A szerző igazi megszállottja a térképeknek, így angol nyelvű könyveiben olvashattunk már fantom városokról, szigetekről, sőt kontinensekről – ezek ugyan évszázadokon keresztül fel-feltűntek a térképeinken, de később mégis legendáknak bizonyultak –, de még a túlvilág különféle térképeit is összegyűjtötte a Devil’s Atlas című könyvében. Ezeknek a könyveknek a sorába illeszkedik az angolul 2019-ben megjelent Az ég atlasza című könyve is, ami idén már magyarul is hozzáférhető (Németh Anikó Annamária fordításában). Ebben a könyvben pedig, ahogy a cím is mutatja, a szerző a földi térképek után a csillagok térképeinek ered nyomába.
Könyveinek fontos közös jellemzője – azonkívül, hogy jellemzően régi térképekről szólnak –, a csodálatos tervezés és a nagy gonddal megtervezett kivitel. Mi is lehetne fontosabb a vizualitásnál egy térképekkel foglalkozó könyvben? Szinte minden oldalon találunk valami szépséges különlegességet, az ősi barlangfestményektől kezdve a középkori kódexeken és portugál felfedezők csillagtérképein át egészen a Gaia űrtávcső 2018-as Tejút-térképéig. A látványt emellett az is segíti, hogy a könyvet kifejezetten jó minőségű papírra nyomták, így kiválóan látszanak az apró részletek is.
Közkeletű vélekedés, hogy a térképeink milyen sokat mondanak el rólunk is, és alkotóikról is, de különösen igaz ez a csillagtérképeinkről és az égről alkotott képünkről. Így a szerző nem csak csillagtérképekkel, de azokon keresztül azok ősi kultúráival is megismertet minket. Kiindulópontul a történelem előtti idők szolgálnak, ahol barlangrajzok és néhány régészeti leleten keresztül ismerkedhetünk meg azzal a kevéssel, amit erről a korról tudhatunk. Ezután az ókori világ különböző kultúrköreibe látogatunk el, és itt megismerkedhetünk a babiloni teremtésmítosszal és csillagászati mérésekkel, a kínai égtérképekkel és jóslással, a szokatlan egyiptomi csillagképekkel, majd több fejezeten keresztül a görög mítoszokkal, szférákkal, hogy aztán rá is térjünk az ókori csillagászat óriásaira, Eudoxoszra, Hipparkhoszra és Ptolemaioszra. Ám a részletekbe itt sem feledkezik bele a szerző, hanem a nagy képet mindig szem előtt tartva közérthetően mutatja be ezeknek a csillagászoknak a szó szerint korszakalkotó munkáságát, amely majd kétezer éven keresztül szolgált a csillagászat alapjaiul. Bár a ptolemaioszi földközpontú világnézetnek sajnos nem nagyon maradtak fenn ókori ábrázolásai, de a szerző itt is megkönnyíti a dolgunkat, ugyanis számos látványos középkori és kora újkori illusztrációval egészíti ki a szöveget, amelyek látványos bizonyitékai a görög szellem továbbélésének.
Bár a középkorról sokaknak a sötét jelző jut eszébe, de a szerző kiválóan bizonyítja, hogy ha a középkori csillagászok nem is érték utol a kopernikuszi fordulat bajnokait, de ennek a korszaknak a csillagászai is tudtak újat alkotni. A Római Birodalom fokozatos összeomlása Nyugaton ugyan valóban szó szerint felégette a csillagászati ismeretek többségét, de a tudás ettől még nem veszett el, ugyanis Keleten, a Kelet-Római Birodalomból átalakuló Bizánci Birodalomban, de még inkább az arab világban megőrizték, sőt nem egy ponton alaposan tovább is fejlesztették a csillagászat tudományát. Ekkor terjedt el például az asztrolábium is (erről a műszerről szintén csodás példányokat láthatunk a könyvben), aminek köszönhetően javultak a megfigyelések és pontosabbá váltak az előrejelzések.
