Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a „szuperhold” nem hivatalos, tudományos kifejezés, hanem inkább népszerű, médiában elterjedt kifejezés egy teljesen természetes égi jelenségre.
A Hold mozgása a Föld körül nem tökéletes körpályán, hanem enyhén ellipszis alakú pályán történik. Emiatt hol közelebb kerül hozzánk (a pálya legközelebbi pontjának nevet perigeum), hol pedig távolabb (a legtávolabbi helyzet az apogeum). Amikor a telihold időpontja majdnem egybeesik a perigeummal, vagyis a Hold éppen a legközelebbi szakaszán jár, akkor az égitest valamivel nagyobbnak és fényesebbnek látszik az égen. Ez az állapot az, amit manapság „szuperholdnak” hívnak, de valójában szabad szemmel sokan alig veszik észre a különbséget egy közönséges teliholdhoz képest.
A novemberi jelenség idején a Hold 357 218 kilométerre lesz tőlünk – vagyis mintegy 27 ezer kilométerrel közelebb, mint átlagosan (a Föld és a Hold átlagos távolsága egymástól kb. 384 400 km). Ez a különbség a csillagászati mérésekben egyértelműen kimutatható: a Hold látszól mérete csupán 14 százalékkal nő meg.
Ennek ellenére sokan ilyenkor különösen impozánsnak érzékelik a Holdat – ennek oka nemcsak a közelség, hanem az úgynevezett „Hold-illúzió”. Ez egy pszichológiai jelenség, amely miatt a horizont közelében lévő Hold mindig hatalmasnak tűnik. A szem és az agy együtt „felnagyítja” az égitestet, főként, ha a látómezőben fák, házak, dombok is látszanak, amikhez képest a Hold hatalmasnak tűnik. A Hold-illúziót már az ókor óta megfigyelték, de mindmáig nem teljesen tisztázott, pontosan miért érzékeljük így. Néhány kutató szerint az agyunk a horizonton lévő égitesteket a távolságérzékelés miatt automatikusan „nagyobbnak” tartja, mások szerint a látómezőhöz viszonyított arányok okozzák a hatást.
A mostani földközeli telihold nem jár különösebb csillagászati hatásokkal, de a Hold közelsége apró, mérhető változásokat okozhat az árapályban: a dagály ilyenkor néhány centiméterrel magasabb lehet a megszokottnál. Ez a hatás a tengerpartokon érzékelhetőbb, a szárazföld belsejében természetesen semmilyen észrevehető következménye nincs.
Az őszi teliholdaknak népi elnevezései is vannak. A november környéki teliholdat a mostanában divatos észak-amerikai népi legendákban gyakran „vadászholdnak” nevezik, mivel régen az őszi betakarítás után, a hosszú éjszakák beálltával a holdfény megkönnyítette az éjszakai vadászatokat. A fényes, alacsonyan járó Hold ilyenkor órákig világította meg a tájat, így különleges jelentőséget kapott a mezőgazdasági és vadászati kultúrákban is.
Ha az időjárás engedi, november 5-én naplemente után érdemes lesz az eget kémlelni: bár a telihold pillanata délutánra esik, a Hold este már teljes fényében ragyog majd a keleti horizonton. Ilyenkor szabad szemmel is szépen kirajzolódnak a nagyobb holdtengerek és a fényesebb kráterek, különösen tiszta, páramentes időben.
A sötétebb, simább területeket „tengereknek” (latinul „mare”-nek nevezik. Nevüket még a 17. századi csillagászok adták, amikor távcsövön keresztül megfigyelve azt hitték, valódi vizeket látnak. Valójában ezek hatalmas, ősi becsapódások által létrejött medencék, amelyeket később lávafolyások töltöttek fel. A világosabb, hegyes, egyenetlen területek a „felföldek”, vagy más néven „terrae”. Ezek a Hold legősibb részei, amelyek szinte érintetlenül őrzik a korai Naprendszer történetét. A Hold felszínét számtalan kráter borítja – ezek meteorbecsapódások nyomai, amelyek közül sok több százmillió éves.
Érdekességképpen: a Hold felszínének fényessége, amit a teliholdkor látunk, még mindig csak a Nap fényének visszaverődése – a Hold anyaga nem fénylik saját jogán. A holdfelszín albedója (fényvisszaverő képessége) mindössze 12% körüli, vagyis a Napból érkező fény nagy részét elnyeli. Mégis, a sötét éjszakai ég hátterében ez a visszaverődött fény annyira erős, hogy árnyékot is vethetünk telihold idején.
Szerző: Varga Nóra, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló