A Kígyót a nyári éjszakákon láthatjuk a legjobban, déli irányba, bár megtalálása kihívást jelenthet: egyrészt azért, mert csillagai halványak, másrészt pedig maga a csillagkép egy kicsit nehezen áttekinthető. Hamarosan megtudjuk, hogy miért.
Egyedülállósága abban rejlik, hogy két, nem szomszédos részre oszlik: a Kígyó Feje (Serpens Caput) a keleti, a Kígyó Farka (Serpens Cauda) a csillagkép nyugati része. Összefonódik a Kígyótartóval (Ophiuchus), amely a két rész között helyezkedik el. A farok az Északi Koronától dél felé haladva található, egy kis négyszögről lehet felismerni. Összesen 636 négyzetfok a területe. A görög mitológiában a Serpens csillagkép az Aszklépiosz nevű gyógyító által tartott kígyót jelképezi.
A csillagkép mélyég-objektumokban gazdag, főként a farokrész, mert annak egy része áthalad a Tejúton – galaxisunk fősíkján –. érdemes megemlíteni pl. a Sas-ködöt, amelyben a híres Teremtés oszlopai vannak. De a fejben is találunk érdekességeket, pl. a Messier 5 gömbhalmazt, amely az égbolt egyik legfényesebb gömbhalmaza, szabad szemmel is még éppen látható.
Története:
A csillagkép egyes részei már az ókori táblázatokban is fellelhetők voltak: Mezopotámiában valószínűleg Zababa csillagait alkották – Zababa Kis városállamában a déli szél és a termékenység istene volt, aki később harcias pusztító istenséggé vált. Ami e korai ábrázolásokat illeti, úgy jelenítették meg, hogy a kezében egy bunkót tartott, amelyre két kígyó tekeredett. Ez lehetett a Serpens őse, és innen inspirálódhattak a görögök, akik a kígyó képében a gyógyítás istenét, Aszklépioszt látták.
A mitológia szerint Aszklépiosz egykor megölt egy kígyót, de az állat később feltámadt, miután Aszklépiosz egy újjáéledést hozó gyógynövényt helyezett rá. Mivel a kígyók minden évben vedlenek, az ókori görög társadalomban az újjászületés szimbólumaként tartották számon őket, és a legenda szerint Aszklépiosz ugyanazzal a technikával élesztette újra a halott embereket, amelynek tanúja volt. Zeusz emiatt villámával lesújtott rá, de csillagképként az égre emelte. Ebben a változatban a kígyó már nem ellenséges lény mint Mezopotámiában, hanem a gyógyítással, orvoslással kapcsolódik össze.
Amikor Ptolemaiosz katalogizálta a csillagokat, a Kígyót és a Kígyótartót (Ophiuchus) különálló csillagképeknek tekintette, de Eratoszthenész és Hyginus már egynek képzelte azokat. A nagy csillagatlasz-készítők közül Johann Bayer külön mutatta be őket, ám a későbbi kiadású atlaszában már egynek rajzolta. Hevelius, Bode és Flamsteed azonban összetett csillagképként jelenítette meg. 1930-ban a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU), amikor hivatalosan rögzítette a csillagképek határait, szembesült a problémával, hogy ezen egymásba fonódó csillagképeket miként darabolja fel. Eugène Delporte belga csillagász megoldásként a Kígyót kettévágta: a fej lett a nagyobb (428 négyzetfok), míg a farok a kisebb (208 négyzetfok). Azóta is ebben a formában használatosa Kígyó csillagkép.
Őseink a Kígyó csillagkép egy részét ismerték, az Óriás Szemöldökének nevezték.
Csillagászati adatok a csillagképről:
- α Serpentis (Unukalhai): a csillagkép legfényesebb csillaga (2,6 magnitúdó), amely a konstelláció fejében található. Kb. 74 fényévre van tőlünk. Hagyományos neve az arab ʽunuq al-ḥayyah kifejezésből származik, jelentése „a kígyó nyaka”.
- β Serpentis (Zhou): kettőscsillag a Kígyó fejénél, fényessége 3,65 magnitúdó. A Naptól kb. 155 fényévre helyezkedik el.
- η (éta) Serpentis: a Kígyó farkánál lévő csillag, a csillagkép ezen részének legfényesebb tagja. Fényessége 3,26 magnitúdó, távolsága tőlünk 60,5 fényév.
Mélyég-objektumok:
- Messier 5: gömbhalmaz, amely jó körülmények között szabad szemmel is látható egy halvány pöttyként, 0,37 fokkal északnyugatra az 5 Serpentis csillagtól. A Tejútrendszer egyik legrégebbi gömbhalmaza, csillagainak többsége több mint 12 milliárd évvel ezelőtt keletkezett. Ugyanakkor van néhány újonc is, akik némi életerőt adnak ehhez az öregedő populációhoz. Kb. 25.000 fényévre van tőlünk.
- NGC 5962: spirálgalaxis, amely 120 millió fényév távolságra található.
- NGC 6118: spirálgalaxis, amely 83 millió fényévre van tőlünk. Átmérője kb. 110.000 fényév, ez nagyjából megegyezik a Tejútrendszer átmérőjével. Lazán tekeredő spirálkarjai vannak. Az amatőrcsillagászok „Pislogó Galaxisnak” nevezték el, mivel a szem pozíciójának változásával hajlamos eltűnni, majd újra megjelenni a látómezőben.
