amelyek főként az égbolt déli félgömbjéhez tartoznak, de nálunk is megfigyelhetők ebben az időszakban közel a horizonthoz. A 17–18. század három jelentős találmányáról elnevezett és ebben az időszakban megalkotott konstelláció az esti órákban figyelhető meg. Azonosításuk kissé nehéz a csillagaik halványsága miatt. A Légszivattyú (Antlia) és a Tájoló (Pyxis) a horizont közelében, a Hajófar és az Északi Vízikígyó (Hydra) szomszédságában található, a Vitorla (Vela) csillagképtől északra. A Szextáns (Sextans) viszont az égi egyenlítő mentén található, ezért picit magasabbra emelkedik, az Oroszlán főcsillagától, a Regulustól délre látszik.
Öveket becsatolni, irány a déli égbolt! Ismerjük meg jobban ezt a három kis csillagképet, amelyek ugyan modern konstellációk, történetük mégis izgalmas, és számos említésre méltó mélyég-objektumot rejtenek magukban.
Szextáns (Sextans):
A Szextáns csillagkép egy közepes méretű (314 négyzetfok), halvány csillagokból álló konstelláció az égi egyenlítő mentén, amely eredetileg az Uránia Szextánsa nevet viselte. Johannes Hevelius, lengyel csillagász alkotta meg 1687-ben.
A szextáns egy navigációs, szögmérő műszer, amely alkalmas a Nap, Hold és a fényesebb csillagok látóhatár feletti magasságának a megmérésére. Az egyik legfontosabb eszköz a hajózásban, amit mind a mai napig használnak. Hevelius a 17. század második felében megépítette korának egyik legkorszerűbb eszközeivel felszerelt csillagvizsgálóját Danzigban (ma Gdansk). A csillagász távcső nélkül, szögmérő műszerekkel próbálta a csillagok helyét meghatározni. 1679-ben azonban leégett a csillagvizsgáló, illetve a könyvtár – és minden tudományos feljegyzése a tűz martalékává vált. Az obszervatóriumot azonnal helyreállították, Hevelius annak az eszköznek az emlékére alkotta meg az új csillagképet, amellyel ő maga is számos kutatást végzett. Ezzel megörökítette korának jelentős helymeghatározó műszerét.
Mivel nem ókori csillagkép, nem fűződik hozzá mitológiai történet, csillagainak nincs önálló neve. Az ekliptika síkjának közelsége miatt a Hold és a bolygók rendszeresen áthaladnak a csillagképen, különösen annak északkeleti sarkán.
Légszivattyú (Antlia):
Kisméretű csillagkép (239 négyzetfok), amelyet a 18. században Nicolas-Louis de Lacaille hozott létre. Az ebben az időszakban bekövetkezett tudományos-technikai fejlődés sugallta a francia csillagásznak a Légszivattyú megalkotását, több más hasonló konstellációval együtt a déli égbolton, amelyet 1752-ben, dél-afrikai utazása során térképezett fel. Kétéves ott-tartózkodása alatt a Jóreménység-fokon megfigyelte és katalogizálta az ottani égen található csaknem 10.000 csillagot, és összesen 14 új csillagképet alkotott meg az Európából nem látható, feltérképezetlen területeken. Az egyik kivételével mindet a felvilágosodás korszakát szimbolizáló műszerekről nevezett el.
Eredetileg La Machine Pneumatique néven került fel a csillagtérképére 1756-ban, majd az 1763-ban megjelent második kiadásban már nem francia, hanem a latin Antlia Pneumatica felirattal szerepelt. A Denis Papin francia fizikus által feltalált légszivattyú megörökítésére álmodta az égboltra. Lacaille elsősorban a fizikus által használt egyhengeres szivattyút ábrázolta, majd később Johann Bode német csillagász a fejlettebb, kéthengeres változatot választotta csillagtérképére.
A Légszivattyút alkotó csillagok az egykori Argo Navis csillagkép környékén találhatók. Halványságuk miatt ezek a csillagok nem képezték részét ennek a letűnt gigantikus konstellációnak.
