Az Északi Vízikígyó (Hydra) és a Kentaur csillagképek határvidékén található, hivatalosan az Északi Vízikígyó csillagképhez tartozik. Távolsága mintegy 15 millió fényév, átmérője pedig körülbelül 118 000 fényév, vagyis kicsivel nagyobb a Tejútrendszernél. Morfológiailag küllős spirálgalaxis, amelynek karjai lazán tekerednek a központ körül, és a Földről nézve nagyrészt a pólusa felől láthatjuk. A Déli-Szélkerék-galaxis nevet azért kapta, mert szerkezete emlékeztet északi párja, a híres Messier 101 megjelenésére.
A galaxist Nicolas Louis de Lacaille abbé fedezte fel 1752-ben, így ez az egyik olyan Messier-objektum, amelyet nem Charles Messier vagy közvetlen munkatársa, Pierre Méchain talált meg elsőként.
A csillagkeletkezés nem egyenletesen zajlik a galaxis minden pontján. Megfigyelhető, hogy a spirálkarok belső oldalán sokkal intenzívebb a fiatal csillagok kialakulása, mint más régiókban. Ez kiváló példája a Lin–Shu-féle sűrűséghullám-elméletnek.
Az elméletet Chia-Chiao Lin és Frank Shu dolgozta ki az 1960-as években annak magyarázatára, hogy a spirálgalaxisok karjai miért maradnak fenn hosszú időn keresztül. Az elmélet szerint a spirálkarok nem merev szerkezetek, és nem is ugyanazokból a csillagokból állnak folyamatosan, hanem a galaxis korongjában terjedő sűrűséghullámok. Ahogy a csillagok és a csillagközi gáz keringenek a galaxis középpontja körül, időről időre áthaladnak ezeken a sűrűbb régiókon, hasonlóan ahhoz, ahogy az autók átjutnak egy közlekedési dugón. A hullámban a gáz összesűrűsödik, ami intenzív csillagkeletkezést indít be, ezért látjuk a spirálkarokat sok fényes, fiatal, kék csillaggal kirajzolódni. A csillagok később továbbhaladnak, de a sűrűséghullám fennmarad, így a spirálmintázat hosszú ideig megőrizheti alakját anélkül, hogy a galaxis differenciális forgása „feltekerné” és eltüntetné a karokat.
Ez a szimuláció a sűrűséghullám-elméletet mutatja meg: A galaxis forog, de a spirálkarok ennek a forgásnak a következtében nem is mozdulnak el. A spirálkarok belső felén pedig látható a rózsaszínnel jelzett csillagkeletkezés. Forrás: Wikipédia
A galaxis történetében egy jelentős gravitációs kölcsönhatás is szerepet játszott. A jelek szerint korábban kapcsolatba került a NGC 5253 nevű kék kompakt törpegalaxissal, ami fokozta a törpegalaxisban a csillagkeletkezést, különösen a belső régiókban.
Kevés galaxisban ismerünk annyi szupernóvát, mint az M83-ban. A csillagászok összesen hat történelmi szupernóvát figyeltek meg benne: az SN 1923A, SN 1945B, SN 1950B, SN 1957D, SN 1968L és SN 1983N jelű robbanásokat. Ezenkívül a galaxisban közel 300 szupernóva-maradványt is sikerült azonosítani.
A Hubble-űrteleszkóp felvételein ezek mint csillagközi buborékok figyelhetők meg. A hatalmas üregek egykori szupernóva-robbanások és erős csillagszelek hatására alakultak ki. A sok maradvány arra utal, hogy az M83 hosszú ideje rendkívül aktív a csillagkeletkezés.
A legtöbb nagy spirálgalaxis középpontjában szupernagy tömegű fekete lyuk található, ám az M83 esetében ez sokáig nem volt egyértelmű. Csak 2025-ben kerültek elő olyan megfigyelések, amelyek egy ilyen objektum jelenlétére utalhatnak. Akár kettős is lehet a galaxis magja.
A Déli-Szélkerék-galaxis az égbolt egyik legfényesebb spirálgalaxisa 7,5 magnitúdós fényességével. Bár hazánkból viszonylag alacsonyan látszik, megfelelően sötét égbolton már kisebb távcsövekben is megpillantható halvány, 13’x12’-es ködös foltként. Május elején figyelhető meg a legkedvezőbb körülmények között. Nagyobb műszerekkel a fényes központi régió és a galaxis elnyúlt szerkezete is feltűnhet, míg asztrofotókon lenyűgöző részletességgel rajzolódnak ki a spirálkarok és a csillagkeletkezési tartományok.
Szerző: Király Amanda, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló