Morfológiai szempontból úgynevezett köztes küllős spirálgalaxis: apró, nem egyértelmű küllői vannak, ezért a küllős spirálgalaxisok és a küllő nélküli spirálgalaxisokhoz sem lehet egyértelműen sorolni. Ráadásul ennek a galaxisnak szinte teljes mértékben a lapjára látunk rá, ezért a spirális szerkezetet kiválóan meg lehet figyelni. Egy belső, gyűrűs struktúra is megfigyelhető, a spirálkarok pedig enyhén vagy közepes mértékben vannak feltekeredve. A Virgo galaxishalmaz egyik legnagyobb tagjaként pedig egy méreteit tekintve is hatalmas galaxisról van szó, más galaxisokkal összehasonlítva is.
A Messier 61-et Barnaba Oriani itáliai pap és polihisztor fedezte fel. Pontosan ugyanazon az éjszakán észlelte először, mint Charles Messier. A különbség kettejük között csupán az volt, hogy Messier szándéka szerint üstökösöket szeretett volna észlelni, hiszen ez volt a szakterülete. Az egész Messier-katalógust is azért hozta létre, hogy listát vezessen azokról az objektumokról, amelyek nem üstökösök, és könnyű összetévesztenie azokkal. Mivel a szóban forgó galaxist is üstökösnek vélte (még további két éjszakán át!), csak később, egy hét múlva állapította meg, hogy nem mozdul el az égen (egy üstökös egy hét alatt egészen biztosan látványosan elmozdul az égi háttér előtt), és csak ekkor adta hozzá a katalógusához. Orianinak nem voltak üstökösökkel kapcsolatos ambíciói, évtizedeken át szoros munkakapcsolata volt Giuseppe Piazzival, az azóta törpebolygóvá átminősített Ceres kisbolygó felfedezőjével.
Az M61 magja aktív, és egyszersmind úgynevezett csillagontó galaxis is. A csillagkeletkezés üteme lényegesen meghaladja a spirálgalaxisoknál átlagosnak tekinthető mértéket. A spirálkarokban és a gyűrűs szerkezet mentén intenzíven zajlik az új csillagok születése: a galaxis számos óriás molekulafelhőt, kifejezőbb néven csillagbölcsőket tartalmaz.
Az M61-ben számos szupernóvát is megfigyelhettünk az elmúlt évszázadban: eddig összesen nyolc robbanást figyeltek meg benne. Ezek közül hét II-es típusú szupernóva volt (1926, 1961, 1964, 1999, 2006, 2008 és 2020). A II-es típusú szupernóva-robbanás igazán nagy tömegű csillagok fejlődésének egy látványos, befejező szakasza: a csillag magja összeomlik neutroncsillaggá vagy fekete lyukká. Ekkor annyira fényes lesz, hogy fényessége vetekszik az egész galaxis összfényességével. Ezenkívül 2014-ben egy Ia típusú szupernóva is feltűnt a galaxisban. Az ilyen típusú szupernóva egy fehér törpének és a társcsillagának a kölcsönhatása során jön létre: a fehér törpe anyagot von el a másik csillagtól. Csakhogy a fehér törpéknek van egy felső tömeghatára, a Chandrasekhar-határ, azt elérve a fehér törpe neutroncsillaggá omlik össze. Az ilyen szupernóvák mindig közel ugyanakkora energiakibocsátással járnak, így a fényességük megmérésével kiszámolható a szupernóva, és így az egész galaxis távolsága.
A más galaxisokhoz képest sok II. típusú szupernóva jelenléte kapcsolatban áll a heves csillagkeletkezéssel. Kissé ellentmondásosnak tűnik, de minél nagyobb tömegű egy csillag, annál hamarabb elhasználja az energiakibocsátását biztosító anyagot: egy olyan kisebb tömegű csillagnak, mint a Nap is, tízmilliárd évre van ehhez szüksége, de egy nagyon nagy tömegű csillagnak néhány millió év is bőven elég. Ezek a csillagok nagyon fiatalok, és a csillagontó galaxisokban nagy számban vannak jelen, de nagyon gyorsan végére is értek a fejlődésüknek, és szupernóvaként fénylenek fel.
A közel 10 magnitúdós összfényességű, 6,5’x6’-es látszó átmérőjű M61 szabad szemmel nem látszik, közepes vagy nagyobb méretű távcső kell a megpillantásához – különösen ha részeteket is ki akarunk venni a spirálkarokban. A vizuális észleléskor – tehát, amikor szemmel nézünk a távcsőbe – a kép nem lesz olyan részletgazdag, mint egy asztrofotón.
Mivel a galaxis 55 millió fényévre található, így ha a saját szemünkkel látjuk, olyan fényt láthatunk, ami 55 millió évig utazott a galaxisok között, mire a fénye elér hozzánk – és ez csodálatos élmény minden távoli galaxis észlelése esetén.
Szerző: Király Amanda,, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló