebbi NGC-objektum az északi égi pólushoz. John Herschel fedezte fel 1831-ben. Körülbelül 285 millió fényévre található, átmérője pedig 85.000 fényév. A galaxisban két szupernóvát fedeztek fel: az SN 2010af (2010-ben) és az SN 2017gla (2017-ben) jelölésűt.
- NGC 6251: ellipszoidális rádiógalaxis, amely több mint 340 millió fényévre van tőlünk. Seyfert-galaxis, amelynek 2 aktív galaxismagja van. Kapcsolatban állhat a 3EG J1621+8203 nevű erős gammasugárforrással. A galaxist 1977-ben fedezték fel, a rádiótartományban egyik legerősebben sugárzó galaxis.
- NGC 6217: spirálgalaxis, amely kb. 67 millió fényévre van a Földtől. Fényessége 11 magnitúdó – szabad szemmel nem látható, csak 10 cm-es vagy nagyobb távcsővel figyelhető meg a Zéta Ursae Minoristól kb. 2,5°-kal kelet-északkelet irányban. Csillagontó galaxisként is ismert: egy átlagos galaxishoz képest nagyon heves csillagkeletkezés zajlik benne. A galaxis közepén egy alacsony felületi fényességű aktív galaxismag található. Egy szupernóvát is felfedeztek benne, az SN 2018gj elnevezésűt.
- Polaris-fler: a Tejútrendszerben található, szálas szerkezetű gázfelhő, amely a Polaris körül található. Távolsága kb. 500 fényév. Az ilyen filamentumok több tíz fényévnyi hosszúságban húzódhatnak az űrben, és megelőzhetik a csillagkeletkezés kezdetét, a legsűrűbb részein gyakran találhatók újonnan született csillagok.
- Ursidák: meteorraj, amely december 18–25. között szokta elérni gyakorisági maximumát. Szülőobjektuma a 8P/Tuttle üstökös.
Érdekesség:
- Ursa Minor Beta: fiktív bolygó a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvben.
A magyar nyelvű térkép forrása: csillagterkepek.hu, Vizi Péter
Szerző: Diószegi Orsolya Enikő, Tudományos újságíró
Svábhegyi Csillagvizsgáló