- 3C 321: két, egymás körül keringő galaxisból álló rendszer. A nagyobbik galaxis, amelyet „Halálcsillag-galaxisnak” neveztek el, a társgalaxisa felé irányuló nyalábot bocsát ki. A képen is látható, ahogy a galaxis közepén lévő fekete lyukból kiáramló sugárnyaláb a másik galaxis peremébe csapódik. Ez az első eset, hogy ilyen kölcsönhatást észleltek. A képen több hullámhosszról származó adatot kombináltak: a Chandra röntgenfelvételei (lila színnel), a Hubble optikai és ultraibolya adatai (piros és narancssárga színnel), valamint a Very Large Array (VLA) és a MERLIN rádiótartományban észlelt mérései (kék színnel) mutatják, hogyan ütközik a bal alsó sarokban lévő fő galaxis sugárnyalábja a jobb felső sarokban lévő kísérőgalaxissal. A Chandra röntgenfelvétele bizonyítékot szolgáltat arra, hogy mindkét galaxis közepén egy gyorsan növekvő fekete lyuk található. A Hubble felvételei az egyes galaxisok csillagainak fényét mutatják. A VLA és a MERLIN rádiófelvételén látható fényes pont azt a helyet jelzi, ahol a sugárnyaláb eltalálta a galaxis oldalát.
- Hoag-objektum: gyűrűs galaxis, amelyet Arthur Hoag amerikai csillagász fedezett fel 1950-ben – ő planetáris ködnek vagy különös galaxisnak azonosította. Egy szinte tökéletes, fiatal, forró kék csillagokból álló gyűrű veszi körül, amely éles kontrasztot képez a többnyire idősebb csillagokból álló sárga maggal. A gyűrű alakú galaxisok többféle módon is kialakulhatnak. Az egyik lehetséges forgatókönyv egy másik galaxissal való ütközés. A kék csillaggyűrű lehet egy közelben elhaladó galaxis széttépett maradványa. A Hubble űrtávcső nagy látómezejű és bolygófényképező kamerájával készült képen jól látható a galaxis.
- Arp 220: két galaxis ütközésének eredménye, ez a Földhöz legközelebb eső három galaxisfúzió közül a legfényesebb, mintegy 250 millió fényévre található tőlünk. A körülbelül 700 millió évvel ezelőtt kezdődött ütközés hatalmas csillagkeletkezési ütemet váltott ki, amelynek eredményeként körülbelül 200 hatalmas csillaghalmaz jött létre egy sűrű, poros, körülbelül 5000 fényév átmérőjű régióban (ez a Tejútrendszer átmérőjének körülbelül 5 százaléka). Az Arp 220 egy ultrafényes infravörös galaxis (ULIRG), amelyben az Arecibo Obszervatórium rádiócsillagászai szerves molekulákat észleltek.
- Seyfert-szextett: galaxisokból álló csoport, amely körülbelül 190 millió fényévre található. A Hubble űrtávcsővel megörökítették ezt a galaxiscsoportot, amely több milliárd évig tartó, lassú pusztító táncba kezdett. A galaxisok olyan szorosan zsúfolódnak egymáshoz, hogy a gravitációs erők elkezdték a csillagokat kitépni belőlük, és eltorzítani alakjukat. Ugyanezek az erők végül összevonhatják a galaxisokat, és egyetlen nagy objektumot hozhatnak létre. A neve arra utal, hogy hat galaxis vesz részt a folyamatban, de csak négy szerepel a tánckártyán: az egyik egy háttérgalaxis, amely majdnem ötször olyan messze van, mint a másik négy. A hatodik tag pedig nem galaxis, hanem egy hosszú, csillagokból álló „árapályfarok”, amely az egyik galaxisból szakadt ki.
- Messier 16 (Sas-köd): diffúz emissziós köd és egy fiatal nyílt csillaghalmaz. Az M16 két különálló objektum gyűjtőneve, amelyek a csillagászati katalógusokban külön szerepelnek: az IC 4703 néven ismert emissziós köd és az NGC 6611 jelölésű nyílt csillaghalmaz. A köd több aktív csillagkeletkezési tartományt tartalmaz, köztük a Teremtés oszlopait is, amelyet a Hubble űrtávcső által készített felvételek tettek híressé. Ezek a kozmikus porból és gázból álló oszlopok a Sas-köd közepén helyezkednek el. A Teremtés oszlopai körülbelül 4-5 fényév hosszúak, megfigyeléséhez nagyméretű távcsőre van szükség. Kb. 7000 fényévre van tőlünk. 2022-ben a James Webb űrtávcső is lefotózta. A ködhöz kapcsolódó csillaghalmaz körülbelül 8100 csillagot tartalmaz.
- Westerhout 40 (W40): csillagkeletkezési régió, több száz új csillag bölcsője, ami egy vörös pillangónak tűnik. Egy hatalmas gáz- és porfelhő az űrben, amelynek nagy része molekulafelhő. Szépen megjelenik a NASA Spitzer űrtávcsőjével infravörösben készített felvételen. Ez az egyik legközelebbi helyszíne a nagy tömegű csillagok kialakulásának.
A magyar nyelvű csillagtérképet Vizi Péter (csillagterkepek.hu) készítette.
Szerző: Diószegi Orsolya Enikő, Tudományos újságíró