Az űrkutatás hőskora az 50-es évek második felétől a hetvenes évek legelejéig tartott: a Szputnyiktól az Apollo-programig tartó időszak lefedi az űrverseny legkiélezettebb időszakát.
Ez egy teljesen más világ volt, mint a mai.
A II. világháború után az addigi nagyhatalmak, a francia és a brit gyarmatbirodalmak eljelentéktelenedtek, helyükre két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió lépett, akik azonnal, soha nem látott masszív fegyverkezésbe és ideológiai versengésbe kezdtek.
– Ennek egyik eleme volt a tudományos kutatások erőltetett finanszírozása, hiszen a technológiai fejlődés katonai és gazdasági előnyökkel is járt, ráadásul mindkét fél egyetértett abban, hogy a tudományra büszkének lehet lenni.
Az Apollo-program ennek a légkörnek, a hidegháborúnak a szülötte volt minden elemében. Kennedy elnök híres 1962-es beszéde nem csak egy emelkedett szózat volt a Hold szükségszerű meghódításáról, hanem ízig-vérig kampánybeszéd, amivel üzent a saját belföldi és külföldi ellenfeleinek is.
Mindazonáltal abban talán egyetérthetünk, hogy ha a politika átlagos színvonala szellemében és minőségében Kennedy beszédét tükrözné, valószínűleg egy sokkal jobb világban élnénk.
A helyzet amerikai részről a következő volt: elvesztették az első műhold, az első világűrbe küldött állat, az első űrbe juttatott ember, és az első sikeres űrséta dicsőségét. Ezek mindegyike szovjet volt ugyanis, így ha az amerikaiak nem akartak végletesen lemaradni a kiélezett küzdelemben (ahol általában mindössze hónapokon múlt a hátrányuk), akkor valami igazán nagyot kellett dobniuk.
Kennedy ügyes politikus volt, ezért bemondott egy reálisnak tűnő (a valóságban abszolút korai) időpontot, miszerint az Egyesült Államok az évtized végéig embert küld a Holdra. Mindezt 1962-ben: amikor az USA sorra szenvedte el a megalázó vereségeket a szovjetektől, és amikor a szükséges technológia gyakorlatilag 0 százaléka állt készen. Sokak szerint az Újvilág lakói csak azért tudták végigcsinálni az Apollo-programot, mert Kennedyt meggyilkolták, így nem volt más út, csak előre, az elnök vízióját meg kellett valósítani tűzön-vízen át.
Ennek eredménye lett a mára már hihetetlennek számító, a GDP 4,5%-át kitevő NASA-költségvetés (összehasonlításként: ma Magyarország az óvodától az általános és középiskolákon át az egyetemekig összesen nem költ ennyit oktatásra). Az adófizetők és a lobbizó politikusok a rengeteg pénzért cserébe pedig csak egyet akartak: eredményeket.
Nem csoda, hogy sietség, kapkodás lett a vége: képzeljük el, ahogyan 7 év alatt a semmiből össze kell rakni egy soha nem látott szerkezetet, ami embert visz a Holdra, majd vissza is hozza őket.
Ennek a kapkodásnak lett a becsúcsosodása az 1967. január 27-i esemény, az Apollo-1 tragédiája.
A három űrhajóssal egy olyan tesztet készültek végrehajtani, ahol az indítást szimulálták volna, de valódi felszállás nélkül: vagyis azt, hogy az űrhajó hogyan viselkedik akkor, amikor leválasztják a külvilágról, és a saját energiaellátásáról üzemel.
A teszt floridai idő szerint 13:00-kor kezdődött, de több probléma is akadt, például az, hogy a kommunikáció a kabin és az irányítóközpont között igencsak akadozott. A távolság pedig mindössze néhány száz méter volt, ami érthetően dühössé tette a résztvevőket.
Grissom parancsnok szó szerint ezt mondta: Jézusom!
Hogy akarunk mi a Holdra jutni, ha már két-három épület között is gondot jelent a beszélgetés?
A központban eközben a személyzet lázasan dolgozott a kommunikációs hiba helyreállításán, de a start még 18:30-kor sem kezdődött el. A három űrhajós eközben az időt azzal töltötte, hogy szisztematikusan ellenőrizték a saját műszereiket. 18:31:04-kor kiáltás hallatszott a rádióban: Hé!
Tűz van!
A következő másodpercek az űrhajósok kétségbeesett kiáltásaival, üvöltésükkel, a tűz recsegő hangjával, majd végül a kommunikáció teljes megszakadásával teltek.
A biztonsági személyzetnek 5 kínkeserves percbe telt, amíg ki tudták nyitni az űrhajó kabinjának ajtaját, de már elkéstek: csak a szénné égett holttesteket találták. A tragédiát több tényező összejátszása okozta.
A fő okok: a kabinban tiszta oxigénből állt a „levegő”, ami a tűznek maga a Kánaán. Másrészt az űrhajóban voltak éghető anyagok, és nem megfelelően szigetelt kábelek. Elég volt egy szikra, ami lángra lobbantotta a kabint.
A harmadik ok az volt, hogy a kabin ajtaja befelé nyílt: az égés során a belső nyomás a külső légnyomás kétszeresére nőtt, ami olyan erővel feszítette az ajtót a kabin falának, hogy gyakorlatilag lehetetlen volt belülről kinyitni. Ezenkívül a NASA munkatársai sem voltak felkészülve eléggé egy ilyen eset bekövetkeztére.
Ebben a tragédiában az a legszörnyűbb az, hogy elkerülhető lett volna. Ha nincs éghető anyag, ha nincs ennyi oxigén, vagy ha ki lehetett volna nyitni az ajtót, talán nincs tragédia sem.
Akárhogy is, Grissom, White és Chaffee odavesztek, és immár 55 éve a hidegháború hősi halottjai.
Történt, ami történt.
Én személy szerint úgy gondolom, hogy ezekből az eseményekből a mikrokozmoszban azt a következtetést vonhatjuk le, hogy érdemes mindig mindent előre megfontolni, eltervezni és háromszor is bebiztosítani, mert a nap végén borzasztó tragédiák születhetnek a legapróbb hibákból is.
A makrokozmosz szintjén pedig talán az a tanulság, hogy a nagyhatalmak közötti ideológiai versengésnek akkor is van emberi oldala, ha azt magasztos eszmékkel (mint a tudományos-műszaki haladás) igyekeznek is személytelenné tenni.
Megérte ennek a három embernek az élete azt, hogy az USA valóban embert küldött a Holdra már 1969 nyarán?
Tragédia lett volna, ha ez mondjuk egy évvel később következik be – ne adj Isten, ha a szovjetek győznek ebben is (ma már tudjuk, hogy ekkorra ők már kifutottak az időből)?
Szerző: Bacsó Zétény, Tudományos segédmunkatárs / Amatőrcsillagász
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi Csillagvizsgáló