22 200 fényévre van a Földtől, miközben a galaxisunk középpontjától 5500–6100 fényév választja el. Charles Messier 1771. június 7-én fedezte fel az M62-t, de csak 1779-ben jelentette meg a katalógusában. Ő még csupán egy csillagok nélküli, ködös objektumot láthatott távcsöveivel.
Az M62 tömege 1,22 milliószorosa a Napénak, átmérője pedig 59 fényév. Csillagainak száma több százezerre tehető. Ekkora tömeg ilyen viszonylag kis térségben rendkívül sűrű csillagközösséget eredményez, ha Földünk egy gömbhalmazban lenne, a sok csillag éjjel is szinte nappali világosságot eredményezne.
A halmaz korát körülbelül 11,8 milliárd évre becsülik, ami jellemző érték a gömbhalmazok között. Ez persze egyúttal a gömbhalmazban található csillagok korát is jelenti, de ez esetben ez nem teljesen igaz. Az M62 csillagai nem mind ugyanakkor alakultak ki. A megfigyelések két, kémiai összetételében és korban eltérő csillagpopulációra engedtek következtetni. A becslések szerint a gömbhalmaz csillagainak körülbelül 79 százaléka egy korábbi, míg 21 százaléka egy második, később bekövetkezett csillagkeletkezési időszakban alakult ki.
A gömbhalmazban 245 változócsillagot ismerünk, ami a változócsillagokban egyik leggazdagabbá teszi. Ezek túlnyomó többsége RR Lyrae típusú. Ismerünk továbbá M62-ben tíz milliszekundumos kettős pulzárt. A neutroncsillagok a szupernóva-robbanások során kialakuló égitestek, amelyek nagyon gyorsan forognak, és két irányba (a rendkívül erős mágneses terének két pólusánál) sugárzást bocsát ki. Mivel a forgástengely és a mágneses tengely nem feltétlenül esnek egy vonalba, a neutroncsillag mint egy kozmikus világítótorony forog körbe. Ha a sugárnyaláb a Földet is eléri, akkor a nagyon gyors forgást detektálni tudjuk. A milliszekundumos pulzárok rendkívül gyorsan forognak: egyetlen fordulatuk akár néhány ezred másodperc alatt is végbe mehet. A szóban – és egyúttal az M62-ben – forgó pulzárok kettős rendszerekben találhatók, vagyis egy másik csillaggal vagy csillagmaradvánnyal keringenek egymás körül.
Az M62 egyik legismertebb különlegessége a 2013-ban bejelentett közepes tömegű fekete lyuk. A fekete lyuk olyan objektum, amelynek gravitációja egy meghatározott határon belül annyira erős, hogy onnan még a fény sem tud kijutni. A pulzárokhoz hasonlóan a csillagtömegű fekete lyukak nagy tömegű csillagok végső fejlődési szakaszában jönnek létre. Egy bizonyos tömeghatár fölött nem neutroncsillag, hanem fekete lyuk a csillagfejlődés végállapota. Az M62 közepén feltételezett fekete lyuk néhány ezer naptömegű lehet, de még további mérések kellenek a megerősítéséhez, és minden bizonnyal nem egy csillag elpusztult maradványa.
Az M62-ben azonosított M62-VLA1 jelű feketelyuk-jelöltet rádió- és röntgenmegfigyelések segítségével vizsgálták. Az ilyen objektumok közvetlenül nem láthatók, de ha kettős rendszerben keringenek, és anyagot vonzanak el közeli társuktól, a beáramló anyag nagy energiájú sugárzást, illetve rádióemissziót okozhat. A kutatók ezekből a jelekből következtethetnek a fekete lyuk jelenlétére.
A NASA Chandra röntgenobszervatóriumának megfigyelései szerint az M62 számos röntgenforrást tartalmaz, köztük jelentős számú röntgenkettőst. Ezek olyan kettős rendszerek, amelyekben az egyik objektum anyagot von el társától. A beáramló anyag annyira felhevül, hogy röntgensugárzást bocsát ki.
Az ilyen rendszerek kialakulását segítheti az M62 rendkívüli csillagsűrűsége. Amikor sok csillag zsúfolódik össze egy viszonylag kis térfogatban, a közeli elhaladások és a gravitációs kölcsönhatások esélye jelentősen megnő. Egy olyan csillagsűrűségű helyen ugyanis, ahol a Napunk is található, egy ilyen találkozás szinte lehetetlen, hiszen a csillagok olyan távol vannak egymástól.
Az M62 legkönnyebben júliusban figyelhető meg, amikor a Kígyótartó és a Skorpió csillagkép az esti égbolton kedvező helyzetbe kerül. A gömbhalmaz szinte pontosan a két csillagkép határán helyezkedik el. Magyarországról azonban a halmaz viszonylag alacsonyan látszik a déli látóhatár felett, ezért a megfigyeléshez fontos, hogy déli irányban tereptárgyak ne akadályozzák a kilátást. Látszó fényessége körülbelül 6,6 magnitúdó. Ez azt jelenti, hogy sötét ég alatt binokulárral is megpillantható, de többnyire csak 10’-15’-es halvány foltként.
A csillagokra bontásához viszont nagyobb műszer szükséges.
Szerző: Király Amanda, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló