Az égi egyenlítőtől kissé délre, a Nyilas csillagképtől északnyugatra található, további szomszédai még a Sas, illetve a Serpens Cauda (a Kígyó Farka). A 80. fok északi szélességtől délre nyári éjszakákon a Föld minden pontjáról látható, négy legfényesebb csillaga keskeny, szabálytalan rombusz alakzatot alkot. Keresztülszeli a Tejút csillagokban gazdag sávja, emiatt számos nyílthalmaz és gömbhalmaz található benne. A jelenleg ismert legnagyobb csillagok közül kettő is itt található: az UY Scuti vörös szuperóriás, amelynek sugara a Nap sugarának több mint 900-szorosa, a másik pedig a Stephenson 2 DFK 1, az egyik legfényesebb és leghidegebb vörös szuperóriás, valamint az egyik legfényesebb csillag a Tejútban. Kb. 19.000 fényévre helyezkedik el a Földtől.
Érdekesség, hogy a Pioneer–11 amerikai űrszonda, amelyet a NASA 1973-ban indított útjára, e csillagkép irányába halad. Amikorra megközelíti a csillagkép legközelebbi csillagát, addigra az akkumulátorai már rég lemerülnek, hiszen jelenlegi sebességével egymillió év kell hozzá, hogy odaérjen.
A csillagkép története
A Pajzsot 1684-ben Johannes Hevelius lengyel csillagász alkotta meg, aki eredetileg Scutum Sobiescianum (Sobieski pajzsa) néven álmodta meg. 1679-ben Hevelius obszervatóriuma leégett – az összes műszere, feljegyzése és könyve a tűz martaléka lett. A megsemmisült műszerek emlékére létrehozta a Szextáns csillagképet, majd az obszervatórium gyors újjáépítését anyagilag támogató III. Sobieski János lengyel király bécsi győzelmének tiszteletére megalkotta Sobieski pajzsát. De ki is volt ő? Sobieski János Lengyelország királya és Litvánia nagyfejedelme volt 1674-től egészen haláláig (1696). 1683-ban a Bécset ostrom alatt tartó török sereg ellen indított sikeres támadást – ezzel megkezdődött az oszmán hatalom kiszorítása Közép- és Kelet-Európából. Gyakran nevezték őt a kereszténység védőpajzsának. Emiatt a régi csillagtérképeken a Pajzs közepét kereszt díszítette. Később a csillagkép neve Pajzsra rövidült, ma ezzel a névvel tartják számon.
Korábban néhány csillagát Hipparkhosz, majd Ptolemaiosz a Sas déli részéhez csatlakozó, már nem létező Antinous csillagképhez csatolta (ez a konstelláció mára már beleolvadt a Sasba). A Tejút vonalában, a Pajzs északkeleti részén a fényesebb csillagokból egy félkör rajzolódik ki: a mitológia úgy tartja, hogy ezek összekapaszkodó lányokat ábrázolnak, akik körtáncot lejtenek – Tündérek táncának vagy Tündérek fordulójának is nevezik. Kínában ezen az égterületen levő csillagokból egy Mennyei Sisakot vagy Égi Ékszerdobozt (Tien Pien) formáltak – az elnevezést valószínűleg e fényesebb terület ihlette.
Csillagászati adatok a csillagképről:
- α Scuti (Tianbian): narancsszínű csillag, nem igazán fényes, szabad szemmel alig látható. Tőlünk kb. 199 fényévre van, fényessége 3,83 magnitúdó. A csillagkép legfényesebb csillaga.
- β Scuti: kettőscsillag a Naptól kb. 670 fényévre. A főcsillag magnitúdója +4,22. A kísérőcsillag körülbelül 3,3 magnitúdóval halványabb, mint a főcsillag.
- δ Scuti: változócsillag, fényessége 4,72 körül ingadozik, távolsága tőlünk kb. 200 fényév. A Delta Scuti-típusú változócsillagok prototípusa. Ha a Delta Scuti megtartja jelenlegi mozgását és fényességét, 10 fényéven belül halad majd el a Naprendszer mellett, és 1,3 millió éven belül a legfényesebb csillag lesz az égen (kb. 10 fényév lesz a távolsága tőlünk). Látszó magnitúdója −1,84 lesz, ami fényesebb, mint a Szíriusz jelenlegi −1,46-os értéke.
- UY Scuti: vörös szuperóriás, tőlünk 5.900 fényévre. Ugyanakkor pulzáló változócsillag is, amelynek maximális fényessége 8,29, minimális fényessége pedig 10,56 magnitúdó. Az egyik legnagyobb ismert csillagnak számít, sugara a becslések szerint 632 millió kilométer (4,23 csillagászati egység, vagyis képzeletben a Nap helyére téve majdnem a Jupiter pályájáig érne a felszíne). Néhány fokkal északra található a Gamma Scutitól, északkeletre a Sas-ködtől. Bár a csillag nagyon fényes, a Földről nézve a legfényesebb állapotában is csak 9-es magnitúdójú, emiatt szabad szemmel nem látható.
Mélyég-objektumok:
- Messier 11 (Vadkacsa-halmaz/Wild Duck Cluster): nyílt csillaghalmaz, neve onnan származik, hogy a fényesebb csillagok egy háromszöget alkotnak, amely hasonlít egy repülő kacsarajra. Az ismert nyílthalmazok közül ez az egyik legnagyobb tömegű. Korát körülbelül 316 millió évre becsülik. A Földtől 6200 fényévre található. Hozzávetőlegesen 3000 csillagot tartalmaz. A Messier-katalógusban szereplő 26 nyílthalmaz közül az M11 a legtávolabbi, amely szabad szemmel is látható.
- Messier 26: nyílthalmaz, amelyet ideális égboltviszonyok mellett is nehéz megtalálni egy átlagos távcsővel, viszont bármilyen modern, legalább 76 mm átmérőjű távcsővel már jól látható. Fényessége 8 magnitúdó. A Messier 11-től dél-délnyugati irányba helyezkedik el. A Földtől 5.160 fényév távolságra található.
- NGC 6712: gömbhalmaz, kora körülbelül 12 milliárd évre tehető, és eredetileg valószínűleg lényegesen nagyobb tömegű volt, de a galaktikus korongon való áthaladások következtében jelentős tömegveszteséget szenvedett el. Otthont ad egy „fekete özvegy” pulzárnak, amelynek jelölése PSR J1853−0842A. Ez egy rendkívül gyorsan forgó pulzár, amelyet egy kis tömegű csillag vagy barna törpe kísér. A pulzár által kibocsátott nagy mennyiségű sugárzás hozzájárul a kis tömegű kísérőcsillag elpárolgásához. Bár a pulzárok az életkor előrehaladtával egyre lassabban forognak, a PSR J1853−0842A gyorsul, ami nem lenne lehetséges, ha nem egy gömbhalmazban lenne.
- IC 1295: planetáris köd, kb. 3.300 fényévre van tőlünk. A fotót az ESO (European Southern Observatory/Európai Déli Obszervatórium) VLT (Very Large Telescope/Nagyon Nagy Teleszkóp) távcsövével készítették, és ez a valaha készített legrészletesebb felvétel erről az objektumról.
- Scutum-felhő: a Tejút egyik legfényesebb és legsűrűbb része, amely a Földtől kb. 6000 fényévre található. Nyári éjszakákon szabad szemmel is látható mint egy ragyogó fényfolt. Gyakran „a Tejút gyöngyének” is nevezik, mivel tiszta, akadálymentes kilátást nyújt galaxisunk belső spirálkarjára.
A magyar nyelvű csillagtérképet Vizi Péter (csillagterkepek.hu) készítette.
Szerző: Diószegi Orsolya Enikő, Tudományos újságíró