Ezzel kapcsolatban pedig megismerkedhetünk a csillagászat akkor központi kérdéseivel is. Az asztrológia mellett (ami ekkoriban még szinte szinonimája volt az asztronómiának, vagyis a csillagászatnak) a legfontosabb kérdés ugyanis az idő meghatározása volt, amiről nem is gondolnánk, hogy milyen nehéz karóra és telefon nélkül, és hogy mennyire megváltoztatja az életünket, ha nehézségekbe ütközünk a meghatározásakor, sőt hogy akár a vallási életben is akadályt jelenthet. A muszlim csillagászok a napi imák pontos időpontjával bajlódtak, míg a keresztények a húsvét időpontját szerették volna jó előre kiszámolni. A kutatások áttörésekkel jártak, főleg a muszlim világban, akik kiválóan kombinálták az arabra fordított görög szövegek örökségét a saját megfigyeléseikkel és számításaikkal. A 11–12. századtól kezdve pedig Európa is szépen lassan elkezdett felzárkózni, amikor a muszlim Hispániában latinra is elkezdték lefordítani az arab csillagászati ismereteket. A keresztény csillagászat így már a megerősödött ókori és arab tudással és új műszerekkel felvértezve vághatott neki a következő nagy korszaknak, a nagy földrajzi felfedezéseknek!
Az igazán nagy fordulat azonban csak jóval később, a 16. század derekán érkezett meg, és akkor sem robbanásszerűen, csak fokozatosan. Bár Kopernikusz gondolata egyszerűnek hangzik – nem a Föld, hanem a Nap van a világ középpontjában –, de a korabeli vizsgálódások, érvek és ellenérvek viszont sokszor annál bonyolultabbak voltak. Jól érzékelhetjük ennek a folyamatnak a sokszor nyögvenyelős nehézségét, ahogyan a szerző bemutatja a számos ismert csillagász nevéhez kötődő munkásságot. A szerző azonban itt is megtalálja az egyensúlyt a részletek és a közérthetőség között, ugyanis nagyon is közérthetően mutatja meg Tycho kalandos életét, Kepler fantasztikus, bár időnként fantazmagóriákkal teli gondolatait, Galilei csodálatos megfigyeléseit és Descartes rajzait a világ felépítéséről. Ezután következik talán a legszebb része a könyvnek, amiben az ekkor megjelenő számos csillag- és holdtérképnek láthatjuk számos részletét, pl. Hevelius, Bayer, Flamsteed és Julius Schiller csillagtérképeit (utóbbi onnan híres, hogy a Coelum stellatum christianumban megalkotta a keresztény eget, olyan alakokkal, mint a 12 apostol vagy a Noé bárkája). Végezetül a fejezet csúcspontja Newton munkásságának bemutatása, akivel a tudományos paradigmaváltás végleg lezárult.
A könyv négy nagy egységéből (az első három az őskori és ókori égbolt, a középkori égbolt, a tudomány égboltja) az utolsó a modern kor égboltjáé, amely a 18. századtól veszi fel a fonalat egyre részletesebb megfigyelésekkel, sőt a 19. századtól kezdve egyre szebb fényképekkel örvendeztet meg minket. Megcsodálhatunk csillagászati témájú festményeket (különösen gyönyörű Frederic Church: Aurora Borealis című 1865 festménye), az elképzelt holdlakókról készült rajzokat, az első holdfotókat, korabeli napfogyatkozások fényképeit, de még a Mars tévesen azonosított csatornáit is, amiket a marsi civilizáció bizonyítékának gondoltak egyesek. Ezek a marsi csatornák saját fejezetet is kapnak a könyvben, ahol amellett, hogy megismerkedhetünk a „megfigyelési történetükkel” és magyarázataikkal (a korabeli csillagászok egy része úgy gondolta, hogy a sivatagosodás miatt haldokló marsi civilizáció ezekben a csatornákban szállítja a vizet a sarkokról az egyenlítő felé), számos gyönyörű ábrázolásukkal, Mars térképekkel, sőt egy csatornákkal keresztül-kasul szőtt, kézzel festett marsgömbbel is megismerkedhetünk. A szerző emellett pedig külön fejezetet szentel a csillagásznőknek, akik szerény kezdetek után egyre nagyobb és nagyobb szerepet vívtak ki maguknak a csillagászatban.
Edward Brooke-Hitching Az ég atlasza című műve mindenképpen egy fantasztikus könyv, ami közérthetően hozza el számunkra a csillagászat ősi és modern világát, sőt ami talán még fontosabb, mindezt lenyűgöző képi világgal együtt tárja az Olvasó elé. Egy jó ismeretterjesztő könyvnek megfelelően nemcsak gyerekek, de felnőttek, sőt talán még csillagászok számára is rengeteg újdonsággal szolgálhat (bár sajnos néhány hiba bennmaradt a szövegben), és képes megragadni a fantáziánkat, ahogyan az égbolt tette azt az elmúlt sokezer évben.
Szerző: Soós Benjámin, Tudományos segédmunkatárs
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet