A Messier 13-tól alig néhány fokra van, ami nem jó marketing számára, lévén ez a gömbhalmaz, a Messier 92 kisebb és halványabb is. Ez is több százezer csillag gravitációsan kötött rendszere, amely 26 700 fényév távolságban található tőlünk.
Elsőként Johann Elert Bode német csillagász figyelte meg 1777. december 27-én. Néhány évvel később Charles Messier teljesen függetlenül újra felfedezte 1781. március 18-án, miközben az égbolt halvány ködös objektumait vizsgálta (9 új objektumot észlelt a katalógusához azon az éjszakán). Messier és Bode számára az M92 egy apró, ködös foltnak tűnt. A halmaz egyes csillagokra bontására csak később került sor: William Herschel 1783-ban már képes volt megkülönböztetni benne a csillagokat lényegesen nagyobb távcsövével.
Az M92 körülbelül 13 milliárd éves, vagyis alig fiatalabb magánál az Univerzumnál.
A gömbhalmaz nagyjából 108 fényév átmérőjű, össztömege pedig körülbelül 330 ezerszerese a Nap tömegének. Több százezer csillaga egy viszonylag kis térfogatban koncentrálódik, ezért a halmaz belső részein a csillagok sokkal sűrűbben helyezkednek el, mint a Nap környezetében. Bár távolról egységes, gömbszerű fényfoltnak látszik, a mérések alapján valójában nem tökéletes gömb: alakja kissé ellapult.
Sötét égbolt alatt már kisebb távcsővel is jól látható kerek, 6,5 magnitúdó összfényességű 14’-es ködös foltként. Közepes átmérőjű műszerrel a szélső részein egyre több egyedi csillag válik felismerhetővé, nagyobb távcsővel pedig a halmaz csillagok sokaságára bomlik.
Éppen ezért az M92 kiváló észlelési célpont azoknak is, akik már megfigyelték az M13-at. Ha a két gömbhalmazt egymás után keressük fel, jól érzékelhető a köztük lévő különbség: az M13 nagyobb és feltűnőbb, míg az M92 tömörebb, kisebb látszó méretű, de rendkívül koncentrált objektum. Ha pedig egy amatőrcsillagász távcsöves bemutatót tart közönségének, érdemes dramaturgiailag megfordítani, és előbb az M92-t, majd az M13at mutatni a nagyérdeműnek.
A halmazban mintegy húsz változócsillagot ismerünk, közülük tizenhét RR Lyrae-típusú. Ezek olyan pulzáló változócsillagok, amelyek fényessége periodikusan változik. Az RR Lyrae-csillagok különösen fontosak a csillagászatban, mert jól meghatározható abszolút fényességük miatt távolságmérésre is használhatók.
Az M92 belsejéből röntgensugárzás is érkezik. Több röntgenforrást azonosítottak a halmaz területén, amelyek legtöbbször különleges kettős rendszerek. A gömbhalmazok sűrű belsejében ugyanis gyakoriak a csillagok közötti közeli találkozások, amelyek olyan különleges kettős rendszerek kialakulásához vezethetnek, amelyek kevésbé gyakoriak a Tejútrendszer csillagokban lényegesen ritkább részein.
Egy milliszekundumos pulzár, az M92A (PSR J1717+4308A) is a gömbhalmaz része, nemrég sikerült a rádióforrás pozíciójához közeli optikai társát is azonosítani, így izgalmas kutatási célpont is lett egyben.
A gömbhalmaz nem a Tejútrendszer síkjában keringő csillagrendszerként képzelendő el. A többi gömbhalmazhoz hasonlóan a galaktikus halóban mozog, és hosszú, elnyúlt pályán kering galaxisunk középpontja körül.
Az M92 ráadásul igen érdekes helyet foglal el a csillagos égbolton: Nagyjából 14 000 év múlva a gömbhalmaz helyzete hasonló lesz a mai Sarkcsillagéhoz: folyton észak felé lesz látható, és látszólag alig mozdul el az égbolton. Az pedig, hogy ez lehetséges, és így előre kiszámolható, az máris sok érdekességet tartogat.
A Föld forgástengelye nem mindig ugyanabba az irányba mutat az égbolton. Bár a tengely egy adott pillanatban meglehetősen stabilnak tűnik, valójában nagyon lassan, nagyjából 26000 évente egy kúp palástja mentén körbejár, hasonlóan ahhoz, ahogy egy megpörgetett búgócsiga tengelye is lassan körözni kezd. Ennek következtében az északi égi pólus helye is folyamatosan változik. Jelenleg a Polaris van a pólus közelében, de ez nem marad így örökre. Mintegy 12 ezer év múlva a pólus a Vega közelébe kerül, majd a következő évezredekben tovább vándorol az égbolton. Körülbelül 14 ezer év múlva pedig az M92 gömbhalmaz közelébe kerül majd az északi égi pólus. Tehát mivel az M92 gömbhalmaz és nem csillag, ezért nem Sarkcsillag lesz, hanem Sarkhalmaz, de talán szebb lesz majd akkor latinosan „Polarissima Borealis”-nak nevezni.
Az persze egészen más, hogy a 14 000 év múlva élő emberek mire fogják ezt használni. A Sarkcsillag nagyon fontos volt korábban a navigációban, de ez akkor nem lesz olyan praktikus, mint a mai Sarkcsillag. A Polaris ugyanis egy viszonylag fényes csillag, könnyen meg lehet találni. Az M92 viszont nagyon halvány, nagyon sötét égbolton egy nagyon jó szemű ember is éppen csak megpillanthatja a rengeteg csillag között. S habár a gömbhalmaz közeledik hozzánk, a hatalmas távolságához képest ennyi idő alatt sem kerül annyival közelebb, hogy eltévedt embereket vezessen útjára – vagy éppen egy amatőrcsillagásznak mutasson irányt, hogy hogyan állítsa pólusra távcsövét.
Az M92 Magyarországról különösen kedvező célpont a nyári hónapokban. Ilyenkor a Herkules csillagkép éjszakánként magasra emelkedik az égbolton. Minél magasabban jár az objektum, annál kevésbé zavaró a légkör nyugtalansága, és annál kevésbé valószínű, hogy tereptárgyak, például fák vagy épületek eltakarnák előlünk a célpontot.
Az M92 cirkumpoláris az országunkból, azaz soha nem nyugszik le a látóhatár alá, de nem hiszem hogy az 1 fok magasságú alsó delelésénél bárkinek kedve lenne akár távcsővel is megnézni. A felső delelésénél viszont már majdnem a zenitben van, nagyon kedvező helyen!
Szerző: Király Amanda, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló