Bár felépítése látványos és csillagászati szempontból rendkívül érdekes, vizuálisan az egyik legnehezebben észlelhető Messier-objektum – halványsága miatt csak igazán sötét égbolton és nagyobb távcsővel mutatja meg szépségét.
Az M74-et Pierre Méchain fedezte fel 1780-ban. Értesítette kollégáját, Charles Messier-t, aki néhány hét múlva felvette a saját, üstökösökkel összetéveszthető objektumokat tartalmazó listájába. A galaxis számukra még csak halvány foltnak tűnt.
Az M74 különlegessége, hogy kifejezetten szimmetrikus, kétkarú spirálgalaxis, amelyre a Földről szinte a pólusa felől látunk rá. A spirálkarokat sötét porsávok tagolják, köztük pedig rózsaszínű emissziós régiók (HII-zónák) helyezkednek el, amelyekben aktív csillagkeletkezés zajlik. Ez a szerkezet különösen látványos asztrofotós célponttá teszi a galaxist.
A galaxisban a csillagok becsült száma meghaladja a 100 milliárdot – tehát az M74 nagyjából olyan méretű vagy csak éppen kicsit kisebb mint a Tejútrendszer. A távolsága 32 millió fényév.
A Chandra röntgentávcső 2005-ben egy különösen érdekes objektumot is észlelt a galaxisban: egy ultrafényes röntgenforrást, amely közepes tömegű fekete lyuk jelenlétét valószínűsíti. A tömege körülbelül 10 000 naptömeg (a csillagászatban a csillagok, galaxisok tömegét rendszerint naptömegben adjuk meg, ahol a Nap tömege 1), vagyis jóval nagyobb, mint a csillagok összeomlásából keletkező fekete lyukaké, de sokkal kisebb, mint a galaxisok közepén található szupernagy tömegű fekete lyukaké. Az ilyen közepes tömegű fekete lyukak ritkák és fontosak a fekete lyukak kialakulásának és fejlődésének megértésében.
Az M74 a vizuálisan legnehezebben megfigyelhető Messier-objektumok közé tartozik. Ennek egyik oka a viszonylag alacsony felületi fényessége, és az, hogy ez is nagyobb, 6’ látszó átmérőjű égterületen oszlik el. Sötét, fényszennyezéstől és holdfénytől mentes égbolt szükséges ahhoz, hogy észlelni tudjuk ezt az amúgy 9,5 magnitúdó összfényességű galaxist, amihez legalább közepes méretű távcső, kis vagy közepes nagyítás szükséges. Az észleléséhez ősszel és télen van a legjobb időszak, amikor a Halak csillagkép esténként magasan jár az égen.
Még jó körülmények között is csak halvány, ködszerű folt tűnik elő – viszont asztrofotókon igazi részletgazdag spirálgalaxis bontakozik ki.
Szerző: Király Amanda, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló