Amióta bizonyosak vagyunk abban, hogy a miénken kívül más világok is léteznek, és bolygónk nem a világegyetem közepe, az emberiség egyik legfontosabb kérdése az: másutt is létezik élet, vagy a földi az egyetlen?
Arthur C. Clarke-tól, a híres angol sci-fi írótól származik a mondás, miszerint mindkét verzió egyformán félelmetes. Akárhogy is, a közeljövőben talán közelebb kerülhetünk a kínzó kérdés megválaszolásához.
A Marson jelenleg is szondák kutatják az ősi vízfolyások üledékgyűjtőit, a James Webb űrtávcső életre utaló jeleket fürkész exobolygók légkörének vizsgálatával, a NASA pedig idén októberben elindítja az Europa Clipper szondát. Ez utóbbi küldetésre az érdeklődő közönség oly régóta vár, és az előkészületeit élőben is nyomon követhetjük a NASA JPL összeszerelő műhelyéből.
Mielőtt azonban vigyázó szemeinket a tisztaszobára vetnénk, tekintsük át röviden az Europa holddal és az azon feltételezett élettel kapcsolatos ismereteket!
Az Europa egyike a Jupiter több mint 90 ismert holdjának. Nevét – akárcsak a kontinens – Europé főníciai hercegnőről kapta, akit a mítosz szerint Zeusz bika képében rabolt el és vitt magával Kréta szigetére. Az égitestet 1610-ben Galileo Galilei fedezte fel házi készítésű távcsövével az Io, a Ganymedes és a Callisto társaságában – négyüket együtt nevezzük Galilei-holdaknak. Ezek lettek a bolygókat kísérő első égitestek, amelyeket a Föld–Hold rendszeren túl pillantott meg ember.
Az Europa először akkor került a figyelem középpontjába, amikor a hetvenes évek elején a Kitt Peak Nemzeti Obszervatórium távcsövei spektroszkópiai megfigyeléseket végeztek a holdról. Az eredmények azt sugallták, hogy az égitest felszínét nagyrészt vízjég borítja.
1979-ben aztán a Voyager–1, majd néhány hónappal később a Voyager–2 űrszondák körülbelül kétmillió kilométeres távolságból részletes fotókat készítettek az Europáról. A képek a mi Holdunkénál világosabb felszínt mutattak, amelyeket számos sáv és gerinc keresztez, ugyanakkor hiányoztak róla a hegyláncok és a nagy becsapódási kráterek. A kutatók észrevették, hogy egyes sötét sávok ellentétes oldalai pontosan illeszkednek egymáshoz, akár egy kirakós játék darabjai. Ráadásul úgy tűnt, hogy a résekbe sötét, jeges anyag folyt be, ami arra utal, hogy a felszín valamikor a múltban aktív volt – vagy talán még most is az –, és a jégpáncél alatt folyékony vízréteg lehet.
Az Europa bekerült a popkultúrába, számtalan sci-fi boncolgatta annak a lehetőségét, hogy az Europa felszín alatti óceánjában élet alakulhatott ki – elég csak Clarke híres 2010: Második Űrodüsszeiáját említeni. A NASA-t sem hagyta hidegen a felfedezés, az 1989-ben indított és 1995-ben Jupiter körüli pályára állt Galileo szonda egyik elsődleges feladata ennek a holdnak a vizsgálata volt. A kapott eredmények olyannyira lenyűgözték a NASA szakembereit, hogy két évvel meghosszabbították a küldetést, amely ezután Galileo Europa néven futott tovább.
A szonda egyik legfontosabb felfedezése az volt, hogy a hold markáns mágneses mezőt indukál a környezetében, aminek kézenfekvő magyarázata egy globális, jég alatti, sós óceán megléte.
A mérések alapján ez az óceán 60–150 km vastag, és körülbelül kétszer annyi vizet tartalmazhat, mint a Föld összes óceánja együttvéve. A Galileo furcsa felszíni gödröket és kupolákat tárt fel, amelyek arra utalnak, hogy az Europa jégrétege lassan kavarog és konvektálódik (a hűvösebb, nagyobb sűrűségű jég süllyed, míg a melegebb, kevésbé sűrű jég emelkedik) az alulról jövő hő hatására.
A víz folyékony állapotban tartásához természetesen energiára van szükség a Naprendszer e külső, fagyos régiójában. A Jupiter szomszédságában azonban nem kell ennek forrását sokáig keresgélnünk: a bolygó erőteljes árapályfűtése gondoskodik róla. A szakemberek szerint ez hidrotermális tevékenységhez is vezethet az óceánfenéken – ez pedig olyan kémiai elemekkel táplálhatja a vizet, amelyek élőlények számára is alkalmas élettéré tehetik az Europa jég alatti világát.
A következő, a Jupiter és az Europa térségébe érkező szonda a 2011-ben indított Juno volt, azonban nem ez az eszköz szállította a következő, a holddal kapcsolatos szenzációt, hanem 2013-ban a Hubble űrtávcső, amely vízgőzt talált az Europa vékony légkörében. Ez egyértelmű bizonyíték arra, hogy az Europa geológiailag jelenleg is aktív, és az óceán ott rejtőzik a jégréteg alatt. Nem mellesleg pedig ha a hold ilyen kitöréseket produkál, akkor lehetőségünk nyílhat egy űreszközzel azon áthaladni és a víz összetételét közvetlenül megvizsgálni.
A Juno mindeközben sosem látott részletességű képeket készített a felszínről – ezek alapján pedig olyan helyszíneket azonosítottak, ahol egy későbbi misszió radarral a jég alá tudna nézni.
Minden együtt állt egy olyan küldetés megtervezéséhez, amely már közvetlenül az élet után kutat az Europán. Az ESA elkészítette – és 2023 áprilisában el is indította – a Juice (Jupiter Icy Moons Explorer) szondát, a NASA pedig októberben tervezi felbocsátani az Europa Clippert.
Ez utóbbi lesz a valaha elkészült legnagyobb bolygóközi szonda, szélessége 30,5 méter, tömege hajtóanyag nélkül 3,2 tonna. Hasznos rakománya kamerákból és spektrométerekből áll majd, amelyek nagy felbontású képeket és összetételi térképeket készítenek a hold felszínéről és vékony légköréről. Lesz a fedélzetén egy magnetométer és graviméter is, továbbá egy hőmérséklet-analizátor, amely a remények szerint meghatározza a közelmúltbeli vízkitörések pontos helyét.
De a legfontosabb mind között talán az a radar, amely a felszín alatti vizet tanulmányozza majd – közvetlenül! Ha valóban van valami nagyon izgalmas az Europán, valószínűleg ez az eszköz lesz az, amely felfedi előttünk.
Kattints a képre!
A szonda a tervek szerint 2030-ra ér az Europa közelébe. Az októberi indításig pedig ne a hüvelykujjunkat szorítsuk, hanem kövessük élőben az összeszerelési műveleteket a NASA JPL közvetítésében!
Katt ide: https://europa.nasa.gov/spacecraft/assembly/
Források:
https://europa.nasa.gov/spacecraft/assembly/
https://science.nasa.gov/jupiter/moons/europa/
https://www.nasa.gov/missions/europa-clipper