Tájoló/Iránytű/Hajókompasz (Pyxis):
Ugyancsak kisméretű csillagkép, amelyet szintén Lacaille alakított ki. Az első, 1756-os planiszféráján még a francia Boussole (=tengeri iránytű) néven szerepel, majd a második kiadásban már a Pyxis Nautica nevet viseli. Később, 1844-ben John Herschel rövidítette le, azóta Pyxis néven használjuk.
Talán ismerősen csenghet maga a pikszis szó. Igen, van, aki „benne van a pikszisben”, és van, aki „kiesett a pikszisből”. Egy kis nyelvi érdekesség, hogy maga a pyxis régebben egy kis henger alakú hordozható dobozkát jelölt, amelyben ékszereket vagy valami más értékes csecsebecsét, később édességet, cukorkát tartottak, és amelynek az eredete egészen az ókori görögökig nyúlik vissza. És mivel modern kori iránytűket is jellemzően egy kis lapos, henger alakú dobozkában helyezték el, innen a név: Pyxis Nautica.
Csillagászati adatok a csillagképekről:
- α Sextantis: a Sextans csillagkép legfényesebb csillaga, szabad szemmel halványan látható, fényessége 4,49 magnitúdó. Kb. 280 fényévre van tőlünk. „Ekvatoriális csillagnak” számít, mivel kevesebb mint negyed foknyira helyezkedik el az égi egyenlítőtől. A Föld forgástengelyének precessziója miatt 1923 decemberében átkerült a déli féltekére. Kb. 385 millió éves, fősorozati csillag.
- α Antliae: az Antlia legfényesebb csillaga, fényessége 4,25 magnitúdó. A Földtől kb. 366 fényévre helyezkedik el. Szabad szemmel halványan látható.
- HD 93083 (Macondo): nevét Gabriel García Márquez Száz év magány című regényében szereplő mitikus falu után kapta. A nevet Kolumbia választotta ki az IAU NameExoWorlds kampánya során. A csillag fényessége 8,30 magnitúdó, szabad szemmel nem látható. Kb. 93 fényévre van tőlünk. 2005-ben bejelentették egy exobolygó felfedezését a csillag körül – ennek nevét a Száz év magány című regény egyik szereplője után Melquíades névre keresztelték. A csillag lakhatósági zónájában helyezkedik el.
- DENIS J1048−3956: vörös törpe, amely 13,2 fényévre található a Naptól. Így csillagunk egyik közeli szomszédja. Mivel fényessége 17 magnitúdó, csak nagy átmérőjű távcsővel figyelhető meg.
- α Pyxidis: óriáscsillag, a Pyxis legfényesebb csillaga, szabad szemmel is könnyen látható. Egy béta Cephei típusú pulzáló változócsillag.
- β Pyxidis: kettőscsillag, fényessége 3,95 magnitúdó, 420 fényévre található a Naptól. Forgási sebessége szokatlanul nagy, ennek lehetséges magyarázata az, hogy valószínűleg elnyelt egy közeli óriásbolygót.
- T Pyxidis: visszatérő nóva, kettőscsillag, amely kb. 15.600 fényévre van a Földtől. Egy Nap-szerű csillagot és egy fehér törpét tartalmaz. A két komponens közelsége miatt a fehér törpe anyagot vonz a másik csillag kiterjedt atmoszférájából. Az anyag beáramlása a fehér törpe felszínére időszakos termonukleáris robbanásokat okoz. A csillagpáros összfényessége 15,5 magnitúdó, de 1890-ben, 1902-ben, 1920-ban, 1944-ben, 1966-ban és 2011-ben megfigyeltek olyan kitöréseket, amelyek során a maximális fényesség körülbelül 7 magnitúdó volt.
Mélyég-objektumok:
- Sextans B: szabálytalan galaxis, amely valószínűleg a Lokális Csoport része. Kisebb mint a mi galaxisunk. Kb. 4,44 millió fényévre van a Földtől, ezzel a galaxiscsoport egyik legtávolabbi tagja. Párt alkot a szomszédos Sextans A galaxissal. Öt planetáris ködöt azonosítottak benne, és egy hatalmas gömbhalmazt is tartalmaz.
- Cosmos Redshift 7 (CR7): a Szextáns csillagképben található. nagy vöröseltolódású galaxis, amely körülbelül 800 millió évvel az ősrobbanás utáni állapotában figyelhető meg. Ez az egyik legősibb, legtávolabbi ismert galaxis.
- CL J1001+0220: az egyik legtávolabbi galaxishalmaz, amelyet a NASA Chandra röntgenobszervatóriumának és több más teleszkópnak az adatai alapján fedeztek fel. Körülbelül 11,1 milliárd fényévre található a Földtől, és lehet, hogy közvetlenül születése után kapták lencsevégre, ami a galaxishalmazok fejlődésének egy rövid, de fontos, eddig még soha nem látott szakasza. A halmaz közepétől (magjától) körülbelül 250.000 fényévre tizenegy hatalmas galaxis található, amelyek közül kilencben magas a csillagkeletkezési ütem. Pontosabban, a halmaz magjában évente körülbelül 3400 Napnak megfelelő tömegű csillag keletkezik. A Szextáns csillagképben van.
- NGC 2997: spirálgalaxis, amely körülbelül 40 millió fényévre található az Antlia csillagképben.
- Antlia-halmaz: galaxishalmaz, amely a Hydra–Centaurus szuperhalmazban található. A Virgo- és a Fornax-halmaz után a harmadik legközelebbi a Lokális Csoporthoz. A halmazt két hatalmas elliptikus galaxis, az NGC 3268 és az NGC 3258 uralja, és összesen 234 galaxist tartalmaz.
- Antlia szupernóva-maradvány: egy nagy, közeli szupernóva-maradvány, amely több csillagképet is lefed (Antlia, Vela, Centaurus és Hydra). Táguló gázfelhő, ez a legközelebbi ismert szupernóva-maradvány a Lokális Buborék mellett, amely egy nagy üreg a csillagközi térben. Több ősi szupernóva robbanásának eredményeként keletkezett. Először 2002-ben azonosították röntgen- és hidrogén-alfa sugárzása alapján.
- NGC 2818: planetáris köd a Pyxis csillagképben, körülbelül 11 000 éves. Az NGC 2818 nagyon közel helyezkedik el az NGC 2818A nyílthalmazhoz. Az, hogy tagja-e a halmaznak, vitatott kérdés. A Hubble űrtávcső lenyűgöző részleteket örökített meg a ködről. A ködben látható ragyogó gázfelhőket a központi csillag bocsátotta ki, miután elfogyott az üzemanyaga, amely a magjában zajló nukleáris reakciókat fenntartotta. A folyamatosan táguló planetáris ködök több tízezer év alatt fokozatosan elhalványulnak. Az NGC 2818 forró, gerjesztő csillaga végül fehér törpeként évmilliárdokon át hűlni fog.
- NGC 2627: nyílthalmaz, kb. 5990 fényévre a Naptól.
- Pyxis gömbhalmaz: kb. 130.000 fényévre fekszik a Földtől, és kb. 133.000 fényévre a Tejútrendszer közepétől. A galaktikus halóban található. Úgy tűnik, hogy a Nagy Magellán-felhő síkjában van, és felvetették annak lehetőségét, hogy abból a galaxisból kiszakadt objektum lehet.
- NGC 2613: spirálgalaxis a Hajófar közelében, a Pyxis csillagképben, amely a Földről nézve majdnem a fősíkja felől látható, ezért orsó alakúnak tűnik. Az NGC 2613-ban egy szupernóvát figyeltek meg. Az SN 2023dtc-t (18,6 magnitúdó) az ATLAS fedezte fel 2023. március 20-án.
A magyar nyelvű csillagtérképet Vizi Péter készítette (csillagterkepek.hu).
Szerző: Diószegi Orsolya Enikő, Tudományos újságíró